This movie has so much testosteron it should just be called “Balls”. – Craig Ferguson.

A fények elalszanak, a vászon felragyog, én pedig nagy levegőt véve elmerülök az idei nyár második várva-várt filmjében. Az első másodpercekben még kissé bizonytalan vagyok, de aztán feltűnik a Nu Image neve, és a hirtelen megrohanó emlékek megújult erővel ruháznak fel. Aztán egy pár perc elteltével feltűnnek a régi ismerősök, én pedig teljesen megnyugszom. Az első poénnál már mosolygok, az első félbeszakadó embernél pedig elégedett vigyor ül ki az arcomra: megérte várni!

Az Expendables lehetett volna tökéletes alkotás, de sajnos nem lett. A tökéletességtől pedig pont az arra való törekvés választja el. Vagy hívjam inkább megfelelési kényszernek? Stallone azt a lehetetlen feladatot vállalta magára (akár önként, akár külső nyomásra), hogy összebékíti a régit és az újat: a megalkuvást nem ismerő izomszagú akciót a modern kamerakezelési és vágási trükkökkel. Kár, hogy nem kérdezett meg. Szívesen elmondtam volna neki, hogy ez úgysem sikerülhet. A klasszikus akciómozikban pont azt szerettük ugyanis, hogy mindent rendesen lehetett látni – egy sima pofánverés nem hat-hét vágásból jött össze, a robbanásokat pedig teljes valójukban kiélvezhettük, fölösleges kamerarángatások nélkül. Persze érthető a dolog, az újabb generációknak ez a gyorsabb, túlpörgetett tempó kell, de valahol azért mégis sajnálom, hogy Sly nem csinált még egy filmet, csak nekünk.

A fiatalabbaknak elmagyarázom: nem magával a kézikamerával és az életszerűségre való törekvéssel van a gond (a szarrá vágással inkább), hanem azzal, hogy az én generációm hőseinek nincs szükségük ilyesmire. Jason Bourne egy másfajta, reálisabb akcióhős, akinek jól áll a remegő kamera, de Matt Damon soha a büdös életben nem is fog a feje fölé emelni valakit, hogy aztán odakúrja a betonra, miközben elereszt egy laza egysorost (lásd még Mammut töprengését a „berúgja az ajtót vagy nem rúgja” témában).

Jó hír viszont, hogy a klasszikusokkal való rokonság a vizualitást leszámítva minden másban összejött. A szereplők névsora anno hatalmasat robbant, mostanra már mindenki kívülről fújja: Sylvester Stallone, Jason Statham, Jet Li, Dolph Lundgren, Randy Couture, Steve Austin, Terry Crews, Mickey Rourke, Eric Roberts, Gary Daniels, Bruce Willis és Arnold Schwarzenegger. Egy ilyen társaságnál pontosan tudjuk, mit várhatunk, és a legjobb, hogy pont azt is kapjuk. Igazi tesztoszteronbomba az Expendables, izomszag és fegyverropogás orrvérzésig, véres és kegyetlen, ahol a férfiak férfi módra ugratják egymást és végre a nők is tudják, hol a helyük.

A forgatókönyv is a régi időket idézi, a történetben nincs túlbonyolítás, csak a lényeg: egy zsoldoscsapat lenyomja valami nevesincs Dél-Amerikai ország diktátorát. Stallone szerencsére telerakta a filmet a rajongóknak szánt jelenetekkel, némi kikacsintással és poénokkal, és gondolom ezek többsége működik majd mindenkinek. Ami pedig egyes vélemények szerint egy picit kínosabbra sikerült – szerintem a maga esetlenségével is zseniális volt -, ott tisztelni kell a filmtörténeti jelentőséget (igen, Schwarzi jelenetére gondolok). Azt meg kell még jegyeznem, hogy sok jelenetnél, amikor egymást húzzák a szereplők, teljesen úgy tűnt, mintha improvizáltak volna (főleg Mickey Rourke sorai és a templomos rész), ami egyrészt tényleg picit esetlennek tűnik (jó értelemben véve), másrészt viszont azt mutatja, hogy talán nem a pénz volt az elsődleges motiváció a részvételnél. Jó volt látni azt is, hogy nem vették teljesen komolyan magukat, így sok poén önmaguk és egymás cikizésére épül. Ez az önirónia valahol azért szükséges is, mert ha belegondolunk a stáb legfiatalabbja, Jason Statham is 38 éves, Stallone pedig már 64 múlt.

Egy akciófilmnél érdemes néhány szót ejteni az akciókról is, amik bizony remekül sikerültek. Stallone tudja mi kell a népnek, ezért ismét az új Rambóban egyszer már bevált módszerhez nyúlt: bombák robbannak, végtagok szakadnak, a jelszó a naturalizmus és vér, minden mennyiségben. Az összes elképzelhető pengehosszúsággal és kaliberrel folyik a mészárlás (mikor Terry Crews „barátnője” színre lépett, kicsit már úgy is éreztem, hogy ez nem fair az ellenséggel szemben), és emellett még jópár kézitusával is megörvendeztetnek bennünket. Ahogy valaki találóan megfogalmazta, ehhez a filmhez ingyen óvszereket kellene osztogatni, annyira gyönyörű.

Stallone – sok rendezővel ellentétben – tudja, hogy meddig lehet és érdemes húzni egy filmet, így az Expendables a maga 100 percével pont olyan hosszú, aminél még nem kezdünk el mocorogni, viszont azt sem érezzük, hogy túl rövid volt. Ráadásként még az akciók közötti részek sem unalmasak, így szép egyenletesen emelkedik a film íve, hogy aztán a végső hatalmas pusztításban teljesedjen ki.

Expendables értékelés

Ahogy fentebb már írtam, az Expendables közel sem tökéletes film, de valami olyat nyújt, amire az utóbbi 10-15 évben nem sok akciófilm volt képes: sikeresen felidézi az aranykort, szórakoztat és mérhetetlen elégedettséggel tölt el. Ezzel pedig úgy érzem, hogy a hibák ellenére is bőven megszolgálta azt a bizonyos 10 pontot. És nagyon remélem, hogy van még Slyban egy-két nagyobb diktatúra letarolásához elegendő energia.

— A kritikát Joe-ker írta, a Not Just Popcorn teljhatalmú ura.