Ha ez lenne Ben Affleck első rendezése, akkor a bevezető mondatokat remekül rá lehetne építeni arra a kérdésre, hogy vajon a megtűrt, de “értő” körökben nem túl közkedvelt színésznek sikerül-e valami elismerésre méltót összehozni a kamera másik oldalán, vagy ez a próbálkozás is csak egy újabb okot ad az utálkozó csürhének a savazáshoz. De a Tolvajok városa már Affleck második rendezése, ami egyrészt jól bedönti az előbbi gondolatot, másrészt viszont jó alapot ad a film értékeléséhez. Mert egyszer (elvileg) bárki betalálhat, de ha ugyanazt sikerül megismételni, akkor már esélyes, hogy az első sem csak egy szerencsés véletlen volt.

Az eredményt látva pedig nagyon úgy tűnik, hogy Afflecknek tényleg van tehetsége a rendezéshez (és az íráshoz is, hiszen a Chuck Hogan könyvéből készült forgatókönyvet társíróként jegyzi), és ami még fontosabb, hogy ezzel a tehetséggel fegyelmezettség is párosul. Éppen ezért a Town nincs teletömve robbanásokkal és coolnak szánt beállításokkal, csak hogy megmutassa, ilyet is tud (hasonló érzésem legutóbb az Inceptionnél volt egyébként, Nolan is remekül érzi, hol kell megállni). Van viszont remek ritmusérzékkel kevert akció és dráma, a film a kétórás játékidő alatt annak ellenére is feszes marad, hogy inkább az utóbbi dominál (azért van akció is rendesen).

Szintén dicséret jár a részletekre való odafigyelésért is. Számomra ez azt mutatja, hogy nem csak felütötték a nagy filmklisé-könyvet és kimásolták a 60-65. oldalakat, hanem elgondolkodtak azon, hogy ha már klisé, akkor hogy lehetne jobban, valóságosabban megoldani. Olyasmikről van szó egyébként, amik igazából teljesen triviálisak, mégsem jellemző, hogy az (akció)filmekben foglalkoznának velük. Egy példa: a rendőrök nem csak rombolnak a bűnözők után, hanem megpróbálják kilökni a kocsi seggét, ezzel megállásra kényszerítve őket. És ha már részletek, akkor megemlítem azt is, hogy a történet a Gone Baby Gone-hoz hasonlóan Bostonban játszódik, és nagyon jó volt hallani, ahogy a szereplők nem általános amerikaiul, hanem a jellegzetes bostoni kiejtéssel beszélnek. Ez is apróság, de sokat ad az élvezeti értékhez.

A korai kritikák amúgy a zseniális Heattel (Szemtől szemben) rokonították a filmet, ami sok szempontból tényleg helytálló. A Town lehetne mondjuk az említett alapmű kisöccse, aki ugyan egy picivel rosszabb teljesítményt nyújt, mint a nagy testvér, de azért még így is mérföldekkel a család fekete báránya (ez lehet mondjuk a trailer alapján a Takers) meg úgy általában az egész rokonság előtt jár.

A család vonalon tovább mozogva jöjjön pár szó a szereplőkről is. Azt már régóta lehet tudni, hogy az Affleck családban Casey a tehetségesebb, de nekem igazából sosem volt különösebb gondom az idősebbik fivérrel sem más filmekben (max. a filmekkel). Itt viszont – gondolom a szerzőiség miatt a színészi oldala is jobban előkerült, és a védjegyként szolgáló kissé bamba fogvillantós mosoly mellett azért pont annyival többre is futotta, hogy ne okozzon csalódást. Ugyanez mondható el a többiekről is, átütő alakítások nincsenek, de mindenki hozza a film profizmusához passzoló magas színvonalat. Rebecca Hall viszont megérdemli, hogy külön is megemlítsem, mert bár nem kifejezetten eyecandy kategória, mégis nagyon erős jelenléte, kisugárzása van a filmben, amire egyszerűen oda kell figyelni.

A végére hagytam az egyetlen nagyobb negatívumot, amiért sajnos pontlevonás is jár: a film minőségéhez passzoló zene hiánya. Az a helyzet ugyanis, hogy pont egy hete láttam, de egyszerűen képtelen vagyok felidézni még azt is, hogy milyen stílusú volt az aláfestés, nem hogy konkrét taktusokra emlékezzek.

Értékelés

A Town történetében ugyan nem sok újszerűség van, Affleck profizmusa viszont így is kiemeli a tömegből, és remek élménnyé varázsolja a megtekintésével eltöltött két órát. A második filmje után már nem az a kérdés, hogy tud-e rendezni, hanem az, hogy mikor jön már a következő filmje? A pontszám pedig a levonás miatt “csak” 8/10.

— A kritikát Joe-ker írta, a Not Just Popcorn teljhatalmú ura.