A kandi kamera nehezen szerethető műfaj, leginkább azért, mert a kertévék már szétamortizálták szegényt. A Kész átveréshez hasonló borzalmak többnyire arról szólnak, hogy orrvérzésig kell szívatni a celebet, és az RTL-en még Fekete Pákót is képesek olyan helyzetbe hozni, hogy a néző megsajnálja őt. Pedig a zsánernek létezik egy nemesebb formája, ami nem a szemétkedésről szól (na jó, nem csak a szemétkedésről), hanem arról, hogy görbe tükröt állítson az emberi butaságnak, korlátoltságnak vagy akár a hatalomnak, közszereplők esetén pedig súlyosabb emberi fogyatékosságoknak (ezen a ponton még az oknyomozó újságírással is találkozik a műfaj, lásd rejtett kamerás felvételek). Magyarországon is láthattunk már jó kandi kamerát, Sándor Györgynek volt néhány fénykorában, például amikor a Keletinél eljátszotta, hogy turista, és szabásmintával kért útbaigazítást.
És többnyire jó kandi kamerát csinál Sacha Baron Cohen is, alias Ali G, alias Borat, alias Brüno.
Cohen most ez utóbbi figurára épített filmet, és ezzel máris hátrányból indított a Borathoz képest. Brüno ugyanis nem olyan vicces figura, mint a kazah nép gyermeke. A Borat-film irgalmatlan suttyóságai a fiktív karakter ártatlanságából adódóan jó szándékból fakadtak, az osztrák homoszexuális divatmajom bunkózásait azonban erőszakos törtetés lengi körül — hiszen a sztori szerint nem azért megy Amerikába, hogy világot lásson, hanem azért, hogy híres legyen —, amitől kevésbé lesz szimpatikus. Ráadásul a buzis manírok, csiricsáré öltözetek és mozdulatok már nem fakasztanak mosolyra bizonyos életkor felett, és az sem rejt sok poént, ha az álosztrák a fuck helyett azt mondja, hogy spunken.
A szituációknak kell tehát elvinniük a filmet, és itt bicsaklik meg Cohen harmadik mozis ámokfutása. Az Ali G-ben és a Boratban is azt lehetett nagyon szeretni, hogy a korlátolt átlaghülyék (direkt nem átlagcelebet vagy -amerikait írok, mert ostoba emberek mindenhol vannak) mennyire lebőgetik magukat. De Cohen szeret a nézővel is kandikamerázni: akadnak jelenetek, amiket öncélú gusztustalanságuk miatt nehéz végignézni, és szinte hallani ezeknél, ahogy Cohen röhög a néző reakcióin — remek példa erre ugye a Borat-film emlékezetes meztelen birkózása. Na, ezek a jelenetek nem tartoznak a kedvenceim közé — nem azért, mert prűd vagyok, hanem mert úgy érzem, a mozijeggyel én üzletet kötök egy film alkotóival: ők megkapják a pénzem, én meg tőlük a szórakozást. A szórakozás alatt pedig a legritkább esetben értek alig kitakart férfiánuszokat.
A Boratban még elviseltem néhány ilyen jelenetet, de a Brünoban a néző többször kerül a Schwanz rosszabbik végére. Sajnos mindez az okosan szemétkedő szkeccsek rovására megy: ezekből lényegesen kevesebb van, mint a Borat-filmben, illetve többnél látszik, hogy megrendezett. Persze lehet, hogy a Boratban is meg volt rendezve minden, de engem ez nem érdekel, amíg az illúzió az, hogy spontán zajlanak le a botrányos történések, és a film után lehet tanakodni, hogy például az amerikai himnusz meggyalázása megrendezett volt-e. A Brünóban több jelenetnél ez nem is kérdés, sajnos. Kapunk cserében péniszt nagytotálban, blowjob-pantomimet és a Boraténál is lazábban összefércelt forgatókönyvet — ezek húzzák le 6/10-re a filmet.
Amúgy Cohennek ezzel elfogytak a figurái, kíváncsi vagyok, mi lesz a következő húzása. Ezen a ponton a visszavonulás sem tűnik feltétlenül rossz ötletnek.
