Már a trailer alapján látszott, hogy ez pontosan az a fajta film, amire elmegyek nyűgösen és fáradtan, utána meg rohanok beszerezni a soundtracket és takarítás közben a súrolóporos flakont mikrofonként használva táncikálok és ABBA-dalokat énekelek a konyhában a szomszédok legnagyobb örömére. Romantikus, vidám, napfényes feelgood musical ABBÁ-val, görög tengerparttal, sármosnál sármosabb férfiszereplőkkel, bikinis csajokkal, lépten-nyomon táncra perdülő helyiekkel és mindenekelőtt Meryl Streeppel.
Az ABBA nevű hetvenes évekbeli svéd zenekar dalait felhasználva Catherine Johnson 1999-ben írt egy színpadi musicalt, amit évekig nagy sikerrel játszottak, többek között a Broadway-n, most ennek a filmváltozatát láthatjuk. A musical sajátossága, hogy a klasszikus alaphelyzethez képest itt előbb voltak meg a dalok és csak utána került köréjük sztori, vagyis a szereplők lépten-nyomon rázendítenek valamelyik ABBA-számra, ami akkor és ott nagyjából passzol a történetbe és kifejezi az aktuáis lelkiállapotukat.
A szőke, napbarnított, húszéves Sophie (Amanda Seyfried) és független jellemű anyukája, Donna (Meryl Streep) egy édeni görög szigeten éldegélnek és fogadót üzemeltetnek. Megérkeznek Sophie szintén csitri barátnői, akiknek éktelen visítozás és idegesítő vihorászás keretében elmeséli, hogy megtalálta anyja lánykori naplóját, amelyből kiderül, hogy Donna kikkel feküdt le azon a nyáron, amikor a kis Sophie megfogant. Három pasiról van szó, bármelyikük lehet Sophie apja, ezért a leleményes szőkeség mindhármat meghívta a két nap múlva esedékes esküvőjére, hogy majd ha megérkeznek, kiválogatja közülük a vér szerinti apját, úgyis első látásra tudni fogja, melyik az. Mindhárman el is jönnek, Bill (Stellan Skarsgård), a kalandor világutazó és útikönyvíró, Sam Carmichael (Pierce Brosnan), a jóképű, szívdöglesztő, sármos, ó, istenem, de jól áll neki az őszes borosta, elvált építész New Yorkból, valamint Harry Bright (Colin Firth), a kissé kényszeres, valaha spontán volt és lázadó, de ma már merev és öltönyös bankár Londonból.
A bonyoldalom körülbelül olyanok miatt zajlik, hogy Sophie nem jön rá, melyik az apja, a pasik lépten-nyomon Donnába ütköznek, aki az egészről mit sem tudott, ráadásul úgy tűnik, még nem heverte ki azt a romantikus nyarat az elmúlt húsz évben, meg persze mindjárt itt az esküvő, és jaj, ki fogja most akkor szegény Sophie-t az oltárhoz kísérni. Mindeközben pedig a felsorolt szereplők időnként ABBA-dalokat énekelnek és többnyire spontán táncra perdül velük a koktélbár teljes, lengén öltözött közönsége, vagy a násznép, vagy a fél falu.
Több dolog miatt is nagyon jó ez a film. Egyrészt, mert nem akar más lenni, mint habkönnyű, nyári, romantikus vígjáték, és annak tökéletes, nincs benne semmi erőltetett humor vagy dráma, másrészt a színészek miatt. Meryl Streep remekül énekel és fantasztikusan játszik, mindig egy hajszálnyival eltúlozva a szerepét, ami nagyon vicces, a két lánykori barátnőjét alakító Julie Walters és Christine Baranski pedig már egyáltalán nem fogják vissza magukat, hanem tökéletesen burleszk-módra viselkednek, Walters például lelóg az ereszcsatornáról, meg egy helyben állva kiesik az álló csónakból, folyamatosan röhögve közben, egyébként is úgy képzelem, hogy a színészek halálra röhöghették magukat ezen a forgatáson.
Mamma Mia! értékelés
Cukormáz, naplemente, romantika, cuki lánykák, jóképű férfiak, Meryl Streep ugrál az ágyon, miközben barátnői melltartókkal és sminkcuccokkal dobálózva éneklik, hogy dancing queen, only seventeen. 7/10-et kap, nekem jókedvem lett tőle, anyukáink egészen biztosan imádni fogják, és két fiút is ismerek, akinek tetszett, bár pasiknak talán érdemes a sor szélére jegyet venni, hátha mégis ki akarnak jönni közben.