A Coen-fivérek várva-várt új krimivígjátéka egyes kritikák szerint Oscar-várományos és/vagy kultfilm, mások szerint pedig egy borzalmas butaság, és mindkét oldallal simán egyet tudok érteni. Abszurd, feketén vicces, kínos, rettentően felszínes és borzalmasan buta, mindemellett inkább zseniális, mint nem.
A film elején Osborne Cox (John Malkovich) CIA-ügynököt elegánsan kirúgják az állásából, vélhetően alkoholproblémái miatt. Cox, hogy úgy mondjam, ezt nem valami jól veszi, leginkább bosszút akar állni, aztán kitalálja, hogy megírja az emlékiratait és el is kezdi diktálni. Ezalatt felesége, az unszimpatikus jégkirálynő, váláshoz készül, mivel Harry Pfarrer (George Clooney) nyugalmazott rendőrbíróval folytat titkos szerelmi viszonyt.
Valahol máshol eközben Linda Litzki (Frances McDormand), nagyjából késő negyvenes éveiben járó edzőtermi alkalmazott plasztikai műtéteket akar magán végeztetni mindenképpen, mert attól boldog lenne végre, de a biztosítója nem fedezi azt, egyébként pedig online felszedett szánalmas lúzerekkel próbálja színesíteni szexuális életét (bár nem tudom, ezt minek hangsúlyozom, hiszen a filmben a legtöbb szereplő lúzer és/vagy összevissza kefél). Mígnem egy cédét talál az edzőtermi öltözőben furcsa nevekkel, dátumokkal és adatokal. Ő és Chad (Brad Pitt) kitalálják, hogy ezek biztos nagyon fontos és titkos dokumentumok, kinyomozzák, hogy ki vesztette el, és jutalom reményében felhívják az illetőt: Osborne Cox-ot, hiszen ezek az ő ifjú kém-éveiről szóló emlékiratok. Innentől indul a bonyodalom, a négy főszereplő sorsa több szálon is összeér, számos félreértés, tömény bénázás, jó néhány what the fuck?-pillanat, abszurd véletlenek, vicces fordulatok és lőtt sebek követik egymást.
Gondolom, társadalomkritika, hogy az összes szereplő rém buta és felszínes, ezenkívül a maga egyéni módján idióta is. A CIA-ügynök, Cox tényleg egy nagyarcú, agresszív, whiskey-vedelő köcsög, néha már majdnem meg lehet kedvelni, de aztán inkább mégse. Clooney és Brad Pitt neve alapján az ember azt várná, hogy jó pasik lesznek a filmben, de sajnos mindkettő elég jó színész ahhoz, hogy a jóképű sármnak még a nyomait se lehessen felfedezni rajtuk. Chad egyébként jóindulatú, csakhát az intelligenciahányadosa kb. egy havasi gyopáréval egyenlő, és ez a szemében is látszik, minden elismerésem Brad Pittnek, amiért ennyire „egyszerűen” tud nézni, Harry pedig egy hipochonder, perverz, tikkelő, paranoid seggfej, aki néha megpróbál megjátszani némi Clooney-féle eleganciát, de ez sosem sikerül igazán. Mindegyik fantasztikus színészi alakítás, talán a legjobb Frances McDormand, a testképzavaros negyvenes nő, akit néha már majdnem meg lehet kedvelni, de annyira felszínes és bután törtető, hogy inkább mégse.
Azzal a fajta komédiával állunk szemben, amin az ember meglepődik, időnként hátrahőköl, sokszor a szereplők helyett kényelmetlenül érzi magát és végig magában röhög: nem a feel-good, hanem a cinikus nevetés. A Coen-filmek közül talán a Fargo-hoz áll legközelebb, amennyiben másfél óra tömény szerencsétlenkedés, csak a Fargoval ellentétben itt nincs olyan szereplő, akivel az ember valamennyire is azonosulni tudna, vagy akinek legalább drukkolna. Aki szereti az ilyesmit, annak tetszeni fog.
Egy baj van egyébként a filmmel, hogy idegesítő a tempója: nagyon lassan és kissé unalmasan indul be, hosszú-hosszú időn át csak bemutatja a szereplőket és a készülő bonyodalmat, aztán egyszercsak felpörög és akkor hirtelen vége lesz. Nagyon gyorsan és kíméletlenül lecsapják a végét, pont amikor elkezd tetszeni és az ember még szívesen nézné tovább, egyszerre csak „megoldódik” a konfliktus. Bár lehet, hogy ezt is direkt csinálták és ez volt a cél, nekem inkább zavaró volt.
Olvasás után elégetendő értékelés
Abszurd krimivígjáték érzelmi távolságtartással, társadalomkritikával, buta, felszínes vagy más módon unszimpatikus szereplőkkel, akiket remekül játszanak el klassz színészek, és érdekes humorral. Nálam 8/10 pontot ér, szerintem többnyire zseniális, de tudom, hogy lesznek, akik gyűlölni fogják, mások szerint meg az év filmje, ez van.
