Egy kicsit albeh veszi át a blockbustereket, nekem még 1-2 hét mire újra mehetek rájuk – human
Pókember mozis kálváriája pontosan 15 éve tart már, a kisebb-nagyobb hullámvölgyekkel tarkított pályafutás viszont a Marvel kezeiben végre (ismét) sínre került. Sam Raimi első filmje 2002-ben lefutotta az azóta már unalommá ismételt kötelező eredettörténetes köröket, hogy aztán a Spider-Man 2-ben néhol még a kultikus Evil Dead filmek legjobb mozzanatait is felidézze és összerakja az addigi egyik legprofibb képregény mozit.
Aztán Sony happened, a stúdió nyomására kusza és túlzsúfolt (sőt bárgyú) univerzumépítés kezdődött a harmadik filmmel, amit a feketeöves Pókember rajongók olyannyira kerülnek a mai napig, hogy külön fegyvert tartanak arra az esetre, ha véletlen szembejönne a tévében, hogy akkor egy jól irányzott lövéssel először a készülék, aztán önnön életük végére tegyenek pontot.
Erre aludt a stúdió egy félévtizedet és próbálta a karakterhez rendelt görcsös megalomániáját felszámolni és helyette egy emberközeli, igazán masszívan szenvedő Pókembert felépíteni. Hogy ez sikerült-e, vagy sem, illetve mennyire, a mai napig megoszlanak a vélemények, az viszont biztos, hogy Andrew Garfield két filmen keresztül nézett úgy a kamerába, mint aki most pörgette ki Jean-Paul Sartre teljes életművét és hirtelen nem tudja merre tovább.
Pókember autentikus esszenciája, humora továbbra is csak nyomokban került megidézésre, ráadásul a második rész jelen esetben szinte száz százalékban ostoba és nézhetetlen lett, így három évvel később most ott tartunk, hogy Marvelék visszakapták a jogokat, hogy egyre terebélyesedő világukba integrálják be a pókfiút.
Szerintem nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy a legjobb mozgóképes feldolgozása a karakternek a mai napig az 1994-98 között futó animációs sorozatnak köszönhető, ahol egy ugyan fiatal (egyetemista), de feltétlenül maszkulin, tökös Peter Parker oltogatja a gonoszokat – így nem kis csalódással konstatáltam, hogy megint visszacsúszunk a gimibe, ráadásul jelen esetünkben egészen a főszereplő 15 éves koráig.
Innen szép nyerni mottóval a Marvel viszont ügyesen odapakolt az elvárásoknak és nem hogy az eddigi talán legjobb Pókember mozit tákolta össze, de a félisten státuszú hősök között elveszetten bóklászó Peter helyét is szépen megtalálta a maga kis univerzumában.
A képregényfilmek zsánerét a kötelező panelek mellett a lehetőségekhez mérten kitologató Marvelnél akárkinek is jutott eszébe, hogy most kvázi egy John Hughes tini komédia homage-t virítsanak, azt minimum illene megkoronázni. Hiába is hangzik így leírva teljesen egyértelműen egy gimnazista srác felnövés sztorija mellé, az elképzelés mégis váratlan és tökéletesen működik.
Peter ismét a középsuliban nyomul és annak rendje és módja szerint különcösködik, szerelmesedik, tanulmányi versenyekre jár és az elmaradhatatlan sulis bálra készülődik, miközben Hughes kultikus filmjeinek ismert mozzanatai köszönnek vissza, hol egy karakterben, hol egy díszletben, beszólásban, gyakran pedig csak egy beállításban. Peter szupererejét és új ruháját próbálgatva vágyakozik a Bosszúállók csapata után Tony Stark atyai intelmei mellett, párhuzamosan az aktuális főellenség meg az Avengers első részének maradványait újrahasznosítva gonoszkodik és természetesen összetűzésbe kerül a főhőssel.
A Marvel világban gyakran és nem ok nélkül ostorozott főgonoszok sorából Adrian Toomes, azaz a Keselyű, leánykori nevén Michael Keaton tökéletesen kilóg, mivel végre nem egy behatárolhatatlan mentális zavaron át a világ végét olyannyira vágyó antagonista képét rajzolják fel. Toomes munkáját erőszakkal elbitorolják és hogy eltartsa a családját csúnya dolgokat tesz kérlelhetetlen magabiztossággal és céltudatossággal, amire motivációs téren szintén nem lehet ráhúzni a spanyol viasz feltalálásának analógiáját, de a figura legalább végig következetes marad az elvei mentén.
Az írók saraként viszont nem kap elég játékidőt, hiába néz Keaton olykor pszichopata, olykor olyan joviális arccal le a vászonról, hogy a szar megáll benned, a film második feléig teljesen háttérbe szorul és visít a több játékidőért. Cserébe kapunk viszont a mai trendekhez passzolóan két alapvetően újragondolt karaktert, a napbarnított, alacsony, gazdag kisköcsög Flash sajnos megmarad egy ütnivaló paraszt szintjén, a másik figura viszont még lehet izgalmas, de spoiler miatt nem lövöm el (úgyis tudja mindenki, aki látta). Az elmaradhatatlan sidekick csávó Ned jópofa, de néha már sok, a két tanár, Wilson edző és Mr. Harrington viszont minden megmozdulással győznek.
Tom Holland meg már-már szokásosan tökéletes Marvel casting, mind Pókember, mind Peter Parker végig hiteles és emberi marad, egy egyszerű srác, aki alapvetően csak jót akar, de ugyanúgy kergeti a lázas álomképeit, mint bármelyik másik tini. Hatalmas pacsi jár még Robert Downey Jr.-nak, aki cseppet sem tolakodó, nem akarja feltétlen ellopni a közös jeleneteiket és a Marvel sem a nézők berángatása miatt dobja be kizárólag.
A saját életét is módszeresen és gyakran kisiklató Tony Starknak szinte új árnyékot rajzolnak felelősségteljes mentorként, a saját hibáit felismerő apafigura olyan életbölcséssegeket dob be csuklóból, hogy a Civil War megpróbáltatásai és jó pár globális fenyegetés elhárítása után most hiszed el először, hogy Tony tényleg felnőtt.
Annak ellenére, hogy fél tucat író dolgozott a forgatókönyvön a történet végig konzekvensen épülget és ugyan az első harmadban többször leül, végül egy minden elemében szerethető, mégis földhözragadt szuperhős filmet kapunk az arcunkba. Még véletlen sem köszön vissza Raimi Pókembereinek az elszálltsága, a hatalmas totálokban New Yorkon átsuhanó Spiderman, vagy a Bosszúállók állandó világmegváltásához képest szinte közönséges figurákat és egyszerű harcokat kapunk, Spidey egyelőre a kisember hőse, a gonosz meg évekig csendben eltevékenykedik, anélkül, hogy közvetlenül bárkinek ártana, nem hogy az egész bolygót fenyegetné.
A Marvel ismét ügyesen tenyerelt a tutiba, hiszen tarthat akármeddig is a képregénymozik őrülete, ezt a darabot majd 10 év múlva, 40-50 további comic film után is a zsáner egyik legjobbjaként emlegetjük majd fel.
Nem markol túl sokat, de Pókember olajozottan csusszan az egyre bővülő világba, míg az elkerülhetetlen blockbuster közhelyeket ha átugrani ugyan nem is tudja, de kellő öniróniával tekint rájuk, akárcsak a saját szélsőséges furcsa döntéseire (például a dögös May néni állandó túlhangsúlyozása telitalálat), Peter Civil Waros kalandjának megörökítése a felütésnél pedig a maga egyszerűségében talán az egész MCU egyik legzseniálisabb ötlete.