Freddy sokáig pihent az előző rész óta, 5 évet repültünk az időben, vagyis inkább a történetben. Nancyék már nem laknak az Elm utcában, a házukba pedig új lakók költöztek. Jesse, és családja.

A pletykák szerint az előző lány, aki a házban lakott, megőrült, és azóta nem is volt új tulajdonos. Azonban Jesse-t nem sokkal később, hogy elkezdene kipakolni új szobájában, rémálmok kezdik gyötörni. A szobában a hőség elviselhetetlen, és mintha ennek az oka a pincében lenne keresendő.

Odalent bizony Freddy bácsi fűt be neki minden áldott éjszaka, azzal a szándékkal környékezve meg, hogy rábírja arra, hogy öljön érte. Mivel ő az álmok világában él, és senki sincs, ki álmodjon róla, ez az egyetlen módja, hogy kitörjön. Szépen lassan megpróbálja átvenni az irányítást a frissen beköltözött fiú felett, hogy az álmokon túl is folytathassa kedvenc időtöltését.

Help yourself, fucker.

Krueger ebben a részben már jóval többet játszik, mint az elsőben, a pár perccel ellentétben itt kerek 13 percet tölt a képernyőn. Még ugyan nem egy humorzsák, de már jóval több jele van annak, hogy a sejtelmestől kissé eltér majd a jövőben az útja, annak ellenére, hogy tovább próbáltak ködösíteni a történeten. Ami mondjuk egy kicsit inkább őrületbe csap át, furcsa így, hogy félig az álmokban, félig pedig a valóságban vagyunk, és igazából néha zavaros is, hogy éppen hol. Persze, a többi részben is hasonló a szitu, csakhogy itt nincs meg az az egyértelmű döntő tényező, hogy ébredés, itt inkább tudatra eszmélés van.

A Jesse-t játszó Mark Patton már az első résznél is próbálkozott, azonban Johnny Depp vitte el a szerepet. Itt viszont ő orozta el többek között Brad Pitt, John Stamos és Christian Slater elől. Ennek ellenére nekem annyira nem jött be az alakítása, bár mi tagadás, azt meg kell valljam, hogy az őrült figurát egész jól hozta. A barátnőjét, Lisát, Kim Myers játssza, aki kiköpött Meryl Streep volt akkoriban.

Persze, megint csak Robert Englund sziporkázik, még Freddy kosztüm nélkül is megjelenik egyszer a film elején. Viszont akinek még bejött az alakítása, az Marshall Bell volt a testnevelés tanár szerepében.

Ezt a filmet már nem Wes Craven írta és rendezte, tekintve, hogy ő nem is akart folytatást készíteni, szóval Jack Sholder ültették bele a székbe, hogy megvalósítsa azt a történetet, amit az elsőírós David Chaskin követett el.

Természetesen ezzel az izgalmi küszöböt le is redukálták, emlékszem, amikor anno először láttam, egyáltalán semmi félsz nem volt benne, pedig ezt sem előztem meg még annyi látott horror, hogy hozzá legyek szokva. Szimplán csak jóval gyengébb lett ilyen téren.

Azt megmondhatom, hogy korántsem tartozik a kedvenc részeim közé, no de volt rosszabb is nála, szerintem azért még a simán többször nézhető kategória. Megszavazok rá egy 5/10-et, ami nagyjából tükrözi, hogy látom magát a filmet, hogyha azt nézném, mennyire volt szórakoztató, egy ponttal emelném az értéket.

Idilli kertváros, ahol még a virágzás is szebb tavasszal, nyugodt, békés szomszédság, ebben a csodás világban él Nancy. Azonban most egy árny borítja be mesés életét, mégpedig ott támadja meg, ahol csakis magára számíthat, az álmaiban.

One, two, Freddy’s coming for you.
Three, four, better lock your door.
Five, six, grab your crucifix.
Seven, eight, better stay awake.
Nine, ten, never sleep again.

Az árny nem más, mint Fred Krueger, akit manapság csak Freddyként emlegetünk. Nem először jár a környéken, gyerekgyilkosként már korábban is megfordult itt, hiszen ebben a házban élt annak idején. Csakhogy halálával nem ért véget a szörnyűségek sora, az álmok világába költözött, ahol a félelmeink tartják életben, és képes a mi álmainkat is megfertőzni.

Úgy tartják az álmokról, hogy ha valaki meghal álmában, sosem ébred fel többé, de még mindig nem tartunk ott, hogy mindent tudjunk róla, amennyit igen, az az, hogy ott bármi megtörténhet. Erre a koncepcióra épít Wes Craven, aki rászabadította rémét az Elm utcára, illetőleg annak fiatalabb lakóira, lévén, Krueger gyerekgyilkos.

Természetesen nem mindenki vevő az elméletre, miszerint egy sorozatgyilkos rejtőzködhetne álmainkban, kiváltképp nem a csemeték szülői, akik elutasítják ennek még a gondolatát is. Így a tinik nincsenek túl jó helyzetben, hiszen ha elalszanak, egyedül maradnak, és ott vár rájuk Krueger, azonban ha ébren vannak, akkor sem kapnak túl sok segítséget. Szóval csak magukra számíthatnak, esetleg barátaikra, akik ugyanazt élik át.

A főszereplő Nancy, akit Heather Langenkamp alakít, az ő nyomában jár Freddy, és sorra végez mindenkivel útja során. A játéka teljesen korrekt volt, és még ha díjat is nyert, szerintem azért korántsem volt olyan kiemelkedő. Van egy barátja is, Glen, akit Johnny Depp alakít, élete első szerepében, és azt kell mondjam, már itt is érződött rajta a tehetsége. Egy amolyan, legalábbis én így érzem, letudott, de korántsem elmerülő alakítást láthatunk Nancy apjától, John Saxontól.

Robert Englund Krueger szerepében brillírozik, és habár most már szinte minden horror oldalon, újságban, akárhova nézünk, összefuthatunk vele, ebben az első részben még korántsem láthatjuk olyan sokszor, inkább főleg csak a pengés kesztyűjét. A folytatásokban már sokkal több kamera előtti pillanata van, és ugyebár némi humort is összeszedett, de itt nagyon is komoly figura. Persze ez is egy amolyan fogás az izgalomfokozásra.

Pedig azzal enélkül sincs probléma, Craven nagyon jó atmoszférákat teremtett az álmainak, illetve a szereplők álmainak. Emlékszem, mikor először láttam a filmet, és nem sok horror volt még a hátam mögött (ejj, de jó lenne valami radírral kitörölni őket, és újra izgulni), azért igencsak csomóban volt a gyomrom, tényleg kellőképpen félelmetes légkört teremtett meg a vásznon, Craven ehhez tényleg ért. Persze nem csak képileg kell ezt elérni, hanem hangokkal és zenével is, ez utóbbiban kiváló munkát végzett Charles Bernstein.

– What the hell did that, Lieutenant?
– I don’t know. What’s the coroner got to say?
– He’s been in the John pukin’ since he saw it.

A trükkök még mai szemmel is egész jók, bár itt-ott azért kilóg a lóláb, de én hajlamos vagyok észre se venni őket, igazából csak onnan tudom, hogy vannak, mert olvastam róluk, hogy hol és mikor helyezkednek el a filmben. Az a gáz az ilyesmiben, hogy azóta is mindig észreveszem őket. Ha nem olvasom, talán soha fel nem tűnnek.

Kétségtelenül ez az első rész volt a legsejtelmesebb, éppen emiatt láttam ezt a legkevesebbszer, mert ugyebár ha az ember tudja a következő jeleneteket, nem nagyon ér az egész semmit. Emiatt inkább ritkábban nézem újra, mert úgy azért az apróbb dolgok kiesnek. A többi rész újranézhetőbb, hogy úgy mondjam, még a gyengébbek is, mivel ott Freddy már igazi mókamester, szóval szórakoztatóbb darabok, akárhonnan is nézem. Nálam főleg ez a szempont, amikor értékelek egy horrorfilmet, legalábbis az utóbbi jó pár évben, egyre inkább a szórakoztatási faktorra megyek rá, és ugyebár ha többször is újranézhető a darab, pláne jobb pontot érdemel. De persze azért vannak más szempontok is, példának okáért el szoktam ismerni dolgokat, mint ahogy itt is a fentebb már leírtakat, szóval nyugodt szívvel kiadom rá azt a 8 pontot a 10-ből. Ez valamelyest tükrözheti az első élményemet is, ha azt vesszük. Ha pedig csak a szórakozási részét nézném, egy közepest adnék rá.