Mivel már elég sok mindent felfedeztünk a bolygónkon, a víz az, ami még mindig tartogathat nagy meglepetéseket. Ki tudja, mi mindent találhatunk még a mélyben. A klímaváltozás egyik hatása, hogy pár éve új fajokat ismerhettünk meg az Antarktisz jégtáblái alatt, nemrég Indonézia partjainál találkoztunk állítólag 40 új állat- és növényfajjal a tengerfenéken, és ki tudja, lehet, viszonttalálkozunk rég kihaltnak hittekkel is.
Hát, most megtörtént, megkaptuk, amit akartunk. Majdnem 30 év telt el, de újra felélesztették az egyik fajt, hogy egy tóban úszkáljon, a helyi seriff (Elizabeth Shue) legnagyobb örömére pont a tavaszi szünet idején. Mert a szórakozáshoz kell az a pár száz fiatal is, akik pont azon a parton szeretnék kitombolni magukat.
Azt, hogy melyiküké lesz a part, bizony le kell boxolni, és a küzdelmet meg is tekinthetjük a filmben, igencsak mulatságos képsorok közepette. Mert a piranhákkal együtt Aja is elszabadult, megadva nekünk mindazt, amit az elmúlt években horror terén többnyire nélkülözni kényszerültünk, köszönhetően a pg-13 divatnak.
Itt aztán hullnak a végtagok, testrészek, félrészek, skalpok, és egyebek. Persze, mind a két térfélen, hiszen egy Ving Rhamesünk is van a vízben. Azt hiszem, mindenki meg fogja majd találni a kedvencét. Ezen a téren mindenképpen kijár az érdem a filmnek, nem spóroltak a művérrel, az tuti. És persze az sem utolsó dolog, hogy mindezt stílussal teszi.
Természetesen nem rögtön a vérengzés az úr a filmben. A vizes horrorokhoz méltóan az első hulla már korán baljós előjellel szolgál, ha esetleg Matt Hooperék kedvenc dala nem mindenkinek adná meg a kezdőlendületet. De onnantól rá kell készülni az akcióra, minden szereplőnek el kell foglalnia szépen a helyét valahol a tavon, lehetőleg jó szétszórtan, ahogy illik. Aztán az első akcióig mondjuk némi pucérsággal múlathatjuk az időt, ha már víznél vagyunk, a víz alatt főleg, köszönhetően Kelly Brooknak és Riley Steele-nek, no meg részben Chris Jerry O’Connellnek.
Ennyi jó mindenképp volt legalábbis a mellékszál terén, ha már a szokásos tini téma annyira nem hozott lázba. Ettől eltekintve persze azt kell mondanom, hogy remekül sikerült darabbal találkoztam ismét. Nem igazán tudtam remake-ként tekinteni rá, elvégre nagyon régen nem láthattuk a témát, kellett már, és igazából a film maga is csak kikacsint ide-oda, de nem utánoz kifejezetten.
A végét egy kissé összecsapottnak éreztem, és nem csak azért, mert simán néztem volna tovább is, hanem kicsit túl gyorsan vége lett a filmnek, olyan lezáratlan volt. Mindenesetre, a rendező a Sziklák szeme után újra megmutatta a tehetségét, és a színészek is kitettek magukért, és jó volt újra látni Christopher Lloydot, Richard Dreyfusst, és Dina Meyert. Aki szereti a horror műfaján belül a viccesen trancsírozós fajtát, mindenképpen essen neki, én csak ajánlani tudom.
