Valahogy nem tudom megunni ezt a filmet, pedig láttam már párszor. A héten megtekintett Ígéret földje közben jutott eszembe, hogy Matt Damon mintha fiatalon egy kicsit jobban illett volna a szerepeibe, és akkor még kevesebb propaganda felhanggal átitatott drámát is választott. Ennek folyamányaként néztem újra a Pókerarcokat.
Az idő múlásával egyre jobban tetszik a film. Legutóbbi (a címkét követve olvasható) még hét pontot adtam rá, most már a 8 is könnyedén jár. Tudok mindent előre, mégis érdeklődve nézem. Persze elismerem, hogy több hatásvadász húzás is van a pókerben nagyot bukó, “megjavulni” akaró srác történetében, akinek még a múltbeli adósságaival is szembe kell néznie, de basszus, olyan szép apróságokkal van tele, amik mindig elkapnak.
Az egyik ilyen finomság, hogy teljesen a hold’emre mentek rá, az ember elleni harcra. A filmben senki sem úgy várja megváltó lapot, mint jó pár máshol ábrázolt partiban, ez nem a Maverick (ami a maga módján szintén jó természetesen), hanem mindig az embert játssza a tapasztalt. Rendes indulótőkével neki sem állnak semminek. Vagy ahogy a profik és az amatőrök összekerülnek néha. Vagy.. még sorolhatnám.
Mindezt megfejeli a film a teljesen emberi drámával. Ez alatt nem a maffiának tartozást értem, hanem a barátnőt, aki a maga módján kezeli a helyzetet, a gyerekkori barátot, aki visszahúzza a régi rutinba a főszereplőt, és az ehhez hasonló dolgokat. Öröm volt újranézni.