Valahol érdekes, hogy Sam Mendes talán legszemélyesebb indíttatású filmje mennyire nem váltott ki hosszabb hatást bennem. A megvalósítás mindenképp felhúzza, de nem véletlenül tologattam ezt az írást sem.

Konkrétan az ugrott be közben, és ezzel biztos nem voltam egyedül, hogy tessék, évekig vártunk egy tökéletes videójáték filmre, és most megkaptuk, itt az új Call of Duty. Ezt az érzést erőteljesen növelte az 1917 vágatlan megvalósítása, mármint legalábbis azt a hatást igyekeztek elérni ugye, hogy minden real time és 1 kamera követte a hősöket.

A történet annyi, hogy két katonát megbíznak egy parancs kézbesítésével az I. világháborúban. Ehhez be kell hatolniuk a németek által hátrahagyott területekre, ahol ki tudja milyen veszélyek várnak rájuk, de vagy 2000 katona sorsa a tét, szóval nem bukhatnak el. Még némi személyes indíték is akad, ami elvileg növelné a súlyt, de valahogy semmi nem jött át belőle. Nem a film egyszerűsége a baj, ehm Mad Max Fury Road amit imádtam, hanem valahogy távolságtartó az 1917, aminek célja volt, mindjárt visszatérek rá, viszont pont emiatt nem is hatott igazán.

Ellenben technikailag ez a film hatalmas, és lehet hogy húzom az érzelmi hatására a számat a fenti bekezdésekben, de mégis azt mondom, hogy moziban érdemes látni. Olyan, mint a Dunkirk, akik otthon nézték azok biztosan más élményt kaptak. Értem, 60 colos tévé előtt ülsz meg minden, adom, de valahogy mégis más a nagyvászon még mindig. Vannak ellenérvek, főleg a többi ember (pokol), de szerintem az 1917 tökéletesen illik a Revenant, Gravity, Dunkirk közé, és javasolt a moziban nézni.

Pont a megvalósítás miatt tudok bólintani a rendezői, a fényképészi elismerésekre, amiket kap-kapott. Nagy-nagy filmként, új klasszikusként nem állt össze, de ilyen hibátlanul, mértanilag összehozni ezt nem kis teljesítmény volt. Néha csak néztem, hogy milyen ügyesen oldják meg a szögeket, tűnik sokszínűnek a film, hiába csak őket követi a kamera. Nem a válluk fölött lebeg TPS módon, iszonyat ki van találva az egész, ebből a szempontból tényleg lenyűgöző volt.

Viszont, és most visszakanyarodok a problémához, az érzelmi távolságtartás miatt túl hűvös a film. Átjön, hogy a katonákat hidegen hagyják a hullák a harcmezőn, ezt akarják érzékeltetni, ők már kiégtek, a főszereplő is ugye, már haza sem akar menni, a kitüntetések semmit sem jelentenek neki, a lelke egy pusztaság, amibe elkezd valahogy mégis visszaszivárogni az érzés, a végén hatalmas katarzissal — és ezt alávágja az “oké, ez most így sikerült, de nemsokára folytatjuk” mód. Ez is, írástechnikailag biztos rendben van, látszik a cél és minden oda vezető lépés logikus, de valahogy mégis hidegen hagyott.

Az biztos, hogy a borzalmak ellenére sem lett ez intő példa a háborúkra. Főleg, hogy az ember közben ámul a megvalósításán, ami oda akarja tenni a harctérre, de a technikaisága annyira lenyűgöző, hogy talán pont ez éri el az ellentétes hatást.