A játékadaptációk legnagyobb dilemmája, ha van egy működő sztorid, ráadásul még interaktívan részt is tudsz benne venni, akkor a kábé két órába sűrített passzív nézelődés mit tud adni ehhez képest? Feltéve persze ha ismerted egyáltalán az alapanyagot, de mint minden feldolgozás esetében, az alkotó a rajongót és az új nézőt is ki akarja szolgálni – és ahogy az elmúlt években a zsáner környékén láttuk, általában sok szék között esik mindenki a pad alá, az Uncharted film viszont kicsit talán megkapaszkodott és a főszereplőt idézve lóbálózva igyekszik a felszínen maradni.

Szűz szemnek gyorstalpalóként: a sztori röviden egy rutinos és egy kezdő kalandor szárnypróbálgatásairól és összecsiszolódásról szól, akik Magellán aranyát kutatva szelik át a világot Barcelonától a Fülöp-szigetekig és nyilvánvalóan visszafogottan csúnya arcú bérgyilkosok és mindenféle szupergonoszok tarkítják az útjukat.

Kezdjük azért azzal, hogy a játékok főszereplője, Nathan Drake, egy 30 pluszos karizmatikus, sármos, humoros kalandor, emiatt nagyjából mindenkit összeboronáltak Hollywoodban a szereppel az elmúlt 5 évben. Nyilván ebből a leírásból nem sokaknak ugrana be Tom Holland, hiába pakoltak rá elég sok izmot, de mindenképp jól hozza a jópofa karaktereket, buddy vonalon is ügyesen mozog – úgyhogy megszületett a trendi produceri döntés: legyen ez egy eredetsztori, és Mark Wahlberggel megspékelve inkább lesz belőle haverfilm, mert akkor a két színész kémiája csak elviszi az egészet (és nem egy szereplőnek kell bevinni a nézőket a moziba).

És ami a legfurcsább, hogy a film az első felében pont ezen a látatlanban stabilnak kikiáltott lábon billeg a leginkább, a jópofa csipkelődés gyakran kínos, humortalan és szekunder szégyennel aláhúzott szájkaratéba csap át, pedig a Wahlberg – Holland kettős esetében ez kábé utoljára jutna eszedbe. És amikor a főszereplőnő Sophia Ali is bekapcsolódik ezekbe, akkor határozottan az volt az érzésem, hogy megspórolták a próbafelvételeket, mert hármasban zéró kémia volt a színészek között. Nyilván persze az első kétharmadban a film emiatt dadog, főleg építkezik, próbálgatja a nyomáspontokat, de az adok-kapok mellett mindössze egy kilúgozott Nemzete aranya-féle nyomkeresés próbálná összerázni a szereplőket (tipikusan olyan olcsó húzások mentén, hogy a semmiből előhúzok a beszélgetés közben egy családi tragédiát, hogy átérezd miért vagyok olyan, amilyen).

Amikor pedig már éppen lemondanál az egészről, mert a papírvékony árnyékkal megáldott szinte mindig önző és öntelt kincskeresőkért nagyon nehéz szorítani, akkor a film visszanyúl a stabil alapokhoz és elkezdi egy az egyben megidézni a játékok legmenőbb jeleneteit. Persze lehet azzal jönni, hogy CGI, zöld háttér – de könyörgöm, forgass le ilyen elszállt akciókat 120 millió dollárból jobban, ráadásul kaszkadőrökkel. Itt már működik is a film, látványosan izgalmas, feszült, Holland szó szerint a szemünk láttára változik át úgy-ahogy Drake-ké, kicsit fejlődnek a karakterek és a Halálos iramban szériát megszégyenítő akciók közepette kezd el végre lélegezni az egész.

Szumma szumárum, a játékok bőven tudnak még arcszaggató akciókkal szolgálni és ha a Holland-Wahlberg duó elkap egy szerencsésebb röppályát, jobban megírt párbeszédeket, akkor talán ez a jövőben még működhet is, de a mellékszereplőkhöz mindenképp erősebb casting kell. És mindenki Peter Parkere soha nem lesz igazán Drake, de ez a játékot nem ismerők számára valószínűleg nem fog fájni.