A héten nekem is volt szerencsém megnézni Ridley Scott legendás űrhorrorját nagyvásznon. Először kételkedtem a szlogen azon részében, hogy ott, ahova teremtették, és nyilván otthon is lehet az embernek fasza házimozija, de nagyon jó élmény volt sok méterre nagyítva a nachos szagban. Na jó, ez utóbbi nem annyira.

Kicsit pech, hogy mostanában ment tévében is a film, ahol néha bele-bele néztem, meg amúgy is láttam már jó párszor, így a felvezetést kicsit untam. De ez nyilván az én nyomorom, mások nem lesznek ebben a helyzetben.

Ellenben ahol igazán beüt a nagyvászon, az a film utolsó harmada. Egyszerűen sokkal jobban behatol az ember érzékszerveibe ilyen formában a film. Ezt a részt anno amikor először láttam a gagyi tévénken akkor egyáltalán nem élveztem ennyire. De még legutóbbi amikor normális minőségben nagyobb tévén néztem.

Lehet kicsit felszínes, hogy pont az izgalmas részt emelem ki, nem pedig a folyamatosan süvöltő szélt a bolygón, vagy az egyre jobban kiteljesedő horrort, ami elől nincs menekvés az űrben, de igazság szerint nem voltam annyira Alien hangulatban amikor nekiültünk kedden (helló azoknak akik ott voltak), a végére még így is berántott, Scott régen azért tudott valamit.

Technikailag gyönyörű a film. A képminőséggel semmi baj nincs, a hangból gondolom ennyi volt kihozható, és mivel a félelem nem abból jön, hogy a szörny 50 percet van a vásznon folyamatosan, így bizony a trükkök is jól bírják az idő sarát — a nagyon tetsző utolsó harmadban például a stroboszkóp hatás rengeteg mindent elrejt. A Terminátor első része sokkal csúnyábban öregedett ilyen szempontból.