(A boxoffice rovatot vivő író mindjárt el is mondja, hogy miért ragadott klaviatúrát — human)

Pont abba a korosztályba születtem, aki az óvó szülői szemtől ritkán elszakadva lopva inkább Amerikai Ninját, Die Hardot, Predatort, vagy éppenséggel Nagy Zűr Kis Kínábant lesett, „most csukd be a szemed” unokatestvéri cenzor kíséretében, mintsem fénykardozó Jediket.

A Star Wars akkoriban már nem tudott az a megismételhetetlen gyerekkori csoda lenni, mint pár évvel korábban, akkor már pont kicsit jobban kinyílt a világ. Első találkozásunk mégis maradandó volt, a Pro7-en történt, akkoriban nagyjából 7 évesen a Looney Tunes-ból hozott német szókinccsel gazdálkodtam, ám így is egyből szembeötlő volt, hogy ennek ellenére történet plot nem igazán maradt előttem fedetlen. Három héten keresztül péntek este leültem a tévé elé, egész kötetlenül szórakoztam, majd a záró akkordnál akkoriban még szintén gyér káromkodási skillekkel felvértezve igyekeztem környezetemnek feltenni a kérdést, hogy mi a f*szt is hupákolnak ezek a hülye macik a lézeres katonákkal szemben? Mire gondolhatott a költő? Már akkor éreztem, hogy valami itt sántít, úgyhogy tiszteletteljesen elköszöntem a franchise-tól, hogy 12 évesen a Baljós Árnyak előtt immár magyar hanggal hiánypótoljak – a maradandó élmény viszont ismét elmaradt.

Aztán húsvétkor imádott – és egyben SW rajongó – nagybátyámtól érkezett a nagy meglepetés: egy Phantom Menace vhs kazetta, amiért szégyen, vagy sem, akkoriban teljesen megőrültem. A filmvégi csatánál konkrétan darabosra kopott egy idő után a szalag. A gyalázatot tetőzte az elkövetkező karácsony, amikor némileg idejétmúlt Pentium 266-osom megkapta élete első 3D kártyáját, és immár a klaviatúrán is rophattam Obi Vannal (dupla ugrás leérkezéskor ütés = karddal pörgés megvan?). Teljesen odavoltam.

Aztán jött a tinédzserkor, amikor mindent tudsz és mindent jobban tudsz. Én akkor már eldöntöttem, hogy akármilyen formában is, de a filmekből fogok megélni [összejött? – a szerk], ezért következetesen és autodidakta módon Kubrickokat, Felliniket, stb nézegettem, elemeztem és az hittem mindent tudok rendezésről, plánokról, vágásról. Na most ha ilyen attitűddel ül le az ember egy George Lucas rendezés elé, akkor a komoly lelki sérülések elkerülhetetlenek. A Klónok Támadását fejben milliószor darabokra szedtem, és az esetlen rendezés miatt már akkor iszonyatosan tudtam gyűlölni. Ott eldöntöttem, hogy a Star Warssal közös rövid, ámde legalább boldogtalan pályafutásunk véget is ért.

És a túlságosan hosszúra nyúlt nosztalgiázás után érkeztünk meg 2015-be, amikor a korábbi sérelmek még 10+ év távlatából is éltek és Lucas komplett kilépése ellenére minden Star Wars promó felesleges bohóckodásnak tűnt, és úgy gondoltam, hogy csak akkor adok ki érte majd pénzt, ha kiemelkedő kritikákat kap.

Ez bejött, szóval én meg bementem, a moziba be. A filmet követően – és a bevételi adatok pontos monitorozgatása mellett – egyértelműen kijelenthető, hogy én vagyok a tökéletes közönség:

1. nincsen komoly prekoncepcióm, így sem a fanservice-re, sem pedig hatalmas újdonságokra nem vágytam, és úgy általában, elvárásom sem volt. Ennek ellenére a sztorit ismerem, és alapvetően hiába nem szeretem, a nosztalgia faktor ennyi év után akkor is beüt, ha jó, ha nem.
2. akármekkora is a rajongóbázis, ekkora bevételnél a legnagyobb százalékot akkor is az „átlagnéző” hozza, vagyis én, aki csak egy jó blockbusterre és mókára vágyik.

Ezen a két vázlatpont mentén pedig végül is egy kiváló popcorn mozit kaptam. A film in medias res felütése és kvázi kezdeti darabos dramaturgiája szinte ide-oda kapkodva mutatta be a – már jól ismert – világot, és sokakkal egyetértve én is a film első kábé egyharmadát élveztem a legjobban. Ott sikerült elkapni valami oldschool csibészséget, egy 80-as, 90-es évekbeli űrscifikaland hangulatot, ami egész hamar beszippantotta az embert, hogy aztán inkább az akciókra támaszkodva robogjon tovább az egyszerűbb A-ból B-be, aztán C-be hullámvasúton.

Amekkora bevételi monstrumról van szó, számos szűrőzés után ki tudja hány ötlet maradt meg J.J.-től, és mi az, amibe erőszakkal tolták bele, de érdekes módon a jelenléte nem magában a történetvezetésben érezhető, hanem hogy minden egyes jelenetet megpróbált kimaxolni a maga módján. Az abszolút jellegtelen, tarkaságában is színtelen és szagtalan előzménytrilógia CGI forgataga után végre kimentek terepre, és az akciók közben ott vagy, érzed a robbanásokat, dőlnek rád a kavicsok és lemezek még 3D nélkül is.

Folytatódik a bejegyzés »