Tom Cruise ismét megcsinálta. Bár nem vállalt sokat, de a mostani felhozatalban egy klasszikusabb hangulatú akciófilmet hozott, olyat, amiből kevés van.
A történet így a sorozat 5 részénél már nem akkora durranás, mondjuk már a harmadiknál sem volt az. Ezúttal a szindikátus, egy anti IMF-szerű szervezet ellen veszik fel a harcot, de jön a csavar: közben egy ügynöknő is ezt teszi, nem teljesen Cruisékkal egy oldalon állva. Erre mindjárt visszatérek.
Egy dolog egyelőre biztos: ez Tom Cruise filmsorozata. Lehet, hogy Jeremy Rennerrel terveztek valamit, de ezt elvetették egy időre, amikor közelebb tették őt az aktatologatáshoz. Konkrétan visszahelyezték Luther szintjére, és inkább Benjit, avagy a nevetést szolgáltató Simon Pegget vették előrébb. Persze ez nem meglepő, hiszen Cruise-zal fantasztikusan működnek együtt, már a film nyitójelenetétől kezdve.
Viszont egy probléma van kedvenc IMF ügynökünkkel: valahogy mindig kellő embernek tűnik a feladatra. Persze Tom kicsit önironizál, amikor a betöréshez szükséges mutatványáról van szó, de mégis, az ő karaktere tudja mit akar, hogy érje el, és megvannak a képességei hozzá.
Na a fentit csavarták meg a Mad Max húzással. Valahol érdekes, hogy a nyár két legjobban felépített blockbustere egyrész visszanyúl a képregényfilmek előttre, a klasszikusabb akciófilmekhez, és mindemellett egy erős, tényleg önálló nőt tesznek a főszereplő mellé. Ők már nem teszik háttérbe a saját céljaikat a hősért, hanem teljes jogú bajtársak. Ez a nem alárendelés a végső leszámolásban teljesedik ki, ami egyrészt kicsit régimódi, plusz a karakterek módszereit tekintve eléggé érdekes.
Igen, ez az a pillanat, ahol leborulok a Rebecca Ferguson által alakított Ilsa Faust előtt. Na jó, ez túlzás, de őt valahogy mélyebbre írták, mint Ethan Huntot. Nyilván ez az 5. résznél már nem meglepő, viszont a nála jelen levő fejlődéstörténet kiteljesíti a filmet. Nem új szintre emeli, csak az ismételgetés helyett — az akciók egyike már-már homage — ismét megtölti élettel.
És ha már a férfi-nő viszony: nincs romantika, te jóég. Nézed a filmet, némi flörtölés történik a szereplők között, de basszus, semmi erőltetett szerelmi viszony nem lesz belőle. Ez lehet, hogy kicsit spoiler, már ha valaki a körmét rágja ebből a szempontból, és nyilván van olyan film amibe kell a kapcsolat, de itt csak még teljesebbé tette a kémek hatást.
Azt el kell mondanom, hogy kicsit tartottam Christopher McQuarrie rendezésétől, plusz a forgatókönyv is főleg hozzá köthető, de így utólag be kell látnom, hogy ez hülyeség volt. Egy dolgot nem lehet elvenni az előző munkájától, a Jack reachertől, mégpedig azt a verekedést benne. Aki látta, tudja melyikre gondolok. A Mission Impossible sorozathoz is azzal a szemüveggel állt neki. Remekül vannak felépítve az akciók, sőt, a Ghost Protocollal ellentétben még jobban is vannak elosztva. Mindig jó olyat nézni, ami nincs agyonvágva, nem a néző “elveszettségéből” kovácsol érzelmet, hanem a jól felépített alaphelyzetből következik a feszültség.
Gondolom ennyiből egyértelmű, hogy baromi jól szórakoztam. Basszus, rohadt szomorú lesz, amikor Cruise már nem tud majd repülőgépek oldalán megkapaszkodni, vagy épületeken lógni. Élvezzük, amíg képes rá.