Bevallom, hogy az Oscar jelölt filmek nézése közben egyre csökkent a lelkesedésem. Sokáig tartottam, hogy a legjobb 5-10 már arra is jó, hogy kiemeljen arra érdemes filmeket, de most nem éreztem ezt. Persze mind jó volt, az Arrival és a La La Land kicsit kiemelkedett, de az utóbbi hetekben nézett Hidden Figures, Hell or High Water, Hacksaw Ridge és Lion nem hozta azt az igazi pluszt, amit a legeslegjobbaktól elvárnék. Aztán jött a Manchester by the Sea, lelökött a földre és feltörölte velem a padlót.

A történet nem túl bonyolult. A főszereplő elhagyta a szülővárosát, de a testvére halála miatt kénytelen visszatérni, hogy annak tini fiáról gondoskodjon. Na meg, hogy szembenézzen a múltjával. És ez utóbbi valami eszméletlenül kemény. Direkt nem mennék bele mélyebben, de nagyon depressziós mélységek és végkövetkeztetések felé tart a film, amitől teljesen életszerű lesz.

Igazából pont ez A régi város legnagyobb előnye, a realizmus. Nem csak a problémákban, hanem a mindennapi helyzetekben is. Itt semmi sem tökéletes, minden egy kicsit esetlen, mint a valóságban. A mentők kicsit bénáznak a hordággyal, a főszereplő és a fiú kapcsolata pedig nem sírós, nyálas zenével aláfestett összeborulásba torkollik.

Viszont hiába depressziós a film, az apróságokba rengeteg humort sikerült csempészni. Persze nem hangos kacagás, de nagyon sokszor lehet mosolyogni, még a szomorú pillanatok után is. Hiszen az élet nem áll meg. Hiába vannak dolgok, amikből lehetetlen felállni, azért nem kell teljesen elsüllyedni sem bennük.

El is jutottam oda, hogy Casey Affleck zseniális? Pedig engem idegesít a hangja valamiért, szóval szinte mindig nehezítéssel kezd, de ez nem zavarja. Egyrészt azért, mert szarik a véleményemre, másrészt mert simán olyat alakít, ami mindig meggyőz. Itt is van vagy 3 olyan jelenet, ami… áh.

Mindezt egy gyönyörű filmben. Mármint képileg. Szóval a Manchester by the Sea volt az, ami idén eddig a legjobban elkapott, de még hátravan valami így az Oscar éjszakája előtt.