Egy dologra mindenképp jó volt a film: utána kedvem támadt újranézni az animét, amit már lassan 10 éve láttam utoljára. Ezt nem tudom miként értitek majd.

A film története röviden: az emberi testek kimbernetikus kisegítése szépen lassan eljut arra a szintre, hogy teljesen robot testbe humán agyat tesznek. Ha ez jól sikerül, akkor ez lehet az evolúció következő lépése. A főszereplő a tesztpéldány, az akinél az elme és a lélek (ghost) nagyjából el is fogadta az új lakhelyét (shell).

Mivel ez a kísérletezgetés baromi drága, így természetese a befektetők csak fegyverként tekintenek rá, a Major-re. El is adják, így kerül a Section 9-hez, ahol terroristák ellen harcol. Itt az egyik bevetése közben egy nagyon érdekes ellenfélre akad, aki valamiért a főszereplőt is létrehozó cég alkalmazottait támadja.

Ez már alapból egy jó kis cyberpunk alap, amihez csatlakozik a filozofálgatás arról, hogy mi tesz minket emberré. A probléma, hogy nagyon egyszerű, és eléggé szókimondott, vagyis szájbarágott ez az egész réteg a filmben. Nyilván blockbustert akartak, szóval annyira mélyen nem mehettek bele, de annyiszor hozták elő, hogy szerintem azt szerették volna, ha az emberek a létezésüket feszegető kérdésekkel állnak fel a film elől, de ez nincs így. Vagy csak minimálisan van így.

A fő gond az, hogy az animéhez rosszul keverték a gondolom sorozatévadokat. Az egész egy iszonyat kiszámítható vonalon haladt, a főhős nagy felfedezései a nézőnek többnyire egyértelműek voltak, néha meg csak huszárvágással vannak valahol – ja még valamit el kell intéznem – ja még megtudtuk ezt az infót, avagy hirtelen váltásokkal halad a történet, nem annyira organikusan. Ez még egy kicsit még az akciót is elrontja.

Pedig a felszín az nagyon jó, avagy a film többnyire szép. Valahol vicces is, hogy mennyi ikonikus jelenet van az eredetiben, mert sokszor még most is egyértelmű volt, mit másoltak le szinte centire. Ez egy ideig működik, az első pár akció baromi jól sikerült, “Beat” Takeshi odacsap, még a rángatott szálak ellenére is, viszont a végső harcot egyszerűen nem tudnám pozitívan említeni. Bírom a zenét szerző Clint Mansell-t, de az ő alkotása is csak unalmasabbá tette a szinte tét nélküli harcot. Bár az “ellenfél” jól nézett ki.

Azt még idetenném, hogy Scarlett castingja elmegy, hiszen ahogy az eredetit rendező Mamoru Oshii is mondta, a test csak a shell, bármi lehet, az hogy fehér, hiszen a robotikai céget fehérek vezetik, az csak aláhúzza az énválságát a karakternek.

Ezért lehet kapok majd anyázó kommentet, de a filmet számomra külön lehúzta, hogy sok jelenetben egyszerűen nem tudtak mit csinálni a szereplők. Ezt úgy értem, hogy csak álltak körben, vagy mászkáltak fel és le céltalanul a párbeszédek közben, amitől még üresebbnek tűntek azok a pillanatok. Ilyen például a csapatmegbeszélés az alső akció után, csak nézzétek meg Scarlettet benne. Egyszerűen nem volt mit csinálniuk, amit a rendező Rupert Sanders valami borzasztó módon hozott a vászonra.

Végtére is nézhető a végeredmény, és tényleg nem minden pillanatát az animéhez hasonlítottam, de rengeteg dolog miatt csak a közepes szintet üti meg. Néhol lekötött, főleg mert kevés cyberpunk film létezik, de ez egy Johnny Mnemonic szint, bár szebb, nem pedig az új Mátrix (ami amúgy sokat merített az eredeti Gits-ből). Talán nem arra kellett volna bízni, aki eddig csak a Snow White and the Huntsmant rendezte.