Eljött az ideje, hogy Duncan Jones ismét kevesebb pénzből dolgozzon. Csak mert a Moon zseniális tőle, a Source Code is elment, de mióta nagyobb bukszából dolgozik, azóta két gagyit szállított nekünk a Warcraft és a Mute duójával. Főleg ez utóbbi fáj, mivel a Netflixnek hála itt valószínűleg megkapta a kívánt költségvetést és szabadságot. És erre volt képes.
A Mute története a jövő Berlinjében játszódik, ahol egy technológiatagadó néma pincér és egy sötét múltú pincérnő összejön. Elvileg nagyon szeretik egymást. Aztán a múlt kopogtat, a nő eltűnik, a férfi pedig film noirosan egyre nagyobb mocsokba kénytelen merülni, hogy előkerítse.
A probléma, hogy itt is hiányzott valaki, aki rendbeszedi a forgatókönyvet, vagy épp a rendező kezére csap, amikor változtatni akar rajta a helyszínen. Viszont szemben a Netflix másik kapufájával, a Brighttal, itt még a szereplőket körülvevő világ sem igazán érdekes, akármilyen pöpec is a látvány. Talán mert ez nem urban fantasy. Mondjuk még így is tele volt sci-fi ötletekkel a Mute, a mostani technológia továbbgondolásával, csak ez semmire nem elég, mert a történetből hiányzott mindenfajta… finomság? Érzelmi töltet? Kohézió?
Az biztos, hogy láthatóan a Blade Runner lebegett a rendező szeme előtt, olyan módon akarta keverni a film noirt és a sci-fit. És megvolt benne a lehetőség valami jóra. Csak aztán elkúrta.
Pedig a történet pofonegyszerű, csak pár emberen át el kéne jutni a gonoszhoz a főszereplőnek, és közben megtudni a sötét dolgokat. De ez már ott sem stimmelt, hogy sem a szerelmesek kapcsolatát, sem pedig a férfi kötelességtudatát nem alapozták meg. Ehelyett néha tök random jelenetek követték egymást. Nem volt igazi ív, vagy épp tét semmiben. Kivéve az utolsó 20 percet.
Egy icipicit spoileres leszek innentől, de mindenképp akarok beszélni róla. Aki meg akarja nézni, az ne olvasson tovább.
