Avagy Alita: Unbreakable. Robert Rodriguez megmutatta, hogy az igazi feszültségről semmit sem tud mostanában? Pedig régen szállított pár jó filmet, bár ekkora blockbustert még sosem bíztak rá. Konkrétan érdekes megnézni a profilját, és rájönni, hogy az Alita-t a Spy Kids filmek miatt kaphatta meg, nem pedig a Sin City vagy Desperado utózöngéjeként.

Most nem az jön, hogy teljesen földbe döngölöm a filmet, mert a szépséget muszáj díjazni azért, és hát az Alita többnyire gyönyörű. Igen, a “robot” az akciójelenetekben néha elfelejti a fizikát, és némelyik jelenet egyszerűen túl sterilnek érződik, pedig a lepukkant romvárosban vannak. Viszont mindezek ellenére is lenyűgöző sokszor a látvány. Ha jól láttam, akkor sok díszletet építettek, és ez érződik, amikor nem pörög a cselekmény, csak él a város, és benne a karakterek.

A probléma sajnos a történetnél kerül elő. A film igazából le sem tagadhatná, hogy legalább trilógiának tervezték, szóval ez az első rész, ami csak a világépítésre ment el, és a bevételek alapján folytatást sosem kapunk majd. Viszont a nagy építkezés közben elfelejtettek berántani minket a cselekménnyel.

Az Alita sok száz évvel előttünk, a jövőben játszódik, egy nagy háború után, amiben csak 1 lebegő város maradt fenn, és alatta a földön egy azt kiszolgáló romváros a szegényekkel, akik fel akarnak törni a gazdagok közé. Legalábbis erre vágyakoznak sokan odalenn, és ezért bizony kegyetlenül eltapossák egymást is. A lebegő város alatt van egy lomtelep, ahol a szegények kiber-robot orvosa talál egy még élő agyat egy szétroncsolt android testben. Nosza, életre is kelti, így ébred fel az emlékek nélküli Alita. Aztán szépen lassan elkezd derengeni a memóriája, látszik, hogy valami ősi tudás segíti, olyan, ami már 300 éve letűnt. És innentől szinte megállíthatatlan.

A sztori bizony adna lehetőséget valami jóra, de egyrészt ott van, hogy a filmben egyszerűen nincs “minden elveszett” pillanat, sosem izgulhatunk, Alita mindig megállíthatatlannak tűnik. Igen, még a legnehezebb pillanatok után is rögtön tudni mi lesz. És a hősök is rögtön tisztában vannak vele. Nem tudom miért pont ezt emeltem ki a történetből, hiszen a legfőbb probléma az, hogy az egész egy fél sorozatévadnak tűnik, amit levágtak 2 órásra. De tényleg, néha furcsán megoldódnak a dolgok, túltömött a film, és másfél óránál olyanok történnek, amik egy történetben az elején szoktak, vagy hogy mondjam.

A befejezés pedig konkrétan egy cliffhanger, hogy “na mi lesz”. A film csúcspontja egy lópikula előtte, nem komoly konfliktus, ami felvezeti a következő részt. Az Alita egyszerűen felhúzza a nézőt, és utána otthagyja kielégítetlenül. De tényleg, már ment egy ideje, az órámra néztem, láttam, hogy csak 20 perc van hátra, és akkor már tisztában voltam vele, hogy nem jutunk el igazából sehova.

Itt tényleg azt tudom mondani, hogy a moziba filmekért megyünk, azoknak magukban is működni kell, főleg egy “első résznek”, és esetleg utalni bennük a folytatásra, nem pedig “ezt trilógiának terveztük” módon elkezdeni a forgatást. Ez egy tévésorozat eleső pár része, megismerjük a világot, és az egyelőre szinte elpusztíthatatlan főszereplő kap némi motivációt a folytatásra. Amit sosem látunk majd.

Vannak értékei az Alita-nak, a közepe felé amikor kiderülnek róla dolgok, az külön tetszett, és legalább nem egy szuperhős franchise sokadik darabja, de a sok hibája miatt mégsem tudom teljes szívvel ajánlani. Tipikusan sosem újranézős a film, de egynek azért elment moziban.