Először csak értetlenül csóváltam a fejem, hogy ez a film miképp születhetett meg, de pozitívan nézve a helyzetre: tök érdekes, hogy ugyanaz a stúdió, ugyanazon a képregényes univerzumon alapulva olyan eltérő filmeket képes kitolni, mint az Aquaman, Shazam, Wonder Woman, Joker és hát ez a valami…. film talán.

A történet a Birds of Prey bűnüldöző csapat megalakulásáról szól, amiben itt Black Mask és hát Harley Quinn játszik erőteljes szerepet. Ennyi a sztori, összejönnek a nők, mert a rossz embernek keresztbe tevés miatt muszáj nekik. Aztán belátják, hogy hiába végeztek egy feladattal, jönnek majd az utódok, azokat is le kell nyomni.

De valahogy a film sem erőlteti meg magát a történettel, és nem is az egyszerűségre gondolok, hanem a kidolgozásra. Minden, de minden vázlatos benne (van egy jelenet, amiben rátámadnak Harley-ra, és utána puff eltűnnek a semmiben, csak hogy egy másik érzelmi pontot, az árulást mutathassa a film inkább). A legalapabb dolgok mozgatják a karaktereket, és sokszor ezeket is csak kimondják, nem is mutatják. Konkrétabban Black Canary-t el kell fogadnunk, hogy “hát így volt”, és kész. A Huntressnél még próbálkoztak, Harley, aki amúgy nem is tagja a Birds of Preynek pedig kétszer is elmondja, hogy egyetem-pszichológus-szerelem-joker.

Tudjátok mi jutott úgy a felénél az eszembe? Hogy ez az egész Birds of Prey olyan, mint a zaj. Nem is az, hogy üvölt a zene, de közben képileg is. Konkrétan nem lehet azt mondani, hogy “van pár jó jelenet benne”, mert igazából csak pár pillanat van, azt is a verekedésekért felelősök találták ki, nem a rendező. Nyilván itt is akad olyan nevetséges, hogy valaki fegyvert fog az egyik nőre, erre az valami bonyolultabb hosszú akrobata mutatvánnyal fegyverezi le (ez amúgy sok akciófilmben zavaró).

Viszont az tény, hogy Harley atletikusságát ezúttal komolyan vették, és használja a harcokban. Konkrétan magával az akcióval nem is lenne akkora baj, szemben minden mással, de ott meg ez a tipikus gilrpower zene üvölt, mint a Captain Marvel “i’m just a girl”, meg ilyesmi. Kiabál valami popzenész, miközben kiabálnak a karakterek, miközben minden töréshang ultrahangos, mondom, valahogy nincs egyensúly, csak zaj, az érzékek túlterhelése megy. Pedig lehet ezt jól csinálni, csak itt nem ment.

Konkrétan a Charlie’s Angels ugrott be az akcióról, a komédia részről pedig Paul Feig mindenféle művészi elképzelés nélküli rendezései. Ez utóbbi az igazi mély vágás, tudom. Vajon a színészek mikor éreztek rá, hogy mi lesz ebből? Ewan McGregor például minden mindegy módon túltolta, szórakozott kicsit a munkával, és ez át is jön a vásznon. Ezen kívül Huntress karatere korrekt volt, két poénra épült, de azok működtek. És ennyi a pozitívum? Bírom Margot Robbie-t, de ez így most nem.

Belátom, hogy ez a harsányság, a túltolás egy koncepció része volt, tényleg, de ahogy kivitelezték az nem működik. Pedig lehetne benne valami, láthatóan illene a karakterhez, de amit itt kaptunk annál nekem konkrétan a Suicide Squad is jobban tetszett.

Az R besorolás pedig vicc, teljesen a Joker sikere utáni hozzágondolás, semmit nem hiszek el az interjúkból, hogy “mindig is annak szántuk”, mert akkor nem pár utólag odatett vérfelhő lenne, amiből süt, hogy PG-13 is könnyedén lehetett volna.

A végére pedig nyilván azt mondhatom még, hogy van a végefőcímben valami, nem jelenet, de szerintem nem érdemes bennmaradni érte.