Ugye végre nem a folytatásokra koncentrál majd a stúdió, bár azért azok mellett is becsúszott valahogy a remek Coco, hanem tényleg új történetekre. A sok alapítótag távozása után Pete Docter vette át végül a Pixar vezetését, és az Onward az első, ami ebben a környezetben készült a stúdiónál. Nagy következtetéseket még nem vonhatunk le ebből, hiszen idén kapjuk a Soult is, ami érzelmesebb koncepciónak tűnik.
Oda akartam kikanyarodni, hogy az Onward baromi jó, csak nem azt a Pixart érzem mögötte, mint a Wall-E-nél, vagy akárcsak a Coco-nál. Bár erről a témája is tehet, ahhoz pont az itteni kalandfilmes megvalósítás illett, ami a régi gyerekfilmeket idézte kicsit, már persze a D&D mellett.
Úgy tudnám összefoglalni a “problémám”, hogy olyan az Onward, mint egy jobb modern Disney 3d mese, egy Wreck It Ralph, egy Tangled. Ezzel nyilván nincs igazi baj, hiszen ezek is kiválóak, csak nincs meg az az igazi plusz. Pedig a végére minden érzelmi húrt behangoltak, igyekeztek, és megható volt, ezt egy pillanatra sem vitatnám.
A történethez azt kell tudni, hogy egy olyan világban játszódik, ahol régen a varázslat volt az úr. Aztán jött a technológia, a világítás, és a többi, ami mindent megváltoztatott. Azért elfek, meg kentaurok, meg hasonlók élnek továbbra is, csak feladták a mágiát.
A konkrét történet egy testvérpár körül bonyolódik, akik a fiatalabb 16. születésnapjára a régebben elhunyt apjuktól kapnak ajándékot: egy pálcát, és egy varázslatot, ami 24 órára visszahozza az öreget. Sajnos amikor elsütik, akkor csak félig sikerül vágyuk, csak az apjuk lába jelenik meg, és a varázslat befejezéséhez muszáj szerezniük egy mágikus követ. Na ez történik, mármint a két fiú és a láb egy kalandos quest-re megy, ha már varázslat, meg szerepjáték, meg kincskeresés.
Ebből a szempontból remek a film. A testvérpár természetesen mindenféle nehézségbe ütközik a kő előkerítése során, és nyilván előbukkannak a nézeteltéréseik is, hogy a végére tanuljanak valamit. Igazi kalandfilm, ami pörög ezerrel, konkrétan meglepett, hogy mindjárt vége, pedig nemrég volt a midpoint nagy változása. Sőt,
És mivel nem voltunk igazán mozira kényszerítve, ahova a Pixar filmeket szinte mindig csak szinkronnal hozzák, így azt kell mondanom, hogy Tom Holland és Chris Pratt hangcastingja remeknek bizonyult, nagyon illettek a karakterekhez. Az adok-kapok is viccesen ment közöttük, rengeteget lehetett mosolyogni rajta, na és az érzelmes pillanatokkal is elbírtak nyilván.
A lényeg, hogy nagyon szórakoztató, működik benne az érzelmi rész is (nem is pont az amúgy, amit elsőre sugall a film, szóval jól kanyarították), de olyan láttam, oké, valószínűleg nem fog úgy eszembe jutni, mint az Up első 20 perce, vagy a Wall-E. Bár az is tény, hogy egy Cars szintet simán villant.
