Egy fontos hírrel kell kezdenem: úgy tűnik, Guy Ritchie-nek végre sikerült kiszeretnie saját magából, illetve a “gájricsis” stílusból, és ezzel egy időben megtanult rendesen rendezni is. A Sherlock Holmesra ugyanis szinte egyáltalán nem jellemzőek az eddigi filmjeiből ismert fogások (over the top karakterek, idősíkok variálása, a véletlen szerepe, estébé estébé), és ez szerintem jelentősen növelte az élvezeti értéket. Ez volt az első gondolatom a film megnézése után. A második pedig az volt, hogy ha mindez megtörtént volna mondjuk a Blöff után, akkor a Holmes egy kurva jó film lenne.
Mert tényleg nem sok kellett volna. A vizuális megvalósítás csillagos ötös, legalábbis szerintem. A XIX. század végi London pont olyan mocskos és visszataszító, amilyennek elképzelnénk, szinte még a fertő bűzét is lehet érezni – persze ennek átélésében sokat segít, ha egy ritkán takarított moziban nézzük a filmet. Hans Zimmer dinamikus és a szokásostól kissé eltérő zenéje szintén remek, nagyon jól illeszkedik a képekre és segít még jobban elmerülni a vásznon látott világban.
Downey-nak gondolom nem lehetett túl nehéz beleélnie magát a szerepbe, Holmes ugyanis egy az egyben Tony Stark, mínusz a vasruha. Ugyanaz a zseniális, ám a szabályokkal kicsit sem törődő playboy, mint kedvenc milliárdosunk, aki leginkább a kihívást keresi mindenben. A Jude Law által megformált Watson pedig a tökéletes Pepper Potts mellette. Persze ez csak vicc, de ő is remek volt, és mintha még picit jobban is élvezte volna, mint Downey. Aztán itt van még Guy Ritchie háziszínésze, Mark Strong is, aki természetesen most is jó, de minthogy az egyik legtehetségesebb nem túl ismert angol színészről van szó, ez nem is meglepő. A Holmes örök és méltó szerelmét, Irene Adlert játszó Rachel McAdamsről pedig csak annyit, hogy élete legjobb döntése volt, mikor végre elfelejtette a szőke hajat. Azóta ugyanis minden filmjében csodaszép, és mintha tehetségesebb is lenne. Vagy csak csodaszép? Végülis mindegy.
Mivel úgyis lesznek olyanok, akik számon fogják kérni a filmen, pár szó a adaptáció-témáról. Sherlock Holmesról általában annyi az általános információ, hogy zseniális detektív, pipázik, és néhanapján rájár az ópiumra. A Jeremy Brett-féle feldolgozások is nagyjából azt a képet erősítik, hogy Holmes inkább afféle szobatudós, egy nyugodt középkorú úr, pedig ez nem igaz. Az eredeti regények Holmes karaktere ugyanis sokkal inkább olyan, mint Downey ebben a filmben: tényleg zseniális, de ugyanakkor bajkeverő is, ráadásul az önvédelem és a közelharc avatott szakértője. Szóval amiatt nem érdemes támadni sem Ritchie-t, sem a filmet, hogy visszatért a gyökerekhez.
Lehet persze más miatt, de ebbe most nem fogok részletesen belemenni, fölösleges kötözködés lenne, inkább csak a legnagyobbat emelem ki, bár nem is biztos, hogy ez rossz dolog, de nekem csalódás volt. Arról van szó, hogy a trailer alapján teljesen úgy nézett ki, a Sherlock Holmes valami jóféle buddy movie lesz, sok ökörködéssel (már a karakterek mozgásterén belül, persze), de sajnos ez csak 50%-ban igaz. Nem komolykodnak a szereplők azért, de azon az egy-két helyen, ahol kicsit leült a film, simán elfért volna még némi adok-kapok. Azért így sem volt unalmas, csak nem tökéletes.
Ezt leszámítva amúgy tényleg remek szórakozás a Sherlock Holmes, és igazából még a 12-es korhatárral együtt járó kvázi vérmentesség sem volt zavaró. A befejezés egyébként nagyjából akkora cliffhanger, mint amikor a Lost első évadának végén megszólalt németül a jegesmedve, ráadásul az első hétvégi eredmények alapján elég szépen csilingelnek a kasszák, szóval úgy néz ki, már megvan, milyen filmre megyünk 2011 karácsonyán.
Sherlock Holmes értékelés
Ugyan az elvárásaimnak nem felelt meg maradéktalanul, de azért remekül elszórakoztatott arra a több mint két órára, és a megvalósításról fentebb már hozsannáztam, szóval simán kiosztok egy 8/10-et.
— A kritikát Joe-ker írta, a Not Just Popcorn teljhatalmú ura.
