Igazából nem is tudom mi ez a… mű. Filmnek nehéz hívni. Először arra gondoltam, hogy poénkodom az életmű átnézéses sorral, hogy itt a House That Jack Built, a Once Upon a Time in Hollywood, a The Irishman, és Kevin Smith is beállt a sorba a saját filmjéven. De valójában a Jay and Silent Bob Reboot tényleg nem film. Inkább olyan ez, mint egy podcast, csak illusztrálva.

A történet tényleg annyi röviden, hogy a Bluntman and Chronic filmet rebootolja Hollywood, és emiatt kibasznak az inspirációt jelentő Jayékkel, akik ismét meg kell akadályozzák az elkészülését valaminek, és emiatt elindulnak Hollywoodba, csak nem repülhetnek, így kocsival. Meg kiderül, hogy Jaynek van egy lánya, aki szintén akar valamit ezzel a filmmel.

Ez utóbbi, a lányos szál elvileg fontos, és hordozza a Jay and Silent Bob Reboot lényegét, mivel Kevin Smith talált egy érdekes gondolatot a remake-reboot témában, amit többször is elővesz a film során, egyrészt kritizálja a lelketlen termékeket, de közben meg a rebootok mögött csak talál valami szívet, ha lehet így fogalmazni.

Viszont mindemellett ez a film egy hatalmas fanservice és karrierre való visszatekintés, ami az előbbi szíven kívül igazából azzal sem próbálkozik, hogy film legyen. Míg a Clerks 2 a felnövésről szól, ez meg az öregedésről valamennyire, addig itt nem áll össze, hanem teljesen a rajongók kiszolgálása zajlik. Ne értsétek félre, mindezt úgy mondom, hogy én is az vagyok, minden utalás, meg popkult poénkodás tetszett (How High rész és a Martha különösen:), de aki nincs ott a Smith-univerzum filmjeiben annak tényleg nem tudom ajánlani.

Igazából az is durva, hogy mennyire nem vették komolyan az egészet. Néhol olyan, mintha haverok összeülnének, hogy felvegyenek egy youtube videót. Például Smith olyan szinten túljátssza a szerepét, és elröhögi, hogy ez nyilván direkt van, csak kicsit kínos is néha. Egyszerűen az ötletek az appokról, a poénok Hollywoodról, de még a visszatekintések is a korábbi Smith filmekre valahogy nagyon darabosan vannak felfűzve, már ha egyáltalán mondhatjuk, hogy beleillenek a történetbe. Vannak a filmben gondolatok, de tényleg olyan, mintha Smith podcastjét hallgatnám, amiben néha mond érdekeseket, de csapong.

Az egész a film vége felé levő “all that’s left is the emotional denouement” résznél csúcsosodik ki, mintha vigyorogna, hogy elvileg tudja mi kell a történetben, de egy huszárvágással megy csak oda, mert miért ne. És igaza van amúgy olyan szempontból, aminek szánta a Jay and Silent Bob Rebootot: az állandó közönségének, annak a kicsi niche-nek. Aki pedig nem az, csak bírta Kevin Smith filmjeiben a dumát, annak viszont nem annyira ajánlott.

A végén tényleg az volt bennem, hogy Kevin Smith reflektált az életére, és arra jutott, hogy nem próbálkozik tovább Hollywoodban a “hagyományos” filmekkel?