Kingsman: The Golden Circle – nem minden arany….

2014-ben a Dire Straits-szel megspékelt túlzóan heroikus intróval Matthew Vaughn gyorsan deklarálta, hogy milyen áldásos őrületet szabadít éppen a moziba a Kingsmannel. A tökös kiképzés szekvencia, az elmúlt évek egyik legjobb akciójelenete és Colin Firth, aki James Bondabb volt, mint pár 007-es jómaga, olyan szórakoztató kém-akció-vígjáték zsáner masszává álltak össze, ami ekkora marhaságnál elég ritka anélkül, hogy totalis káoszba és idiótaságba csusszanna végül.

Most 3 évvel később a Golden Circle a fenti pofonokba olyan szépen belefutott, hogy nem volt öröm nézni: a végtermék darabos, ostoba és a már ismert szabadalmaztatott akciójelenetekből próbál megélni. A Kingsmanhez hasonlóan elmebeteg antagonista most is akad vastagon, Julianne Moore, mint agyilag beszakadt Poppy iszonyatosan gonosz, mert rohadtul unatkozik (a motivációja tényleg nagyjából ennyi), ezért Eggsyéknek kéne megfékezniük, miközben bohókás kalandokba keverednek, magánéleti problémákkal küszködnek és mellesleg Harry is felbukkan újra a plotban.

Az első mozi a rongyosra járatott eredetsztori tematika ellenére (szinte) végig izgalmas, a senkiből lesz nagy valaki féle underdrog dramaturgia mindig hálás, hiszen relative könnyű azonosolni a hőssel. Eggsy kifejlett kémként viszont jóval kevésbé érdekes (ez már érződött az első film legvégén is), szuperkomoly érett badassként még ebben a karikaturisztikus világban is röhejesen fest öltönyben és az sem tesz neki jót, hogy fele akkora, mint bárki a szinen.

Ezt érezhették az írók is, kellett valami csavar a történetbe a szánalmas szappanoperás megmozdulásokon kívül, ezért hamar felkutatják az amerikai “rokonokat” a Statesment, akik természetesen alkohol bizniszben nyomulnak, hogy pont annyira legyenek sztereotipikusak a piálással és a suttyó cowboy outfittel, mint Kingsmanék az angolos modorosságukkal. Közben totál random néha bevágják Poppyt hogyan unatkozik az erődjében és miként nagyon gonosz abban a pillanatban, aztán vissza Eggysékre, ahogy megpróbálják őt előkeriteni.

A Kingsman világa sok őrületet elbír, ezt tolerálja is a néző, hiszen pont a hülyeség miatt fizetett be rá, nem pedig annak ellenére, amikor viszont Transformers-baromság szintet ütünk meg, az még itt is pofonért kiált. Mig az első részben tökéletesen működött a visszafogottan adagolt családi dráma, vagy kínált igazán komoly érzelmi katarzist Harry kivégzése, Vaughn most teljesen felesleges és ostoba jelenetekben akarná ezt kicsikarni a karaktereiből. A fajsúlyosabb pillanatok nincsenek felvezetve és igazán lecsengésük sincsen, Eggsy szerelmi vergődése szimplán idegesítő, az egyik szereplő önfeláldozása meg teljesen betetőzi az elmebajt.

Ugyanis egy olyan alternatív valóságban járunk, ahol olyan kurva kemény mindenki, hogy Rambo a pályája csúcsán térden állva kérne elnézést a munkásságáért. Itt simán reggelire lehentel akárki 10-15 fegyveres embert, mégis csoportos bevetésénél 4-5 rongyos őr miatt – ráadásul teljesen feleslegesen – valakit ki kell nyírni, csak hogy ismét elcsurranhasson pár könnycsepp. Azért a jelenetért helyből letöltendő járna, de többször is jócskán kileng a “menjél már az anyádba”-mérő.

Ehhez asszisztálnak a színészek koppra ugyanúgy hozva a karektereiket, mint először, egyedül Colin Firth halványabb, még akkor is amikor elemében van, Julianne Moore kliséhalmaz, Halle Berry szerepét akárki lehozná, Channing Tatum viszont minden pillanatában aranyat ér, már amikor éppen a vásznon van. Hálistennek van cserébe Elton John, aki minimum plusz egy pontot ér és a “visszafogottan” polkorrekt, teljesen infantilis amerikai elnök figurája is jó húzás.

Matthew Vaughn mondott már nemet a kritika által éltetett Kick-Ass és X-Men First Class folytatásaira is és hogy miért pont a Kingsman esetében tett kivételt, az kábé olyan, mint amikor az eminens diák önkéntesen jelentkezik felelni, aztán leültetik egy hülyevagyfiam kettessel, mert csak a három órával korábbi anyagból készült.

És azzal ne jöjjön senki, hogy ezt csak egy egyszernézős eszképista baromságnak szánták, mert pont az első rész már megmutatta, hogyan lehet ebből maradandó élményt is kovácsolni. 10/5

Dunkirk

Egy kicsit albeh veszi át a blockbustereket, nekem még 1-2 hét mire újra mehetek rájuk – human

Christopher Nolan nem érdemtelenül nőtte ki magát hollywoodi jelenséggé, okosan bólintott rá a kötelező stúdiófilmekre, amelyek szünetében szépen vitte a szívének kedves(ebb) projekteket is, hogy végül eljusson arra a pontra – ami olyan kevés rendezőnek adatik meg – vagyis hogy azt csináljon, amit csak akar. Ez a karrierösvény most a Dunkirkben teljesedett ki, amihez mellesleg egy 20 millió dollár + 20% a bevételből csekket is csomagolt a Warner.

Dunkirk sztorija jó eséllyel derenghet még a töri órákról, de csak a kötelező ismétlés kedvéért 400.000 szövetséges katona ragadt a névadó parton, körülölve a tengerrel, másik oldalról meg a még inkább fenyegető német csapatokkal és itt kéne valamit cirkumveniálni. A sztori nélkülözi az eposzi csatákat, a hatalmas hősöket, a végkifejletet leszámítva a katartikus csúcspontokat, szóval elég vastag kérdőjeleket vet fel, hogy miért esett erre Nolan választása, amikor a világon bármit megfilmesíthetett volna.

A megfejtés a film megtekintését követően (és közben is) egyértelmű. A rendezőt még huszonéves korában a környéken hajózva rántotta be a hely varázsa, illetve az epikus evakuálás története, rittyentett is gyorsan egy alig 70 oldalas forgatókönyvet, aztán úgy döntött ül rajta még vagy 25 évig, amíg 1. bármelyik stúdió bevállalja a kvázi kísérleti dramaturgiát, 2. neki is lesz elég rutinja, hogy visszaadja azt, ami összeállt a fejében.

A Dunkirk története ugyan is három szálon fut, amely önmagában még kevés lenne az üdvösséghez, ellenben az, hogy mindegyik eltérő idősíkot dolgoz fel, egészen sajátságos szerkezeti kihívásokat és ziccereket eredményez. A sarokba szorult katonák epizódja egy hetet, a hajón feléjük érkező civil felmentő sereg egy napot, Tom Hardy a levegőben huligánkodva pedig egy órát kap a fiktív játékidőből.

A film eleve jókora távolságot tart a nézőktől, szemlél, megfigyel, még csak nem is vizsgálódik, csak ott van az események állandó gócpontjában, ahol szinte nem is húsvér karaktereket követünk, hanem inkább testet öltött érzelmeket. Ráadásul nem is szélsőséges érzelmi skálákon ingázunk, a félelem, a rettegés és a túlélési ösztön nyilvánul meg egy-egy katona (esetlegesen civil) cselekedetein keresztül és megpróbál minket is valamilyen szinten beemelni a történetbe.

Hogy Nolan mennyire következetesen tart távolságot direkt, vagy éppenséggel miként nem tud magával húzni a sztoriba, ebben nem szeretnék állást foglalni, de az események láncolata közötti állandó kapcsolgatás tudatosan, vagy sem, de kizökkenti a nézőt. A partszakasz bemutatása az első percektől kezdve rémisztően fenyegető a hatalmas kietlen totálok ellenére is és amikor az ember éppen elkezdene filózni a saját múlandóságán, hirtelen kiszakadunk a fojtogató élettérből és megyünk tovább.

És ezt a jó(?) szokását a film végig megtartja, a mai túlnyújtott stúdiófilmekkel szemben a becsületére válik a mindössze 100 perces játékidő, amit Nolan eszement feszültséggel tölt meg, az elsőtől az utolsó percig kisebb pihenőkkel kapkodod a levegőt és szorítasz az egy-egy ismerősebb arc életéért. Hiába a szinte indokolatlan mennyiségű székkarfa markolászás, fél óra után elkezdtem agyalni, hogy most vajon az egyedi dramaturgia kínálta kihívások, illetve lehetőségek és az embertelen feszültség oltárán vajon Nolan feláldozta-e annak a lehetőségét, hogy a nézőt érzelmileg is közel engedje a filmjéhez? Nem akarok túlságosan bölcsészbe átmenni és lélektani elemezgetésbe csúszni, de miközben szinte árad a vászonról a katonák sugallta borzongató fenyegetettség érzése, a film inkább szinten tartja a pulzusodat, de mintha egyáltalán nem pályázna együttérzésre.

Ezt támasztja alá, hogy a film végi kötelező, néhol akár még giccsesnek is titulálható megmozdulások ellenére, tényleg nélkülözi a zsáner jellegéből kötelezően adódó pátoszos megnyilvánulásokat, felszólalásokat és a lehetőségeihez mérten csupán objektíven megfigyel. A színészek ehhez tökéletesen asszisztálnak, körvonalas archetípusokat kapunk: Mark Rylance visszafogott, de mégis két lábon járó megtestesült humanizmus, Hardy hős figura (aki valamilyen Nolan fétisből kifolyólag most is maszkban tolja a film 99 százalékát), a kvázi főszereplő Fionn Whitehead meg a kisember, a mi kis avatárunk. Egyedül a One Directionös csávó lóg ki, akinek az érzelmei szintén teljesen reális mélységekben járnak, de valahogy mégis furcsa az önző dicsőségvágy a többiek puszta életösztöne mellett.

A film Nolantől megszokottan technikailag csodálatos, a tripla dramaturgiai csavar csúcspontjai ahogy illeszkednek egymásra és alkalmanként összefonódnak egészen bravúros és mellette a képek, a vágás, a zene, hangok összhangja egyszerűen lenyűgöző. De ezzel soha nem is volt gond nála, de ismét csak az az érzésem, mint mindig, hogy túl nagy fába vágja a fejszéjét és amit látsz a vásznon, az elmarad attól, mint ahogy látod. Mert az utóbbit, amit technikailag letesz ismét az asztalra, azt tényleg tanítani kell, pont, ezen nincs mit vitázni. Szóval a film összességében hibátlan, de mégsem tökéletes.

Spider-Man: Homecoming

Egy kicsit albeh veszi át a blockbustereket, nekem még 1-2 hét mire újra mehetek rájuk – human

Pókember mozis kálváriája pontosan 15 éve tart már, a kisebb-nagyobb hullámvölgyekkel tarkított pályafutás viszont a Marvel kezeiben végre (ismét) sínre került. Sam Raimi első filmje 2002-ben lefutotta az azóta már unalommá ismételt kötelező eredettörténetes köröket, hogy aztán a Spider-Man 2-ben néhol még a kultikus Evil Dead filmek legjobb mozzanatait is felidézze és összerakja az addigi egyik legprofibb képregény mozit.

Aztán Sony happened, a stúdió nyomására kusza és túlzsúfolt (sőt bárgyú) univerzumépítés kezdődött a harmadik filmmel, amit a feketeöves Pókember rajongók olyannyira kerülnek a mai napig, hogy külön fegyvert tartanak arra az esetre, ha véletlen szembejönne a tévében, hogy akkor egy jól irányzott lövéssel először a készülék, aztán önnön életük végére tegyenek pontot.

Erre aludt a stúdió egy félévtizedet és próbálta a karakterhez rendelt görcsös megalomániáját felszámolni és helyette egy emberközeli, igazán masszívan szenvedő Pókembert felépíteni. Hogy ez sikerült-e, vagy sem, illetve mennyire, a mai napig megoszlanak a vélemények, az viszont biztos, hogy Andrew Garfield két filmen keresztül nézett úgy a kamerába, mint aki most pörgette ki Jean-Paul Sartre teljes életművét és hirtelen nem tudja merre tovább.

Pókember autentikus esszenciája, humora továbbra is csak nyomokban került megidézésre, ráadásul a második rész jelen esetben szinte száz százalékban ostoba és nézhetetlen lett, így három évvel később most ott tartunk, hogy Marvelék visszakapták a jogokat, hogy egyre terebélyesedő világukba integrálják be a pókfiút.

Szerintem nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy a legjobb mozgóképes feldolgozása a karakternek a mai napig az 1994-98 között futó animációs sorozatnak köszönhető, ahol egy ugyan fiatal (egyetemista), de feltétlenül maszkulin, tökös Peter Parker oltogatja a gonoszokat – így nem kis csalódással konstatáltam, hogy megint visszacsúszunk a gimibe, ráadásul jelen esetünkben egészen a főszereplő 15 éves koráig.

Innen szép nyerni mottóval a Marvel viszont ügyesen odapakolt az elvárásoknak és nem hogy az eddigi talán legjobb Pókember mozit tákolta össze, de a félisten státuszú hősök között elveszetten bóklászó Peter helyét is szépen megtalálta a maga kis univerzumában.

A képregényfilmek zsánerét a kötelező panelek mellett a lehetőségekhez mérten kitologató Marvelnél akárkinek is jutott eszébe, hogy most kvázi egy John Hughes tini komédia homage-t virítsanak, azt minimum illene megkoronázni. Hiába is hangzik így leírva teljesen egyértelműen egy gimnazista srác felnövés sztorija mellé, az elképzelés mégis váratlan és tökéletesen működik.

Peter ismét a középsuliban nyomul és annak rendje és módja szerint különcösködik, szerelmesedik, tanulmányi versenyekre jár és az elmaradhatatlan sulis bálra készülődik, miközben Hughes kultikus filmjeinek ismert mozzanatai köszönnek vissza, hol egy karakterben, hol egy díszletben, beszólásban, gyakran pedig csak egy beállításban. Peter szupererejét és új ruháját próbálgatva vágyakozik a Bosszúállók csapata után Tony Stark atyai intelmei mellett, párhuzamosan az aktuális főellenség meg az Avengers első részének maradványait újrahasznosítva gonoszkodik és természetesen összetűzésbe kerül a főhőssel.

A Marvel világban gyakran és nem ok nélkül ostorozott főgonoszok sorából Adrian Toomes, azaz a Keselyű, leánykori nevén Michael Keaton tökéletesen kilóg, mivel végre nem egy behatárolhatatlan mentális zavaron át a világ végét olyannyira vágyó antagonista képét rajzolják fel. Toomes munkáját erőszakkal elbitorolják és hogy eltartsa a családját csúnya dolgokat tesz kérlelhetetlen magabiztossággal és céltudatossággal, amire motivációs téren szintén nem lehet ráhúzni a spanyol viasz feltalálásának analógiáját, de a figura legalább végig következetes marad az elvei mentén.

Az írók saraként viszont nem kap elég játékidőt, hiába néz Keaton olykor pszichopata, olykor olyan joviális arccal le a vászonról, hogy a szar megáll benned, a film második feléig teljesen háttérbe szorul és visít a több játékidőért. Cserébe kapunk viszont a mai trendekhez passzolóan két alapvetően újragondolt karaktert, a napbarnított, alacsony, gazdag kisköcsög Flash sajnos megmarad egy ütnivaló paraszt szintjén, a másik figura viszont még lehet izgalmas, de spoiler miatt nem lövöm el (úgyis tudja mindenki, aki látta). Az elmaradhatatlan sidekick csávó Ned jópofa, de néha már sok, a két tanár, Wilson edző és Mr. Harrington viszont minden megmozdulással győznek.

Tom Holland meg már-már szokásosan tökéletes Marvel casting, mind Pókember, mind Peter Parker végig hiteles és emberi marad, egy egyszerű srác, aki alapvetően csak jót akar, de ugyanúgy kergeti a lázas álomképeit, mint bármelyik másik tini. Hatalmas pacsi jár még Robert Downey Jr.-nak, aki cseppet sem tolakodó, nem akarja feltétlen ellopni a közös jeleneteiket és a Marvel sem a nézők berángatása miatt dobja be kizárólag.

A saját életét is módszeresen és gyakran kisiklató Tony Starknak szinte új árnyékot rajzolnak felelősségteljes mentorként, a saját hibáit felismerő apafigura olyan életbölcséssegeket dob be csuklóból, hogy a Civil War megpróbáltatásai és jó pár globális fenyegetés elhárítása után most hiszed el először, hogy Tony tényleg felnőtt.

Annak ellenére, hogy fél tucat író dolgozott a forgatókönyvön a történet végig konzekvensen épülget és ugyan az első harmadban többször leül, végül egy minden elemében szerethető, mégis földhözragadt szuperhős filmet kapunk az arcunkba. Még véletlen sem köszön vissza Raimi Pókembereinek az elszálltsága, a hatalmas totálokban New Yorkon átsuhanó Spiderman, vagy a Bosszúállók állandó világmegváltásához képest szinte közönséges figurákat és egyszerű harcokat kapunk, Spidey egyelőre a kisember hőse, a gonosz meg évekig csendben eltevékenykedik, anélkül, hogy közvetlenül bárkinek ártana, nem hogy az egész bolygót fenyegetné.

A Marvel ismét ügyesen tenyerelt a tutiba, hiszen tarthat akármeddig is a képregénymozik őrülete, ezt a darabot majd 10 év múlva, 40-50 további comic film után is a zsáner egyik legjobbjaként emlegetjük majd fel.

Nem markol túl sokat, de Pókember olajozottan csusszan az egyre bővülő világba, míg az elkerülhetetlen blockbuster közhelyeket ha átugrani ugyan nem is tudja, de kellő öniróniával tekint rájuk, akárcsak a saját szélsőséges furcsa döntéseire (például a dögös May néni állandó túlhangsúlyozása telitalálat), Peter Civil Waros kalandjának megörökítése a felütésnél pedig a maga egyszerűségében talán az egész MCU egyik legzseniálisabb ötlete.

The Force Awakens – egy nem rajongó perspektívájából (spoileres)

(A boxoffice rovatot vivő író mindjárt el is mondja, hogy miért ragadott klaviatúrát — human)

Pont abba a korosztályba születtem, aki az óvó szülői szemtől ritkán elszakadva lopva inkább Amerikai Ninját, Die Hardot, Predatort, vagy éppenséggel Nagy Zűr Kis Kínábant lesett, „most csukd be a szemed” unokatestvéri cenzor kíséretében, mintsem fénykardozó Jediket.

A Star Wars akkoriban már nem tudott az a megismételhetetlen gyerekkori csoda lenni, mint pár évvel korábban, akkor már pont kicsit jobban kinyílt a világ. Első találkozásunk mégis maradandó volt, a Pro7-en történt, akkoriban nagyjából 7 évesen a Looney Tunes-ból hozott német szókinccsel gazdálkodtam, ám így is egyből szembeötlő volt, hogy ennek ellenére történet plot nem igazán maradt előttem fedetlen. Három héten keresztül péntek este leültem a tévé elé, egész kötetlenül szórakoztam, majd a záró akkordnál akkoriban még szintén gyér káromkodási skillekkel felvértezve igyekeztem környezetemnek feltenni a kérdést, hogy mi a f*szt is hupákolnak ezek a hülye macik a lézeres katonákkal szemben? Mire gondolhatott a költő? Már akkor éreztem, hogy valami itt sántít, úgyhogy tiszteletteljesen elköszöntem a franchise-tól, hogy 12 évesen a Baljós Árnyak előtt immár magyar hanggal hiánypótoljak – a maradandó élmény viszont ismét elmaradt.

Aztán húsvétkor imádott – és egyben SW rajongó – nagybátyámtól érkezett a nagy meglepetés: egy Phantom Menace vhs kazetta, amiért szégyen, vagy sem, akkoriban teljesen megőrültem. A filmvégi csatánál konkrétan darabosra kopott egy idő után a szalag. A gyalázatot tetőzte az elkövetkező karácsony, amikor némileg idejétmúlt Pentium 266-osom megkapta élete első 3D kártyáját, és immár a klaviatúrán is rophattam Obi Vannal (dupla ugrás leérkezéskor ütés = karddal pörgés megvan?). Teljesen odavoltam.

Aztán jött a tinédzserkor, amikor mindent tudsz és mindent jobban tudsz. Én akkor már eldöntöttem, hogy akármilyen formában is, de a filmekből fogok megélni [összejött? – a szerk], ezért következetesen és autodidakta módon Kubrickokat, Felliniket, stb nézegettem, elemeztem és az hittem mindent tudok rendezésről, plánokról, vágásról. Na most ha ilyen attitűddel ül le az ember egy George Lucas rendezés elé, akkor a komoly lelki sérülések elkerülhetetlenek. A Klónok Támadását fejben milliószor darabokra szedtem, és az esetlen rendezés miatt már akkor iszonyatosan tudtam gyűlölni. Ott eldöntöttem, hogy a Star Warssal közös rövid, ámde legalább boldogtalan pályafutásunk véget is ért.

És a túlságosan hosszúra nyúlt nosztalgiázás után érkeztünk meg 2015-be, amikor a korábbi sérelmek még 10+ év távlatából is éltek és Lucas komplett kilépése ellenére minden Star Wars promó felesleges bohóckodásnak tűnt, és úgy gondoltam, hogy csak akkor adok ki érte majd pénzt, ha kiemelkedő kritikákat kap.

Ez bejött, szóval én meg bementem, a moziba be. A filmet követően – és a bevételi adatok pontos monitorozgatása mellett – egyértelműen kijelenthető, hogy én vagyok a tökéletes közönség:

nincsen komoly prekoncepcióm, így sem a fanservice-re, sem pedig hatalmas újdonságokra nem vágytam, és úgy általában, elvárásom sem volt. Ennek ellenére a sztorit ismerem, és alapvetően hiába nem szeretem, a nosztalgia faktor ennyi év után akkor is beüt, ha jó, ha nem.
akármekkora is a rajongóbázis, ekkora bevételnél a legnagyobb százalékot akkor is az „átlagnéző” hozza, vagyis én, aki csak egy jó blockbusterre és mókára vágyik.

Ezen a két vázlatpont mentén pedig végül is egy kiváló popcorn mozit kaptam. A film in medias res felütése és kvázi kezdeti darabos dramaturgiája szinte ide-oda kapkodva mutatta be a – már jól ismert – világot, és sokakkal egyetértve én is a film első kábé egyharmadát élveztem a legjobban. Ott sikerült elkapni valami oldschool csibészséget, egy 80-as, 90-es évekbeli űrscifikaland hangulatot, ami egész hamar beszippantotta az embert, hogy aztán inkább az akciókra támaszkodva robogjon tovább az egyszerűbb A-ból B-be, aztán C-be hullámvasúton.

Amekkora bevételi monstrumról van szó, számos szűrőzés után ki tudja hány ötlet maradt meg J.J.-től, és mi az, amibe erőszakkal tolták bele, de érdekes módon a jelenléte nem magában a történetvezetésben érezhető, hanem hogy minden egyes jelenetet megpróbált kimaxolni a maga módján. Az abszolút jellegtelen, tarkaságában is színtelen és szagtalan előzménytrilógia CGI forgataga után végre kimentek terepre, és az akciók közben ott vagy, érzed a robbanásokat, dőlnek rád a kavicsok és lemezek még 3D nélkül is.

Folytatódik a bejegyzés »

The Avengers: Age of Ultron – írta anthony711

Sokan készülnek az Ant-Man-re úgy, mint a Marvel első nagy bukására. És ha az még borítékolható is, hogy az Ultron nem lesz bukás, nagy valószínűséggel meg fogja osztani a képregényes filmuniverzum rajongóit.

Egy olyan mozival állunk ugyanis szemben, amely már nem viselheti magán azt a “nagy esemény” jelzőt, amellyel az első része büszkélkedhetett. Ez pedig számtalan problémát hoz fel, annak ellenére, hogy az Age of Ultron nagyon jól sikerült, sokkal jobban, mint az előző része.

Kezdem a negatívumokkal: a film túlzsúfoltnak érződik. Vagy ha jobban akarunk fogalmazni, akkor azt is mondhatjuk, hogy túl hamar ér véget, és túl sok mindennel kell foglalkoznia. Egyrészt ott van a hatalmas, bonyolult történetfolyam, amely ugye maga az Age of Ultron. Másrészről a film magán viseli azt a terhet, hogy nem csak a Captain America 3-at vezeti fel, hanem az Infinity War-t, de még a Thor: Ragnarok-ot is elhelyezi a térképen. Ezáltal rengeteg feladata lesz, amire nem mindig van elég ideje.

Tudjuk is, hogy Whedon a 3 órás vágatból hozta létre azt, amit mi kaptunk, és ez erősen érezhető a moziban. Így a film nem az lesz, mint ami az első része volt (nevezetesen összehozta a Marvel szálait, és egy nagy robbanással zárta le őket), hanem éppen középen jár, elindítja az újabb szálakat.

A másik hatalmas negatívum, hogy a Marvel még mindig nem tud lekattanni az “égből érkező veszély”-re kihegyezett fináléról, és ez már a két legkiválóbb filmjében is nagyon zavaró tudott lenni, és erősen visszavett a végső értékelésből (Guardians, Cap2). Ezt leszámítva az akciójelenetek is jól vannak megkomponálva és összerakva, azonban nem mondhatóak olyan bombasztikusnak és hatalmasnak, mint az első részben látottak. Ez nem is biztos, hogy nagy baj, de egyeseket zavarhat.

Említhetjük még azt is, hogy Black Widow-val nem nagyon tudtak mit kezdeni egy romantikus mellékszálat leszámítva, de az már csak kötekedés lenne. Ugyanis mindezek mellett a film nagyon jól sikerült, talán a Marvel egyik legjobbja.

Úgy ültem be rá, hogy kifejezetten utáltam az Avengers első részét, annak történetnélküliségét, valamint a tényt, hogy nem szól másról a film, csak arról, hogy a nagy szuperhősök egy vásznon szerepelnek. Ehhez képest Whedon látszólag az előző rész összes gyerekbetegségét kijavította: a filmnek van egy bonyolult, komplex témákkal átitatott története, folyamatosan érezhető a veszély, hatalmasak a tétek, nem pusztán annyi, hogy elpusztul a világ… Ráadásul a gonoszok sem arctalan űrlények, hanem végig ott lebeg a háttérben a tény, hogy ezek Tony teremtményei.

A filmnek továbbá van stilisztikai érzéke, és végre úgy néz ki, mint egy igazi film, ellenben az első résszel, amely csak két hatalmas set-piece volt lekamerázva, mindenféle stílusérzék nélkül. Érezhető a nagyobb bizalom Whedon-ban, aki ezúttal már nem csak névlegesen volt rendező, hanem adott a filmnek identitást. S bár az Avengers 2. érezhetően sötétebb és komorabb, mint az előzménye, a feszes dialógusok és az okos szkript ezúttal is jelen van, noha jócskán alacsonyabb mértékben.

Szóval Whedon egy nagyon érdekes, problémás, vitaindító filmet készített, amely mindent összevetve is sokkal jobb, mint az első rész, vagy a Marvel összes többi próbálkozása. Az Age of Ultron azonban nem tudja levetkőzni magáról egy pillanatra sem ezt a “középjátszmás” érzést, hogy itt most nem a főattrakciót látjuk, hanem csak valaminek (valamiknek) a felvezetését. Ezen az érzésen még az sem segít, hogy az első rész során érzett izgalom is hiányzik már, amely abból eredt, hogy először láttuk kedvenceinket egy filmben (az Avengers egyetlen mentőöve). Szóval ha a Marvel két legjobbja, a Guardians és a Winter Soldier 9/10, az Avengers pedig 7/10, akkor ez egy 8,5/10. De mindenképp az erős ligában helyezkedik el, ugyanis az is érződik rajta, hogy a Marvel minden egyes filmjével közelebb lép ahhoz, hogy felnőtteknek szóló mozikat gyártson.

Vannak országok ahol már megy a film, a londoni premieren látta a site aktív, értelmesen kommentelő tagja. Spoilereket nem nagyon láttam.

Kategória archívum: kritika mástól

Kingsman: The Golden Circle – nem minden arany….

Dunkirk

Spider-Man: Homecoming

The Force Awakens – egy nem rajongó perspektívájából (spoileres)

The Avengers: Age of Ultron – írta anthony711

Hirdetés