Mondhatnám, hogy igazi zsánerdarab, egy sorozatgyilkos nőkre vadászik a 90-es évek elején, Denzel Washington pedig besegít az utána folyó nyomozásba, mert úgy érzi kapcsolódik egy régebbi megoldatlan ügyéhez a mostani. De mindezt nagyon sunyin kapjuk az arcunkba.

Valójában a Little Things ügyesen játszik azzal, hogy mik az elvárásaink ilyesmi filmek irányában. Ez persze pár embert idegesíteni fog, de valójában nem az ügyről szól minden, hanem a sorozatgyilkosokra, vagyis borzasztó emberekre vadászó emberekről, azokról, akik nem voltak szerencsések, és megszokták a hullaszagot.

A legjobb példa a velünk játszásra (és igyekszem spoilermentes lenni természetesen, szóval lehet nagyon ködösen hangzik majd) rögtön a kezdő jelenet. Érdemes az elején odafigyelni, vagy a befejezés után újranézni a kezdő perceket, bár a film sokszor nyújt mankót közben is, hogy mi a fontos az ügy szempontjából.

Rohadt érdekes, hogy miképp merül el az nyomozásra ráfüggő zsaruk történetében a film, és ezen mennyit dob a szereplőgárda. Egyrészt ott van Denzel Washington, aki mindenben jó, szóval az elvártat hozza, másrészt pedig Jared Leto, aki igazi meglepetés. Most Leto kedvelői nekem ugranak, pedig annak ellenére lepett meg, hogy a Requiem For a Dream óta kedvelem, és néha elég érdekesen választ. Leto alakítja azt az embert, akire a zsaruk ráfixálnak, hogy ő a gyilkos. Na de igazuk van-e? És ha igen, akkor hogy kapják el? Ezen a határon kell egyensúlyoznia végig a karakterével, minket is kétségben tartva, és részemről sikerül neki.

Mellettük Rami Malek csak másodhegedűs, de a film végére igazából helyrekerül az ő karaktere is, még ha kisebb is a skála, amin játszik a színész.

A megvalósításra viszont csak a korrektet tudom rásütni. Az alakítások és részemről a történet húzza ki abból a rutinból, ahogy megcsinálták. Nincsenek benne hibák, mindent mutatnak, ami kell, normális beállításokat kapunk meg minden, de valahogy robotikus az egész.

“Oda kell, hogy kiszállnak a kocsiból, oda meg a helyszín”, néha kicsit furcsán csattanó vágással, mert ezek nem maradhatnak ki természetesen. Mintha egy 150 perces, még merengősebb filmet metszettek volna le 120-ra, teljesen profin. Nem tudom megfogalmazni mi hiányzott, talán valami egyedi vizuális hang belőle.

Viszont a korábban használt érdekes jelzőt negatívan is értettem, mert nem beszippantós, a végén durván kisülős a film, mint mondjuk a Hetedik/Seven, hanem ezt tényleg kifordította John Lee Hancock, és máshogy köti le az agyat. Tippre olyasmi, ami kevesebb embernek jön be. Viszont lesz akinek kísért egy kicsit az igazi sötétség.