Lélegzetelállító.
Gondolom nem titok, hogy az idei nyár letörte a moziba járási kedvemet. Azóta volt már egy Rush, ami kicsit helyre rázott, erre jött a Gravity és egy huszárvágással helyrerázott. Ilyen filmek miatt éri meg moziba menni. Ilyen filmeknek áll jól a 3D. Erre való a CGI.
Lenyűgöző a Gravitáció. Tényleg nincs rá elég jelző. A történet minimalista, a Hubble teleszkópot szereplő csapat bajba kerül az űrben, a nem embernek való közegben. Innentől egy túlélő film kezdődik. Bár a trailerek azt sugallták, hogy Bullock sodródik a végtelenben, de ez egyáltalán nincs így, szinte végig történik valami a filmben, a 90 perc alatt talán 300 másodpercet van tényleges nyugalom.
Nehéz szavakat találni arra, ami a vásznon történik. Rengetegszer éreztem az, hogy a szinte semmi alapozással rendelkező karakterekért izgulok. Nagyon erősen átjön az űr magánya, a tehetetlenség érzése, az a közeg ahova ember nem illik, és mégis ott vagyunk. Emellett a hangokat sem baszták el. Nincsenek hatalmas robbanás hangok, ami valami eszméletlenül félelmetes tud lenni. Nem akarom elspoilerezni, de van egy kettő olyan impozáns jelenet, hogy arra nincs szó.
Mindezt olyan látvánnyal, hogy leborulok.
Alfonso Cuarón megcsinálta. A Children of Men végtelen hosszú snittjeit új szintre emelte már a Gravity nyitásával, amiben 17 percen át nincs vágás, és ezt rögtön elkapja a nézőt. Engem elkapott. Egy folyamatos nézőpontból kapjuk az első katasztrófát az arcunkba, és onnantól nincs megállás. Később remekül beránt hasonló megoldásokkal.
A hangok hiányát zenével pótolják, hiszen csöndben, vagyis a két főszereplő közötti rádióbeszélgetés alatt, csak a nacho ropogása hallatszana. A feltörekvő Steven Price rendesen odatette magát ezen a részen, tökéletesen működnek a taktusai a film alatt, bár kicsit többször lehetne csend, de ez már nem rajta múlt.
Még ilyet. Többet.