TÁMOGASS ha belefér | kommentelj róla

The Wall (2017)

Mi a fene lehet izgalmas abban, hogy egy mesterlövész elől valami fal mögött lapul a főszereplő sebesült katona? Nyilván a nagy izgalom csak pár percig él, viszont azon kívül is simán leköti a figyelmet ez a háborús thriller. Vagy a kamadráma jobban illik rá? Összesen 3 szereplője van.

A lényeg, hogy leginkább valamiért a Buriedhez tudnám hasonlítani, akinek az tetszett az ne hagyja ki.

A történet tényleg ennyi, egy amerikai felderítő duó kivizsgál egy vérengzést az iraki háború vége felé. Messziről csak hullákat látnak a helyszínen, akikkel egy hihetetlenül pontos mesterlövész végzett. Amikor elindulnak közelebbről kivizsgálni a helyzetet, akkor rájuk is elkezd lőni. Egyikőjük sebesülten a semmi közepén ragad, a másik hasonló állapotban pedig egy omladozó fal mögött.

Ekkor még csak 10 percnél járunk! Mivel töltik ki a játékidőt? Szerintem a teljes képhez ezt el kell árulnom, elég korai fordulat: az ellenséges mesterlövész rádión elkezd csevegni a fal mögötti katonával. Beszélgetnek a háborúról, arról, hogy sok minden csak nézőpont kérdése.

Egyértelműen a háborúk, a tökös, demokráciaterjesztő Amerika cselekedetei tisztaságának megkérdőjelezéséről van szó, de a rádióbeszélgetés mégsem fullad hegyi beszédbe (kivéve a végső nagy szimbolikát), egyrészt mert kevés dolgot rágnak szájba benne “dis bad”, másrészt mert közben ügyesen adagolják a feszültséget más fordulatokkal is.

Érdekes helyzet írási és rendezési szempontból is, meg sem lepődtem, hogy a hullámzó minőséget szállító Doug Liman (The Bourne Identity, Jumper, Edge of Tomorrow) elbírt vele. És itt ki kéne emelnem még azt is, hogy John Cena utálók ne féljenek, ő alig van benne, az igazi főszereplő Aaron Taylor-Johnson, aki viszont elbír a szereppel.

Az is nagyon tetszett, hogy nincs túlhúzva, a tényleges film 85 perc nagyjából. Ennyi volt benne, viszont addig végig lekötött simán, de azért szerintem a posztból is kitűnik, hogy nem váltotta meg a világot a The Wall. Az is árulkodó, hogy a film 3 éves és már szinte senki nem emlékszik rá.

Fantasy Island: vigyázz mire vágysz?

Ki tette, mi van, miért, baszki még egy fordulat? A Fantasy Island egy sorozaton alapszik, és ez az epizodikusság teljesen tettenérhető a filmen, hiszen a végeredmény olyan, mintha nem is egy pilotot, de egy sweeps, avagy évad közbeni pörgősebb epizódot láttunk volna.

Nem állok le a sorozatos példával, mivel a film hiába alapozta a történteket, de valahogy mégis olyan gyorsan rázódott bele a karakterek többsége a sziget fantáziamegvalósító képességeibe, mintha a néző kezét már el mernék kicsit engedni. Vagy csak annyi fordulatot akartak, hogy muszáj volt pörgetni.

A Fantasy Island lényege, hogy a szigetre érkező vendégek egy nyereményjátékkal kerülnek oda, és olyan élményt kapnak, amire egyikőjük sem számított: valahogy életre kel a legtitkosabb fantáziájuk, vágyuk. De a szigeten mindig van valami fordulat ebben, nem lehet kiszállni, a végéig kell élni az általában rossz irányba forduló beteljesítését a vágyaknak.

A film a leckéztetés helyett, hogy engedjük el a múltat, ne álmodozzunk rajta, inkább egy ilyen ki-mit-miért tett irányba kalandozik. Kicsit amolyan krimisen. Direkt nem akarom más filmekhez hasonlítani, de a sima jumpscare horror mellett tényleg inkább a csavaros történetre mennek. Ezt most nem pozitív vagy negatív jelzővel illetném, bár nekem utóbbi, inkább csak amolyan figyelmeztetés, hogy oda kell figyelni.

A legnagyobb gond, hogy valahogy semmit sem alapoztak meg igazán, plusz sokszor csak szövegeléssel jött a fordulat. Talán erről is eszembe jutott a sorozatos múlt. Állnak a karakterek és “rájönnek”, nem a történések görgetik előre a cselekményt, hanem csak úgy felfednek dolgokat, miközben kapjuk a sok red herringet meg igazi herringet.

A végeredmény tipikus Blumhouse mű. Mármint a sok közepes és/vagy szar halmazába illő, a Truth Or Dare, Ouija és hasonlók mellé. Bár nem Blumhouse, de az Escape Room minősége is beugrott. Amolyan háttértévé? Csak a fordulatok miatt itt oda kéne figyelni.

The Rhythm Section (Ritmusszekció): a szíved a dob, a légzésed a basszus, az agyad a felejtés

Na ezt végképp nem értem miképp tudták elrontani. Pedig “kemény csajok pakolnak” akciófilmekkel még nincs tele a padlás, és Blake Lively el tudna cipelni egy nem túl mély darabot, kivéve ha a film körüli döntések mindegyike mellémegy.

A történet főszereplője az egész családját elveszti egy repülőgépbalesetben. Mardossa a túlélési bűntudat, kurvának áll és drogozik, amíg egy újságíró fel nem keresi, hogy valójában robbantásról volt szó. Látszólag közösen kezdenek nyomozni, de valójában (várható módon) gyorsan megbicsaklik a munkájuk, és a nő az újságíró titkolózó forrásánál köt ki, aki kiképzi a őt a bosszúra.

És még csak a Rhythm Section 20. percénél járok az összefoglalóban, ami szerintem fel is fedi az egyik problémát: olyan, mintha egy minisorozatot vágtak volna egy “feszes” filmmé. A gond, hogy valójában valami művészieskedő darabról lenne itt szó, komoly drámával, de szinte semmi nem érződik megérdemelt fordulatnak. Konkrétan azt nem tudják rendesen átadni, hogy a nő miatt hal meg az újságíró, pedig az egyik legegyszerűbb dolog lenne. Szerintem ez kibukott a tesztvetítéseken is, mivel megmagyarázzák később, hogy ez is bűntudat legyen.

De amikor néztem, hogy már csak 25 perc van hátra, és még mindig csak a bosszú eleje felé jár a nő, akkor már világos lett, hogy a végét aztán teljesen el fogják kapkodni.

Pedig szeretni akartam a filmet. Maga az ilyen bosszús, felkészülős zsáner a kedvencem, szóval felőlem jöhet a hosszú kiképzés montázs és az odacsapás. Plusz veszettül vigyorogtam, amikor a titkolózó volt ügynök Jude Law nagyjából leoltotta a csajt a közelharc kapcsán, és tényleg nem volt olyan, amikor Blake Lively eszméletlen koreográfiával lenyomott férfiakat. Végig a fegyverekre meg a trükkökre koncentráltak.

És az az igazság, hogy a két nagyobb akciójelenet is korrekt volt. Van egy “vágás nélküli” autósüldözés, aminek során egyáltalán nem Bourne-profiként cselekszik a csaj, és az elég izgalmas lett. A végső akció is működött egy darabig.

Szóval csak akadtak pozitívumok, amik miatt valamennyire nézhető lett, csak hát az érzelmi töltése nulla volt a filmnek, pedig láthatóan erőlködtek utóbbival. Talán pont ez az igyekvés az, a drámai rész “most megmutatjukja”, ami végül tényleg a rossz oldalra billenti a végeredményt, mivel nem ment senkinek.

Coffee & Kareem: a haverzsarus zsáner sokadik darabja

A Netflix úgy döntött, hogy kipróbálja milyen, ha a Stuber rendezője tovább garázdálkodik.

Ezt tényleg minden szinten lehet érteni, egyrészt mert a Stuber szerintem elment, de akinek nem tetszett, az mindenképp hagyja ki Coffee & Kareem kalandját, hiszen egyrészt pont olyan bland, másrészt mert Michael Dowse karrierje eléggé hullámzó, a Goont is neki köszönhetjük, szóval akár igazán jó is lehetett volna.

A történet szerint egy fehér zsaru, érdekes névválasztás a Coffee hozzá, egy fekete nővel jár, akinek a fia Kareem ezt a viszonyt nem viseli túl jól. A kölyök terve, hogy pár gengsztert felfogad: verjék meg a férfit. Csak hát az üzlet lebonyolítása közben szemtanúja lesz egy gyilkosságnak, és így kénytelen Coffee-val közösen menekülni egy nagyobb, piszkos zsarus ügy mellékvonalán.

Igazi haverzsaru filmes alap, persze klisés, de nem a sztorival van baj, az biztos. Vagyis igazából semmi komoly gondom nincs a filmmel, azon kívül, hogy Ed Helms nem a legjobb főszereplő, közte és a kölyök között nem volt annyira erős a kémia.

Ellenben tipikus egyszernézős szórakozásként simán elment a film. Ahogy az Ubernél, úgy itt is teleszórták popkult utalással és poénnal, amik közül nyilván nem mind, de jó pár működik. Ezek közül amúgy a politikai korrektséggel hülyülés szerintem magasan kiemelkedik. Az összes pillanat remek, amikor a túlérzékenységet villantó zsaru nem tudja mit szabadna mondania bizonyos helyzetekben, mi nem hangzik rasszistának. Annyira abszurdan viccelnek vele, hogy az ütött.

Ahogy a “nagy fordulatokkal” teli történet hiába szedhető szét, és valójában tét nélküli, mert egyszer sem meri kifordítani a nézői elvárásokat. Viszont mindeközben a mellékszereplők kicsit ellopják a showt. A komoly szálakat tök viccesen ellensúlyozza, vagy épp súlytalanítja Betty Gilpin. Sőt, szerintem” King Bach” is rohadt vicces volt.

Igazából a végére el is jutok a film fő bajához, azon kívül, hogy a másolat másolata kicsit, egyszerűen a nagy haverzsarus filmekhez esélye sincs felnőni, pont azért, mert eltolják a Haláli fegyver-humor felé sokszor, pedig a zsaru+ gyerek + anya vonalon lehetett volna igazi érzelem is mögötte, amivel téteket is tudtak volna bele tenni. Vagy annyira el kellett volna szállniuk korábban, mint a végső leszámolásnál tették.

Ellenben mégsem bántam meg, hogy megnézem. Elment, párszor vigyorogtam, nyilván 1 év múlva nem ezt fogjuk ajánlgatni, de most az időzítése remek volt egy ilyen popcorn limonádénak, amiben azért rengeteget káromkodnak és párszor durván fröcsög a vér.

The Voices – hogy miért nem békéseket hall?

Nem szabad hallgatnotok a fejetekben levő hangokra, a rossz ösztöneitekre! Nyilván eltúlozzák a sok gyilkossággal ezt az alapgondolatot, de ilyesmi lapul Ryan Reynolds véres hülyülése mélyén.

A The Voices főszereplője egy kora 30-as férfi, aki kádakat gyárt egy kisvárosi gyárban, és akinek az anyja skizofrén volt, az apja pedig nem igazán bírta ezt. Hát felnőve neki is hasonló problémái akadnak: beszél hozzá a macskája és a kutyája, vagyis hangokat hall. A probléma, hogy a macska nagyjából a mindent elpusztító káosz felé tolja, a kutya pedig egy kicsit megpróbálja ellensúlyozni ezt, de nem igazán megy neki.

Ez természetesen oda vezet, hogy a könyvelésen dolgozó angol bigét véletlenül megöli főhősünk, aztán a levágott fejét elteszi a hűtőbe, de az elkezd panaszkodni (komolyan), hogy egyedül érzi magát…

A történetből persze simán lehetett volna valami kőkemény horror is, de itt a sötét humor felé tolták inkább azt a mérleget. Hogy eléggé rágyúrtak-e, azt nem tudom teljesen, párszor persze el lehet mosolyodni, annyira abszurd az egész, de közben pedig a szomorú háttérra is koncentrálnak, talán túl sokat is?

Az mindenképp kijelenthető, hogy néhol elég beteg az anyag, amire nem meglepő, hogy Ryan Reynolds beugrott, az ő humorát ismerjük, viszont érdekes volt, hogy Gemma Arterton és Anna Kendrick mennyire visszahúzta a teljes elszállásból a filmet. Ezt úgy értem, hogy ők remekül képviselték a komoly oldalt, ahogy egy átlagember rácsodálkozik a sötétségre. Igazi érzelmeket tettek a műbe. Viszont így kicsit nehéz volt a macska “Too late, shitbag! There’s no turning back. You’re a stone-cold murdering maniac!” és hasonló hülye kijelentésein vigyorogni.

Összességében olyan… elment a film. Végül lehet a két szék, a teljes elszállás és a kicsit komolyabb, drámaibb között leült a földre? De azért Sing a happy song, sing a happy song.

The Art of Self-Defense: mibe csöppentünk

Gondoltam a Vivarium után nem hagyom ki az Jesse Eisenberg és Imogen Poots páros jobb visszhangot kapó filmjét, bár tény, hogy Poots ebben nagyon mellékszereplő. Nem is ez a lényeg, hanem hogy a Vivarium ellentettjét kaptam élményben, de persze a sci-fi (báár) körítés nélkül.

A történet középpontjában egy béta férfi áll, akit egyik este megtámadnak az utcán miközben hazafelé tart, és durván megverik. A kórházból kikerülve először fegyvervásárláson töri a fejét, de utána inkább beiratkozik karate oktatásra, hiszen a dōjō merev szabályai megnyugtatóbbnak tűnnek számára az azok nélküli világban. Ahogy egyre közelebb kerül a mesteréhez, aki az alfaság felé lökdösi, úgy bomlik szét az új valósága és hitrendszere.

Érdekes volt a Vivarium után nézni közvetlenül, mert az az ötletét felhasználva erősen kezdett, ez viszont elég unalmasan, hogy a felénél bedurvítson, és bekomolyodjon a végkifejletre. Ez sem pörgést jelent, csak véresebb cselekményt, emelkedett téteket. Azért továbbra is kicsit furcsa művészfilmesen, nem átütő erővel azért.

Hogy a tényleges történeten felül miről szól? Azért a toxic masclulinity, vagyis mérgező, túltolt férfiasság témája eléggé durván jelen van benne, nyilván megfűszerezve a szexizmussal. Amolyan lassú, kevésbé stílusos Fight Club, nyilván nem a csavarra értve, itt nem WTF a vége, viszont azért mernek mondani valamit szerencsére, és nem csak azt, hogy a méreg az méreg.

És az előbb említett témához nagyon illik a trauma átélésének feldolgozása is, jó a szinergia a két szál között. A főszereplő ugye olyan akar lenni, mint amiktől retteg, akik bántották, de amikor oda jut, akkor rádöbben erre a körforgásra, és igyekszik valamennyire változtatni rajta. Vajon csak azért be kell tartanunk minden régi szokást, mert régi szokás?

Nem azt mondom, hogy az előző hónapban látott filmek legjobbika, de az érdekes jelzőt mindenképp el tudom sütni rá, még akkor is, ha a (tudatosan) modoros alakítások miatt kicsit idegesítő is néhol ez a dráma.

Vivarium: WTF + unalom

Bár nem a technológia elidegenítő és pusztító hatásáról szól a Vivarium, mégis azt tudnám rá mondani, hogy olyan, mint egy Black Mirror epizód. Vagyis a Twilight Zone lehet jobban illene rá, de ki hallott manapság arról.

A lényeg röviden az lenne, hogy egy pár költözne, és egy ingatlanirodában igazi kisvárosi házakat kínálnak eladásra. A kicsit furcsa ingatlanügynököt követve meg is látogatják a helyszínt, ahol a férfi a ház bemutatása közben eltűnik. A főszereplők megpróbálnak visszatalálni a civilizációba, de bármerre is hajtanak a kocsival, mindig a 9-es házszámnál köznek ki. Ahol feltűnik egy “gyerek” egy dobozban, akit a kijutáshoz fel kell nevelniük.

A fő gond mindenképp az lenne, hogy a filmben egyszerűen nincs elég puskapor a másfél órás játékidőhöz. Ezért is hasonlítgattam sorozatokhoz. 60 percben sokkal jobban ütött volna az anyag. Mondjuk aki a “gyerek”, vagyis az a valami hátterére kíváncsi, vagy nagy megfejtéseket akar a helyről, ahol a szereplők vannak, az semmiképp se vágjon bele.

Igazából a főcím elég sokat elárul a Vivarium történetéről, és az a hangulat valahogy végig áthatja. Ha ott beszippant a film, akkor érdemes végignézned, de ha a nagyobb csattanókért tartanál ki viszont unod közben, akkor szerintem nem érdemes erőltetned. Tényleg csak így tudom ajánlani, mert oké, hogy esetleg a gyerekvállalás és vele otthonmaradás izoláló hatását érzékelteti a természetfeletti közeggel, ahol idővel apa beleássa magát a munkába és szétzilálódik a kapcsolat, visszasírják a régi időket, és tényleg ilyen fontos-e a természet körforgása, de a film nem üt tényleg mélyre.

És ezen az sem segít, hogy a mély szenvedést Imogen Poots és Jesse Eisenberg adja át. A pánik és apátia megy nekik, de a mélyebb jeleneteknél valahogy elvéreznek. Főleg Poots nem bír vele itt, pedig neki lenne fontosabb. Mindezt úgy mondom, hogy mindkettejüket bírom filmekben, tehetségesek, és Eisenberg sokáig nagyon ügyesen választott magának szerepeket.

Lehet az a baj, hogy a film készítői sokszor úgy tesznek, mintha a rejtély megfejtése felé haladnánk, de nincs ott semmi sajnos. Mellément, kivéve a néhol creepy hangulatot. Nekem nem Lovecraft ugrott be a valamiről, hanem inkább P. K. Dick elszálltabb ötletei, lehet ezért is jöttem a Black Mirrorral az elején.

The Way Back – Ben Affleck minden módon visszatér

Érdekes ennek a filmnek az időzítése. Mármint Ben Affleck nyilvánosba tett magánéletét lehet nem mindenki követi, de alkoholizmus és válás jellemezte az utóbbi éveit. Azóta persze összejött Ana De Armas-szal. Ez most azt keresi ennél a filmkritikaszerűségnél, hogy a Way Back alkoholista főszereplőjében nagyon nehéz eltűnni Ben Afflecknek. Kicsit a színészt látjuk a bocsánatkérésben, nem a karaktert, a saját visszatéréséről szól, nem teljesen az itteni történetről.

A konkrét történetre térve: egy középiskolában kosaras sztár otthagyta azt a karriert, és inkább reggelire sört iszik, estére sört és rövidet, közben pedig építkezéseken dolgozik. Ebből mozdítja ki, hogy a volt iskolája felkéri edzőnek. A suli csapata rég nem jutott semmiféle komoly helyzetbe a sportban.

Mindebből következik, hogy klasszikus sportfilmes alapokkal indít a film. Egy szedett-vedett csapatból a morgós edző elkezd valami gyémántot csiszolni. Viszont Gavin O’Connor (Warrior, The Accountant) keze alatt nem meglepő módon valami más kezd kibontakozni.

Elég nyilvánvaló, hogy a csapat összerántása csak háttér a tényleges témához, a főszereplő drámájához, aminél szépen lassan elkezd kiderül minden, többek között az is, hogy mi törte össze ennyire az életét, miért tart ezerrel a mélypont felé még akkor is, amikor látszólag javulnak a mindennapjai.

A film gyönyörűen bemutatja, hogy a pótcselekvés nem elég az igazi traumák feldolgozásánál. Érdekes a kombó amúgy, mert az első órában remek a sportfilmes alap, nem elnagyolt, minden előrelépés megérdemeltnek tűnik, nincsenek kiskapuk benne. Innen viszont másfelé fordul a kamera és a történet, ami kicsit nagy falat az addig látottakhoz képest. Kevésbé megalapozott, túl sok, vagyis elnagyolt hatású.

Ismétlem, remek a film, végig lekötött, és tudom igazságtalan azt mondani, hogy nem lesz új alapkő, hiszen nem kell mindennek annak lenni, mégis, egy Warrior az összes kliséjével együtt is sokkal nyersebben ért el a végéhez, és nem magarázott mindent, inkább mutatta (plusz The National szólt!).

Vagyis ezzel el is kaptam a fő problémám vele: nem ütött a vége. Mármint értem, hogy teljesen realista volt, ez volt a cél, szóval valójában elérte amit kitűzött, és még jó is, hogy a kemény munkát állítja szembe a katartikus “egy pillanat” feloldással szemben, mégsem működik igazán filmként az az utolsó 20 perc, mert előtte kicsit mást árultak, méghozzá sokkal jobban.

Bloodshot: tökéletesen semmilyen

Tegnap néztem, és már elfelejtettem Vin Diesel újabb franchise kereséséből a részleteket. Bár Tom Hardynál kisebb név van ennek az élén, de szerintem a Bloodshot leginkább a Venommal hozható párhuzamba. A minőségük összességében nagyon hasonló. Kevesebb a humor, cserébe összeszedettebb a történet, már ha rá lehet ezt fogni.

Ugye arról szól, hogy a főszereplő katona egy bevetés után hazatérve fantasztikus éjszakát nyom az asszonnyal, de másnap rájuk törnek, a nőnek annyi, és a férfit is fejbelövik ( Toby Kebbell lubickol a gonosz szerepben, hogyhogy nincs tele a net a gifjeivel). Valami cég megmenti (eskü nem tudnám megmondani a nevét fejből), méghozzá úgy, hogy a vérét telenyomja nanorobotokkal, amik képesek bármit rendbe hozni az élő szervezetben.

Bár eleinte nincs sok emléke hősünknek, de egy zene mindent előhoz, el is indul bosszút állni… és itt most nem lövöm le azt, amit a trailer megtett, de a történet csak a bosszúval indul be igazán. Olyan aranyos volt, ahogy apró utalásokkal elkezdték kibontani a dolgokat, közben minden néző tudta, hogy merre megy a történet. Viszont itt valamennyire érdekes is volt, hogy az első 20 perc nagyon klisés dolgait hogy fordították ki humorrá.

Jobban próbálhatnék pozitívumot keresni, de nem igazán találok benne kiemelkedőt. Pedig bírom Vin Dieselt, de a dörmögős, mackós viselkedése ide valahogy nem illett, főleg amikor terminátorként megy, és pusztít. Nyilván még mindig vannak úgy általában eredetsztorik, amik bejönnek moziban, de ehhez végképp nem így álltam volna hozzá, hanem valami későbbi küldetés közben kellett volna elejteni a karakter történetét.

Viszont minden kiadott reklámanyaggal ellentétben az akciójelenetek rendben voltak. Oké, a Budapesti nem annyira (meglepő:), főleg amit a végtelen hosszú Alagútban művelnek. Dinamika nélküli ahogy lelövik, keringenek mint fos a nem is tudom hol, megint lelövik, aztán megint. Valami horroros félelem lehetett a cél a látványos, véres félarc villantással, de hát minimálisan sem sikerült. Ellenben amikor már rendes ellenfelei vannak, azok a jelenetek működnek. Konkrétan van egy olyan üldözés, ami ütött, teljesen meglepődtem rajta.

Amúgy az egész olyan volt, mint egy sorozat pilotepizódja, aminek a végén az új kalandok felé hajtanak a hősök, vagyis hát antihősök. És igazán lehúzni sem tudom. Bár 2020-ba nem annyira illik a Bloodshot, olyan, mint valami MCU és DCEU előtti képregényfilm (ehm, Venom is olyan), de a földbedöngölés helyett inkább a semmilyen, felejthető végkövetkeztetés felé hajlok.

Onward: a Pixar új utakon?

Ugye végre nem a folytatásokra koncentrál majd a stúdió, bár azért azok mellett is becsúszott valahogy a remek Coco, hanem tényleg új történetekre. A sok alapítótag távozása után Pete Docter vette át végül a Pixar vezetését, és az Onward az első, ami ebben a környezetben készült a stúdiónál. Nagy következtetéseket még nem vonhatunk le ebből, hiszen idén kapjuk a Soult is, ami érzelmesebb koncepciónak tűnik.

Oda akartam kikanyarodni, hogy az Onward baromi jó, csak nem azt a Pixart érzem mögötte, mint a Wall-E-nél, vagy akárcsak a Coco-nál. Bár erről a témája is tehet, ahhoz pont az itteni kalandfilmes megvalósítás illett, ami a régi gyerekfilmeket idézte kicsit, már persze a D&D mellett.

Úgy tudnám összefoglalni a “problémám”, hogy olyan az Onward, mint egy jobb modern Disney 3d mese, egy Wreck It Ralph, egy Tangled. Ezzel nyilván nincs igazi baj, hiszen ezek is kiválóak, csak nincs meg az az igazi plusz. Pedig a végére minden érzelmi húrt behangoltak, igyekeztek, és megható volt, ezt egy pillanatra sem vitatnám.

A történethez azt kell tudni, hogy egy olyan világban játszódik, ahol régen a varázslat volt az úr. Aztán jött a technológia, a világítás, és a többi, ami mindent megváltoztatott. Azért elfek, meg kentaurok, meg hasonlók élnek továbbra is, csak feladták a mágiát.

A konkrét történet egy testvérpár körül bonyolódik, akik a fiatalabb 16. születésnapjára a régebben elhunyt apjuktól kapnak ajándékot: egy pálcát, és egy varázslatot, ami 24 órára visszahozza az öreget. Sajnos amikor elsütik, akkor csak félig sikerül vágyuk, csak az apjuk lába jelenik meg, és a varázslat befejezéséhez muszáj szerezniük egy mágikus követ. Na ez történik, mármint a két fiú és a láb egy kalandos quest-re megy, ha már varázslat, meg szerepjáték, meg kincskeresés.

Ebből a szempontból remek a film. A testvérpár természetesen mindenféle nehézségbe ütközik a kő előkerítése során, és nyilván előbukkannak a nézeteltéréseik is, hogy a végére tanuljanak valamit. Igazi kalandfilm, ami pörög ezerrel, konkrétan meglepett, hogy mindjárt vége, pedig nemrég volt a midpoint nagy változása. Sőt,

És mivel nem voltunk igazán mozira kényszerítve, ahova a Pixar filmeket szinte mindig csak szinkronnal hozzák, így azt kell mondanom, hogy Tom Holland és Chris Pratt hangcastingja remeknek bizonyult, nagyon illettek a karakterekhez. Az adok-kapok is viccesen ment közöttük, rengeteget lehetett mosolyogni rajta, na és az érzelmes pillanatokkal is elbírtak nyilván.

A lényeg, hogy nagyon szórakoztató, működik benne az érzelmi rész is (nem is pont az amúgy, amit elsőre sugall a film, szóval jól kanyarították), de olyan láttam, oké, valószínűleg nem fog úgy eszembe jutni, mint az Up első 20 perce, vagy a Wall-E. Bár az is tény, hogy egy Cars szintet simán villant.

The Invisible Man: innentől mindenki érti a gaslighting jelentését

A film amit kinyírt a trailer? Nyilván személyes élményként mondom, de itt szinte mindent ellőttek előre, méghozzá időrendben. Vannak trailerek, amik mutatnak érdekes dolgokat, de azért hagynak a filmre belőlük, vagy jól rejtegetik a fordulatot, szóval nem minden előzetesre szoktam elsütni a “nézzünk filmet” jelzőt, de ehhez nagyon illett, és sajnos be is jött.

Nyilván nem ezzel kellett volna kezdeni, de szerintem sokan jártak hasonlóan, a reklámkampány kiszúrt velük. Ez a teljes kép.

Érdekes a helyzet abból a szemszögből is, hogy maga a film elég jó, de úgy tűnik egyszernézős, a meglepetések is kellenek az élményhez. Nem olyan, mint mondjuk a 6. érzék, aminél ha tudjuk az “i see dead people” csattanóját, akkor új szemmel lehet újranézni. Nem az, hogy jobb vagy rosszabb, mielőtt valaki a Bruce Willis-film minőségénél ragad esetleg le, hanem értitek, a duplázáshoz van-e elég réteg.

A The Invisible Man egy jó régi, vagy 80 éves franchise-t rántott a jelen korunkba: a főszereplő nőt, a zaklatója üldözi láthatatlanul, ezzel kiemelve azt, hogy milyen érzés lehet ha valakinek zaklatója van. Életre keltették minden empatikusabb néző számára ezt a borzalmat.

Remek megoldás, hogy rögtön a nő szökésével kezdtek, egyrészt, mert a játékidő nem viselte volna el, ha még 20 percet alapoznak, másrészt szerintem nem is az volt a lényeg. Minden kiderül a pár korábbi kapcsolatáról a későbbi cselekmény közben, és amúgy sem lehet felülmúlni a néző fejében levő képzelt képeket a családon belüli erőszakról, nem is erőltették. Amit nem mutatunk az még borzasztóbb lehet.

A cselekmény nyilván az összetűzés felé halad, hiszen a férfinek tervei vannak továbbra is a nővel, aki már nem tűri ezt. És itt kell kiemelnem, hogy Leigh Whannell milyen faszát dirigált már megint az Upgrade után. Tényleg az a legerősebb benne, hogy miképp adja el filmjei költségvetését sokkal nagyobbnak. Ami fontos trükk, az mindig rohadt jó, és itt meg az érzésre 6-7 helyszín és kevés statiszta olyan, mintha rengeteg helyszínes nagyobb film lett volna.

Az akciójeleneteknél viszont ismét előkerül a trailer kérdése. Már tavaly is világos volt, hogy azért kell mutatni őket, mert egyrészt faszák, másrészt jelzik, hogy merrefelé eszkalálódik a cselekmény, viszont nyilván a film második feléből voltak, és összerakható mi vezet hozzájuk. Egy puzzle darab sem maradt ki. Csak az éttermes jelenetet hagyták meg nekünk újdonságnak, de az valahogy kevés.

Mint ahogy nekem a rettegés is lenullázódott az előismeretekkel. Látom, hogy nyomasztó lett volna, ahogy a lakás üres sarkait, a negatív tereket a képen “mi töltheti ki” gondolattal fejelhetjük meg. Ott van-e a láthatatlan emberünk épp a főszereplőt nézve, és amikor egy apróság beigazolja az érzést, akkor összerezzenhetünk? De ezeket is elmutogatták mindet előre. Technikailag jó volt nézni, csak az érzés maradt el.

És a vége előtt még azt akartam röviden megemlíteni, hogy a főszereplő szerintem mellécastingolás. Lehet ezért kapok, és nem is Elisabeth Moss színészi kvalitásairól van szó, de mivel a film csak mondatokkal utalt rá, hogy miért lett megszállottja a férfi, így nem volt erős a kémia. De az üldözött, megőrülő nő vonalát gyönyörűen átadta.

Kíváncsi vagyok, ti miképp reagáltatok arra a lélegzetvételre, vagy a fehérséget tartalmazó ijesztésre. Esetleg azt is kiemelhetitek, ha az előzetes ellenére volt erős hatása ezeknek.

The Platform: kilátástalanság

Nem elég, hogy a nagyobb stúdiók ránk szabadítottak pár vártabb filmet, a Netflix is erre a péntekre időzítette az egyik legérdekesebb koncepcióval bíró darabját. Az első 40 perc alapján jogosan döntöttek így, bármivel felveszi az erőteljesen 18+ besorolást érdemlő Platform a versenyt, de aztán…

A történet a Gödör nevű börtönben játszódik. A hely felosztása: ki tudja hány szintből álló “pokoli” épület, mindegyik emeleten két rabbal. Naponta egyszer van érkezés, méghozzá úgy, hogy fentről lefelé halad egy nagy asztalnyi étel, amiből 2 percig ehetnek azok, akik aktuálisan elérik. Lefelé haladva ugye egyértelműen (obvio) kevesebb étel van rajta, sőt, el is fogy egy idő után, miközben még élnek lejjebb is rabok.

Azt hiszem nem kell túlzottan keresnünk a rejtett üzenetet, hiszen elég egyértelműen láthatóak a társadalmi különbségek a javak megosztásáról: ha mindenki csak annyit “enne”, amennyire szüksége van, akkor senkinek sem kéne borzalmas dolgokat elkövetnie a túlélésért. A Platform abba is belemegy, hogy mit tehetne a 99%, a nem gazdag emberiség. Nem akarnék minden lépcsőfokba belemenni, amin végigmegy a film.

A lényeg, hogy rendben, a helyzetről eszünkbe juthat a Kocka, vagy a Snowpiercer, vagy még sok másik film, de azért mégsem olyan rengeteg, szóval azért érdekesség faktora is van a filmnek.

Az első 40 perc zseniálisan tartja meg a figyelmünk, hiszen egyrészt ott van, hogy lassan megismerjük a Gödör működését, a résztvevő szereplőket. Itt még a nem annyira rejtett üzenet sem kioktató, csak aztán valahogy elfogy a puskapor. Elég durva a film, brutális dolgok történnek benne, viszont kicsit ezekre, és látomásokra támaszkodva döcög el a végkövetkeztetésig.

Nem volt benne még a 90 perces játékidőre sem elég anyag, de a vége mégis ütött, szóval az erős kezdés és befejezés csak meglett. Bár egy ideig úgy tűnt, mintha a szocializmus jósága felé fordulna a film, de a befejezés olyan gyomros, amit nehéz elfogadni a képernyőn kívülre vetítve, főleg, hogy a képtelen helyzet és rengeteg vér ellenére iszonyat realista.

(Amúgy a film a Netflix szerint ma #2 Magyarországon a kínálatukból, érdekes karanténmozi…)

The Hunt: sok hűhó semmiért?

Elképzelem amint a The Hunt készítői és marketingesei döbbenten néztek ki a fejükből, amikor az amerikai elnök emlegette a filmjüket hollywoodi negatív példaként a társadalmi feszültségek mesterséges növelése kapcsán.

Tipikusan a túl komolyan vevés esete? Amihez hozzácsaphatjuk azt is, hogy mindenki csak főcímeket olvas, vagy a trailer után úgy érzi mindent ért a filmről. Nem arra gondolok, hogy milyennek tartja a filmet, hanem hogy tényleg értette amiről szólni akart.

A történet arról szól, hogy pár redneck, amerikai munkásosztálybeli szájában pecekkel ébred egy mezőn. Ott fegyvereket talál, de amikor azokat magához ragadja, akkor elindul a Hunt, a vadászat az életükre, mivel pár gazdag ezzel üti el az idejét: szegényeket mészárol. Később persze bonyolódik a kérdés, de nem akarok sokat felfedni a sztoriból.

Igazából az egész csak egy szórakoztató akció-thriller, vagy hova tegyem. Még Saw is beugorhat az egyszerűségéből, de persze a Tökéletes célpont sem elhanyagolható inspiráció a Battle Royale és Katniss Royale mellett. Ha jobban megnézzük, akkor az ősrégi The Most Dangerous Game az igazi alap. A lényeg, hogy vannak akik menekülnek, vannak akik fegyverrel rohannak utánuk, és durván meghal egy csomó ember?

Tény, hogy van politikai üzenete a filmnek, de baromira nem vették olyan komolyan, vagy dolgozták ki annyira, mint mondjuk egy Get Out tette. Inkább csak funoltak pár koncepcióval, bedobáltak mindenfélét, csak lesz valami.

A The Hunt a valósággal minden kapcsolatot elvesztett elitet ugyanúgy kritizálja, mint a megszállott összeesküvéselméletes saját fanatizmusába besüllyedő nem nyitott átlagembert. Egyik oldalt sem mentesíti, vagy színezi túl. Lehet borulni a túlérzékeny, ezáltal magát jónak beállító szofisztikált gazdagok szövegein “We’re the fucking worst.”, de közben a cancel kultúra tüzét szító nem túl okos áldozatokon is.

Nincs konkrét állásfoglalás, vagyis inkább csak annyi, hogy némi empátiával éljünk és viszonyuljunk a dolgokhoz, ne rögtön az ösztönökhöz forduljunk. De még ezt is túlzásnak érzem… lebeg a film a semmiben pár vicces megmozdulása között, nem is próbál igazán fontosat mondani, vagy csak nem képes rá. Ellenben elrepül a rövid játékideje, cirkusznak majdnem tökéletes. Azért gyorsan a feledésbe merül majd.

Vox Lux

A XXI. század portréja bemutatja miképp vesztettük el az ártatlanságunkat? Ami a film elején sokkoló, a végére már csak egy nihilista lábjegyzet, és a komolyabb emberek is inkább csak ringatóznak a szar zenére, feloldódnak a felszínben.

A film története egy lányról szól, aki 1999-ben lelőnek egy iskolai mészárlásban. Túléli, a golyó örökre ott marad a gerincében, és az élményeit egy szép dallal dolgozza fel, amiben egy producer meglátja a sikert. Erre a lány karrierjének beindulásakor történik 9/11. És innen ugrik 2017-re a film, ahol Celeste már a visszatérését tervezi, egy nagy koncertkörutat a rajongóknak, amikor valakik az első videóklipjében látott maszkokban embereket mészárolnak egy tengerparton.

Igazából tök nehéz a történetet elmondani, mert oké, ez történik, de nagyjából semmit nem mond a filmről, vagyis arról, hogy milyen élmény. Teljesen érdekes, ahogy ábrázolja a két tragédiát a Vox Lux, és ezen keresztül az emberek és a média reakcióját. Nem véletlen, hogy a 9/11 előestéjén veszti el szüzességét a főszereplő, hiszen akkor veszti el rengeteg amerikai is, csak ugye nem szexuálisan. És ezen párhuzamok mellett még az is előkerülhet a filmben, hogy a sztárkultusz mit művel az emberrel, tönkreteszi a főszereplőt, aki ugye tulajdonképpen az emberiség talán. Saját magát pusztítja?

Mindezeket úgy mondom, hogy taszító a film. Nem olyan, hogy leül az ember és élvezi, sőt, még az elgondolkodós művek szabályait is felrúgja. Az ténynek tűnik, hogy a rendező Brady Corbet felnövése közben Lars von Trier tette rá a legnagyobb hatást, viszont, hogy is mondjam, tesz hozzá? Talán ez jó kifejezés. Legalábbis nem szolgai másolást látunk.

Amúgy fényképezés szempontjából gyönyörű a film. Vagyis ez is kettős érzés, mert olyan, mintha nem illene hozzá a kezdő mészárlás kivételével. Nem realista a kinézet, hanem túl művészies, de igazából engem ilyen szempontból lenyűgözött. És véleményem szerint teljesen összefügg a végén levő feloldással, hogy miért ezt a megoldást választhatták.

Oda jutottam, hogy ez megosztó darab lenne, de elnézve az imdb-t nem osztott ez senkit, a többség szerint szar, és valójában megértem ezeket az érzelmeket. Van benne valami, de az undorító érzés amit ad – néhol a túlművészieskedéssel – az bizony nem kellemes.

A legjobban a vége húzza alá ezeket, a sötét képek, a komolykodás egy olyan koncerthez vezet, ami valami siralmasan szar zenét jelent. Celeste dalai semmik (látom, hogy Sia írta őket, de direkt felszínesre), a sztárságához semmi köze a tehetségének, csak jó helyen volt jókor, megtalálta az angle-t, és a mocskos producer megcsinálta. Immáron a lábuk előtt a világ, ahova csak nehezen jutottak be. Egészen addig, amíg ki nem köpi őket?

Just Mercy: ilyen egy oscar bait?

Egyáltalán nem húzom rá az oscar bait jelzőt minden filmre, ami komoly témához nyúl, a Moonlight egyáltalán nem érdemelné meg, inkább csak van egy tipikus dráma és megvalósítás, amiből süt, hogy az aranyszobor motiválta, fontoskodnak velük. Persze lehet csak komolyat akartak mondani a Just Mercy készítői, de rossz módon tették.

Vagyis nem teljesen negatívan értem az Oscar Bait dolgot, hiszen ezek iszonyat kompetens drámák általában, és ha az ember olyan hangulatban ül le, akkor jó fog szórakozni. Velem is ez történt, csak az igazi erő hiányzott belőle, ami után tényleg elgondolkoznak az emberek.

A történet Alabamában játszódik a 80-as évek végén, amikor egy frissen végzett ügyvéd elhatározza, hogy segít a halálsoron levő elítélteknek, akik közül majdnem 10% ártatlanul van ott, főleg egy olyan államban, ahol automatikusan a feketék felelősek mindenért, és őket iszonyat könnyen elítéli mindenki.

Az egyik ügyfele is így járt, látszik, hogy a város igazságot akart szolgáltatni minden áron, és pár gyanús szemtanú vallomás alapján ítélték el Johnny D.-t. A főszereplő pedig mindent megtesz, hogy kihozza a halálsorról, amit a helyiek sem néznek vidáman. A lényeg mindenképp az lenne, hogy az igazságszolgáltatás előtt mindenki legyen egyenlő.

A film teljesen kiszámított végig. Megtörtént eseményen alapul, de nyilván olyat kerestek, ami betartja a történetmesélés szabályait. Az élet írja legjobb sztorikat, ha ügyesen választunk. Minden fordulat és nehézség előre ismert, de komolyan, ezért is mondom, hogy az oscar bait formula egyik éllovasa a Just Mercy.

Nem segít rajta az sem, hogy Jaime Foxx alakítása szinte a végéig sehol nincs. Persze aztán villant egyet, és érthetővé válik a castingja. A főszereplő amúgy Michael B. Jordan, aki igyekszik, de a sablonok között csak tőle is egy hasonlóan kiszámítható végeredményt kapunk.

A végén persze nem csak a rasszizmus ellen beszél a film, hanem azért a halálbüntetésről is van véleménye, hiszen ha tényleg ennyi ártatlan van ott, akkor biztos, hogy már olyat is megölt az igazságszolgáltatás, aki nem tett semmit. Megéri ezt az árat?

Charlie’s Angels (2019)

Egyszerűen nem értem, hogy a bármiféle mozis hatásra képtelen, a Paul Feig iskolát képviselő Elizabeth Banksra miért bíznak egy kvázi blockbustert?

Egyszerűen ez a film úgy néz ki, mintha valami random CW sorozatot néznék, mondjuk a The Flasht, vagy a Supergirlt, vagy nem tudom. Nehéz összefoglalni jól, de minden egyenvilágítású, tipikus beállítású. Mindezt egy olyan filmben, ami cool akar lenni, mert látszik rajta, hogy azon izzadnak, csak hát annyira megy nekik, mint az Ocean’s 8-nek.

Legalábbis nekem úgy tűnik, hogy a feminista üzenetek miatt igyekeztek kicsit komolyabban venni a filmet, rendes kémtörténetet csinálni egy világot fenyegető fegyverrel és gonosszal, ami nem elszálltan, viccesen szórakoztató, hanem egy normális történetben összehozza a karaktereket.

Mondjuk az előbbiekről, a komolykodásról Kristen Stewartnak senki nem szólt. Ő az egyedüli, aki a régi sorozathoz hasonló szexi jeleneteket bevállalt, és teljesen túljátssza a karakterét, viszont emiatt szórakoztató is. Csak lazítani akart egy csajos filmben a komolyabb projektjei között?

A többiek? Hát nem tudom, elvannak a tévésorozatos szinten. Igazából senkit sem segítenek a borzasztó párbeszédek és karakterépítés. Az egészet aláhúzza, hogy szerintem rossz irány volt ez az “újonc a csapatban” dolog, mert talán jót tett volna a filmnek, ha nem eredettörténet erről a három angyalról, hanem már valami rendes bevetésben sül el valami rosszul.

Persze a borzasztóan megírt gonoszokkal akkor is baj lett volna, ha főszereplő csapat már összeállt rendesen. Míg a filmben minden csaj összetart, girl power, addig a többi karakter alamuszi, beszari, és egymást úgy vágja át, ahogy tudja. Annyira 2D az összes ellenfél, hogy rossz nézni, fordított nemekkel is az lenne.

A legviccesebb amúgy az volt, hogy a talán kettő tényleg pozitív pasi karakterből az egyik egy aszexuális simulékony valaki, de még őt is lekezelik a lányok, amikor túl nőies. Esküszöm nem a feminista üzenet a gond, hanem tényleg a levezetése, mintha valami 14 éves tini írta volna, hogy “az de kemény lesz, mert ezek kemény csajok”. Viszont a keménységet nem elég mondani, meg verekedni, szóval ha eredettörténet, akkor valahogy jobban kellett volna mutatni mitől lettek azok, vagy a veszélyeket jobban igazivá tenni itt, és akkor abban állnak erővel helyt a szereplők. De ugye ez meg nem férne össze a laza coolsággal, ami a szemük előtt lebegett.

Tudom, páran mindjárt előjönnek, hogy get woke go broke, de ez baromira nem annak a helyzetnek tűnik, sokkal inkább az igazolt, hogy random franchise-okat nem lehet előhúzni a semmiből. Persze ha jók lettek volna a trailerek (és a film:) lehet más lenne a kérdés, de a Charlie’s Angels egy tévésorozat volt, amiből már voltak mozifilmek, és azok sem átütő sikerként maradtak fenn a majdnem 100 milliós költségvetésre 250 milliókat hozva.

Mindezt úgy, hogy a korábbi filmekben valamennyire sztár nőket hoztak össze egy bandázásra, itt pedig… nos Kristen Stewart valamennyire ismert, bár nem az a húzónév, a többiek pedig? És akkor meg is fejtettük, hogy miért állt földbe a film, amire nem csak a férfi, de a női nézők sem tolongtak, szóval azért feminista szövegekkel sem lehet védeni.

Bevallom nálam az a reklám működött, hogy “a férfiak nem hajlandóak erős női szereplős filmeket nézni”, kíváncsi lettem, hogy épp mit védenek ezzel a dumával, plusz bírom Stewartot, aki ilyen Seberg és Personal Shopper mellett simán megy Underwater és Charlie’s Angelekbe szórakozni. Hát ez a film csak kiemelte, hogy miért nem szabad az előbbi szöveggel védeni egy film buktáját. Főleg abban az évben, ahol a pasik simán mentek a full feminista Captain Marvelre is. Mondom, inkább a franchise volt a baj, amihez nyúltak, méghozzá nem is jól.

Címke archívum: karanténmozi