Mostanában egyre többet gondolkozom a mozi és történetmesélés jövőjéről és valahogy rendre ehhez az egyik kedvenc témámhoz jutok vissza. Kezdjük a, nos, viszonylag elejéről.

A noir a 40-es- és 50-es években élte aranykorát, gondolom egyértelmű, mi miatt volt „kissé” komor az emberek kedve. Ugrok az időben és a reflektorfény ezúttal már a 70-es évek Amerikája irányul, ami a cinizmus és a kilátástalanság korszakát jelentette többek között. A vietnámi háború, a Watergate-ügy, az első olaj (és energia) válság mind-mind szkepticizmust ébresztett az emberekben, ami pedig több zsáneren belül is éreztette hatását. Ilyen volt például a noir mellett human kedvence, a western is. Semmi sem volt már fekete és fehér, a gonosz (ami a valóságban már a különböző politikai vagy gazdasági vezetőket jelképezte) nem mindig nyerte el méltó büntetését. Ezeket a gondolatokat, ezt a fajta kilátástalanságot jelképezi többek között a Kínai negyed vagy a Taxisofőr is.

Mi miatt érdekes ez különösen, főleg a közönség szempontjából? Nos, a szóban forgó társadalmi feszültséggel küzdő embereket óriási megnyugvás érte, hogy nem, a hiba bizony nem az ő készülékükben leledzik. Kiderült, hogy nemcsak egyedül ők érzik magukat látják kilátástalannak a helyzetet otthon, a négy fal között és már nemcsak a szomszéd Pisti bácsi és Mari erősítette meg bennük ezeket az érzéseket és gondolatokat. Hanem a mozivászon is, amely akkoriban arra (is) szolgált, hogy az emberek felébredjenek. Hogy rájöjjenek: nem velük van itt ám feltétlenül gond, hanem a rendszerrel.

A ’90-es évek végéig gyakorlatilag ismét szépen muzsikált a noir, valamint annak egyes hibrid változatai (Elemi ösztön, Hetedik, Harcosok klubja, Szigorúan bizalmas, Fargo), noha már nemcsak feltétlenül társadalmi- és rendszerkritikát fogalmaztak meg, hanem a veszélyesebb egyénekre is felhívták a figyelmet a társadalomban. A szomszédod is lehet gonosz. A szeretőd is. Sőt, még azok a nyomozók is, akik épp meg akarnak védeni.

Aztán a 2000-es évektől valami megváltozott. Elérkezett a hálószövők és sötét lovagok kora, relatíve pedig egyre kevesebb noir jött a mozikba.

Anno készült egy kedvcsináló az első Pókember filmhez, ami tökéletesen összefoglalja ennek az írásom második felét: a videóban a hős egy gonoszok irányította helikoptert sző be hálóval és ejti csapdába a gépmadarat a felvétel készültekor még épségben álló ikertornyok közé.

9/11, valamint a 2008-as nagy világválság miatt az általános közhangulat ismét a ’70-es évekére kezdett hasonlítani, viszont a legfontosabb különbség ezúttal az volt, hogy erre nem kellett emlékeztetni az embereket. Az internet és a közösségi média igazi térhódítása – melynek koronaékszerét a Facebook 2004-es indulása jelentette – gyökeresen átalakította a hollywoodi filmgyártást. Nem akartuk már megtudni a vászonról, mi is zajlik odakint a világban, hiszen…

… mindenki pontosan tudta. Erről blogolt Pisti bácsi, erről posztolt Mari néni, egytől egyig mindenki tisztában volt vele, hogy a világ alaposan el van… baltázva. Az Y-osok már nem azért akartak moziba járni, hogy szembesüljenek a hétköznapi feszültségekkel, kapták (kapjuk) a képükbe eleget megannyi csatornán, a hét minden napján, 0/24.

Egy olyan kor köszöntött be, ahol már nem azért akartunk moziba járni, hogy felébredjünk, hanem hogy végre tudjunk nyugodtan álmodozni. Az escapism lett az új trend, ami elkezdte a nagy képernyő elé szegezni a nézőket. Hinni akartunk egy szebb világban, amit megmenthetünk, ahol nem darálnak be a rohamos mindennapos, ahol hősök lehetünk. 2001 után így már nem is annyira meglepő 2002-ben a Pókember sikere, még úgy sem, hogy a korábbi (80-as, 90-es évek) képregényfilmeket inkább csak bugyuta baromságnak tartotta a közhit. (Légyszi ne csapjátok le a magas labdát!)

Jöttek is futószalagon a képregényfilmek, hogy aztán az előző bekezdésből ismerősnek tűnő 2008-ban kapásból két meghatározó alkotás, a Sötét lovag és az első Vasember film is bebetonozza a zsáner jövőjét a következő, nos, minimum 12, maximum ? évre. (Külön érdekesség egyébként, hogy a Sötét lovag ráadásul már 2008-ban foglalkozott a tömeges lehallgatás kérdéskörével, amiből az igazi nagy botrányos végül csak 5 évvel később, 2013-ban robbant ki az NSA és Snowden bá’ között, de ez már nagyon OFF és puszta érdekesség.)

A kérdés már csak az igazából, hogy vajon mi fog véget vetni a szuperhősök uralmának? Ez az egész 2020-as COVID-19/karantén helyzet, az amerikai bepolitikai- és társadalmi viszonyok vajon hová az elkövetkező években, évtizedekben? Akár a mozivásznon, akár a streamingen vagy milyen alkotások fogják ezt lereagálni és lekövetni, mire nő majd meg a közönség természetes igénye?

Vajon rájövünk, hogy szuperhősök márpedig nem léteznek (hiába nőtt fel a generációim úgy, hogy mindenkit különlegesnek neveltek és annak is hittük magunkat), a világ menthetetlen és nincs remény? Hogy aztán ezt meglovagolja egy újabb noir hullám, mondván „hát akkor hadd fájjon rendesen”? Vagy inkább olyan alkotásokkal fogunk találkozni, amik a kollektív felelősségtudatra, a világunk védelmére és a közösség összefogására hívják fel a figyelmünket?

Vagy lehet, hogy már annyira extrém ingerekre van szükségünk, hogy a 2020-as történések igazából már csak cseppek a tengerben és pár év múlva olyan konklúziókat fogunk leszűrni belőlük… hogy az ég egy adta világon semmit sem befolyásoltak a Nagy Egészre nézve?

Olyan 20 éves lehettem, amikor haverokkal épp egy közös kajálással öblítettük le a friss moziélményt. Bevallom őszintén már nem emlékszem, mit néztünk, arra viszont igen, hogy rajtam kívül mindannyiuk tök jó hangulatban hagyta el a mozitermet. Egyedül én vágtam savanyú pofát, amire fel is figyelt az egyikük. „Neked meg mi bajod van?” kérdezte nyilván ennél kevésbé szofisztikált módon. „Á, nem tudom… az a baj nekem Nolan meg az Eredet annyira feltették a mércét, hogy az ilyen filmek már meg sem tudják azt közelíteni”.

Gyorsan tisztázzuk: ha az akkori énemet szívesen pofán vágnátok egy péklapáttal, nos, nem tiltakoznék ellene, maximálisan megérdemelné az a pökhendi, csőlátású, szőröstal… Szóval a lényeg, hogy szerintem minden filmrajongónak van egy ilyen korszaka, amikor csak és kizárólag Kubrick, Tarantino, Fincher, Nolan vagy mostanság épp Villeneuve filmjei jelentik az egyetlen és örök igazságot, más film pedig nem is létezik. Ebből persze – jó esetben – kinövünk és megtanulunk más rendezőket, más alkotásokat is értékelni. (Persze nyilván semmi bajom a felsoroltakkal, zseni mind.)

A flashback openinggel viszont nem erre, vagyis az “egyszer mind felnövünk” jelenségre szeretnék rámutatni, hanem egy egészen másik problémára. Amivel az utóbbi években egész gyakran találkozni internetes diskurzusokban. És ami miatt többször is eszembe jut a 20 éves hülyegyerek énem teljesen fals gondolata.

Hogy túlságosan sokszor a saját boldogtalanságunk és csalódottságunk okát valójában az irreális elvárásaink okozzák.

Kis matek – mer’ ha eddig nem, akkor most tuti elvesztettem minden olvasót. Van egy képlet, amit szeretek puffogtatni ebben a témában, így szól:

Boldogság = Valóság – Elvárások

Ez nyilván nem egy húde nagy trú-váj, gyanítom sokan is ismeritek, viszont piszkosul helytálló az élet legtöbb területén – így itt is. Ha túl magasak az elvárásaink a valósághoz képest, akkor csalódni fogunk, hiszen „mínuszba” megy a boldogságunk. Tiszta sor. Az irreális elvárok esete ráadásul még nagyobb gond ennél, hiszen ott ez a képlet nem is tudja teljesen megállni a helyét. Mintha az almából próbálnánk meg kivonni a széket.

Az egyik jellemző típusa ennek, mikor azért hibáztatjuk szerencsétlen halat, hogy nem tud fára mászni. A csicskája, pff. A fenti sztorim pontosan erre egy esettanulmány és az üzenet, amit szerintem rengeteg filmrajongónak haza kellene ebből vinnie az, hogy adott filmet a saját zsánerén belül, a saját műfaja által meghatározott elvárások, „szabályok” és jellemzők szerint érdemes vizsgálnunk.

Egy Halálos iramban filmnek nem célja mélyművészkedni, ott a szórakoztatáson van a hangsúly. Izgalmas, pörgős, látványos, jól koreografált akciófilm menő kocsikkal teletömve? Tök jó, akkor a legfontosabb részeket megugrottuk, mert lássuk be, tényleg nem Vin papától fogjuk megkapni a következő nagy életbölcsességet. Ha meg esetleg mégis meglepnének, nos, wow! A valóság sokkal jobb lett az elvárásainkhoz képest, ergó, mindenki happy (lásd: a fenti képlet).

Viszont, hogy ne csak az ördög ügyvédjét játsszam, természetesen vannak olyan alapvető műfaji elvárások és konvenciók, melyeknek a legtöbb filmnek illik megfelelnie a zsánerén vagy az adott franchise-on belül. (Még akkor is tisztában kell ezekkel lennünk, ha az adott zsánert épp a feje tetejére akarjuk állítani vagy meg szeretnénk újítani.) A kedvenc példám írás kapcsán, hogy ha egy horrorfilmet szeretnél írni, akkor nem árt, ha minden 10. percben történik valami félelmetes, valami ijesztő. Ahogy egy vígjátéknál is célszerű, ha „néha-néha” nevetek rajta közben.

A korábbi halas példához visszatérve: olyanba is sokszor belefutottam már, amikor csóri halnak valaki azt rótta fel hibának, hogy a vízben úszik. Ez is az irreális elvárások egy speciális esete, csak itt nem egy másik zsánert/konkrét művet vetítünk rá az aktuális filmre, hanem annak műfaji és tematikus alapjaival nem vagyunk feltétlenül tisztában.

Erre a kedvenc visszaköszönő példám a „képregényfilmekben sose hal meg senki” kommentek hada. A képregényeknek egyszerűen ez egy velejárója/rákfenéje már vagy 80 éve, ráadásul még ha meg is halnak karakterek, úgyis feltámadnak a következő pár éven belül. Ráadásul, azzal, hogy zsánert választasz, hibákat is választasz. A Young Adult sztorikban is tuti mellé fog lőni a disztopikus nagyhatalom összes katonája, erre mérget vehetünk. De, sajnos-nem sajnos, ez a műfaj velejárója.

Ez picit olyan, mintha a horroros analógia kapcsán azt írnám visszacsatolásul egy horror forgatókönyv lapjaira, hogy „jó ez, de az annyira nem tetszett benne, hogy ijesztő és féltem rajta”. Vagy egy Agatha Christie-krimi végén megjegyezni, hogy “Hááát, hiányoltam belőle Poirot karakterfejlődését”. A Tőrbe ejtve épp most lett legjobb eredeti forgatókönyv Oscar-ra jelölve, aztán a Daniel Craig-alakította Benoit Blanc nyomozó sem járt be húdenagy ívet. Segítek, konkrétan semmilyet. Mégis adva vagyon a kérdés: “Na és aztán mi van? Kit érdekel?”

Kicsit talán már csapongani fogok a következő gondolattal, de a social media uralta tán túlzottan is ingergazdag világban, valamint a Game of Thrones által dominált évtizedben az emberek elvárásai kapcsán kialakult egy szintén torz, irreális kép: miszerint egy történetben a tétek egyenlőek az elpatkolt karakterek számával és a halállal. „Az első 10 oldalon még nem halt meg senki? Basszus, akkor el se olvasom inkább #nostakes.”

Az izgalmat, a konfliktust soha sem a halál, hanem a karakter(ek) tettei nyújtják, amik egyrészt valamilyen erőfeszítéssel, másrészt pedig rájuk nézve vett súlyos következményekkel járnak. Kirabol-e 11 tolvaj 3 kaszinót, vagy elkapják és lecsukják őket az akció közepette? És a főhős visszaszerzi a volt feleségét? Meg sem fordul a fejünkben, hogy Danny Ocean és csapata meghalhat a történetben, mégis izgalmas a sztori. Vajon megtalálják-e a haverok a legénybúcsú után a vőlegényt, vagy a srác lekési a saját esküvőjét? Az első Másnaposok alatt is maximum úgy merül fel a halál gondolata, hogy a menyasszony tuti kicsinálja a srácot, ha késni mer. De működik, miért ne működne? Cserébe lessétek meg a John Wick 3-at, ahogy az ezredik névtelen, arctalan katona a földre huppan a sokadik fejlövésnek hála, na, az milyen hatással van rátok.

Ezzel a kis szösszenettel tényleg az volt a célom (még úgyis, hogy a nyolc évvel ezelőtti énem kapásból lejáratom a felütésben), hogy rávilágítsak a szerintem a jelenlegi egyik leginkább káros jelenségre az online filmes vitákban, amikben volt szerencsém az utóbbi évek során részt venni. Aztán hátha valakinek jobb moziélményt okozok, hogy a Tenetre nem úgy megy majd be, hogy ez TUTTTI az Eredet folytatása. (Apropó rajongói teóriák… á, ezt majd legközelebb.)

„Ki alakítsa az új Indiana Jonest?”, hangzott el a kérdés pár hete egy baráti társalgás során, ami végül számtalan ikonikus akcióhős újracastolását indította el. És az új Zorrót? Az új John McClane-t? Esetleg Rambót? És amíg egy-két kivételes esetben felmerült pár egészen telitalálat fan casting, addig a legtöbbnél sajnos arra jutottunk, hogy nemcsak ezek a karakterek nem lennének túl imponálók a mai közönségnek, de még színészek közül is nehezen mondunk olyanokat, akiket ilyesmire szerepekre teremtettek.

Egészen más kaliberű karakterekbe vagyunk szerelmesek és a streaming, az átalakult fogyasztói szokások, valamint a franchise-orientált stúdió berendezkedés kombója miatt végül a színész felhozatal is alkalmazkodott a trendekhez. Nem azt mondom, hogy ezzel probléma lenne, helyette épp iszonyú hosszan próbálom felvezetni a mondanivalómat, miszerint mennyire nehéz manapság a casting directorok feladata.

Nem igazán szenteltem különösebb figyelmet az ezt a pozíciót betöltő hollywoodi titánokra, viszont az írás mellett a színészkedés volt mindig is az a filmes szakma, ami különösen érdekelt – innen meg már egy egészen kis ugrás belevetni magamat a szóban forgó pozícióban munkálkodó, túlnyomó többségben egyébként hölgyek mindennapjaiba.

Bármennyire is „felesleges” és vezethet tévútra az elvárásaink terén, de kifejezetten élvezek belemélyedni fan casting beszélgetésekbe, még ha 99%-ban csak passzív megfigyelőként is teszem. A bevezetőben is említett diskurzus, valamint pár friss pletyka elgondolkodtatott, hogy mennyire komplikált ma már az ideális színész, illetve színészgárda leszerződtetése.

A hollywoodi szupersztár fogalma, ha nem is halott, de alaposan meg lett tépázva a 2000-es évek közepétől a már említett indokok (streaming és átalakuló fogyasztói szokások, franchise-orientált stúdió berendezkedés) miatt. Persze, akadnak kivételek, például egy Cruise vagy egy Rock, de ott is láttunk az évek során pár melléfogást és bukovárit, ráadásul felmerül a kérdés, hogy vajon esetükben tényleg a tiszta „sztár póver”, vagy pedig az alájuk rakott franchise az elsősorban, ami behúzza a közönséget a mozikba. Hisz minden Mission Impossible vagy Hobbs&Shaw/Jumanji mellé azért becsúszik egy Mummy vagy egy Skyscraper/Baywatch.

„Oké, most már a franchise-ok csábítóak a nézők számára, de akkor is oda kéne figyelni, kit teszünk meg egy szerepre, nem?”, hangzik el a kérdés vélhetően a nem fogalmatlan casting directorok szájából. És itt érkezünk el ahhoz a komplex dilemmához, amivel nap mint nap találkoznak: milyen szempontok alapján adjak végül Pistikének vagy Józsikának egy szerepet?

Az első érdekes kérdés, hogy merre dőljön a mérleg nyelve? A „karakter popularitása” vagy a „színész popularitása” felé? Teszem azt, itt egy relatíve ismeretlen IP, amiben van jó pár évnyi potenciál. Viszont mégis csak kéne azért az a húzónév, mert a karakter nem egy Batman kaliber, nem ismeri mindenki az utcán. Ez így totál egyértelműnek és logikusnak hangzik, nem? Bonyolítsuk akkor tovább – lezajlott a meghallgatás és az alábbi 2 főre szűkítettük a shortlistet:

Pistike eléggé ismert név, fel tudná húzni a relatíve ismeretlen karakterünket, de annyira nem volt meggyőző a meghallgatáson, mint Józsika. Rajta látszik, hogy nagyon éli a szerepet és szinte rászabták a karaktert, viszont még a hardcore filmrajongók is reflexből nyitják meg az IMDb-t a neve hallatán, annyira nem vágják, ki ez. Ti kinek adnátok a szerepet?

Nyilván persze ezek a szituációk még tovább bonyolódnak a karakterekre specifikus esetekben, egészen egyedi problémákkal megkínálva a casting directorokat. Például feledkezzünk el egy percre az egész Cavill mizériáról és gondoljunk bele, hogy mi milyen szempontok szerint szerződtetnénk le a következő Superman-t? A világ egyik legismertebb karaktere, ergó el tudná vinni a hátán egy relatíve ismeretlen színész is, nem igaz? Á la Cavill anno 2013-ban. Na igen, csak a jó öreg Clark kapcsán most alapos fejtörést okoz, hogy milyen irányba vigyék tovább a karakterét és hogyan lehetne modernizálni Kal-El-t. Ez megint csak olyan faktorokat hoz be a döntéshozatali folyamatba, amit ember legyen a talpán, aki képes kielemezni és megugrani. Hisz amíg Ferike remek lenne a klasszikus Superman szerepében, egy modernizált, dekonstruált változatát lehet, hogy már nem tudná megfelelően eljátszani.

Az is érdekes jelenség egyébként, amit egy Vasember vagy John Wick kapcsán láthattunk. Előbbi esetén kevésbé, hiszen hiába volt B-kategóriás karakter, de legalább rendelkezett nem kevés alapanyaggal és rajongótáborral. Viszont mind Robert Downey Jr, mind Keanu Reeves esetén igaz, hogy valami olyasmi plusz karizmát adtak a karakternek, amivel közönségkedvenccé tették a viszonylag (vagy Baba Yaga esetén teljesen) ismeretlen hőst. Ehhez persze casting oldalról iszonyatos rizikóra és – a szakma kifejezésével élve – megérzésre van szükség, valamint a színésznek is le kell futnia azt a bizonyos extra mérföldet. Legyen szó a számtalan impróról a forgatás során vagy szinte az összes kaszkadőrmutatvány bevállalásáról 50+ évesen.

Ezzel kapcsolatban pedig rögtön felmerül egy másik problémás szempont: a franchiseokban betöltött szerepek jórésze nem egy filmnyi elfoglaltságot jelent, hanem több évre leköti a színészeket. Épp ezért (is) mókás minden nap egy új Keanu Reeves rajongói álomcastingról hírt vagy pletykát olvasni – imádom én is Keanut, de a csávó lassan 60 éves és persze, ő és Cruise is 120%-ot beleadnak, de a realitás talaján maradva azért mégis csak na.

Ráadásul, ha már egy franchiset megjárt valaki, utána arra is jó esély van, hogy többé hallani se akar az ilyesféle projektekről. Nem véletlen, hogy Daniel Radcliffe és Shia Lebeouf is kisebb költségvetésű, alkotói, sokszor teljesen elborult projekteket vállalnak. Nincs is ezzel egyébként semmi baj – leszámítva, hogy csökken a szóba jöhető eresztés, akik közül válogatni lehet. (És igen, Reeves, Radcliffe és Lebeouf kapcsán is körbeértünk, hogy miért is nem lesz egyik se Moon Knight, rajongói pletykák ide vagy oda.)

Beleásva magamat kicsit a casting directorok világába találtam magam szembe azzal a mondással, hogy akkor jó a munkájuk, ha nem veszed észre [a castingot]. Hiszen a színész ekkor teljesen elveszett a szerepében, eggyé vált a karakterével és nem Robert Downey Jr-t, hanem Tony Starkot látom a filmvásznon. Jó, picit öngól a példa, mert a kettő szinte tényleg ugyanaz, de értitek a lényeget. Eggyel viszont tovább megyek: igazán akkor jó a munkájuk, ha azt viszont igen is észreveszem, hogy az adott színész eleválta a filmet az alakításával, amitől a film valahogy még több, még jobb lett. Erre tökéletes példa szerintem tavalyról Joaquin Phoenix Jokere, amiről beszélgettünk is kicsit humannel az Oscar esélylatolgatós podcast adásunkban.

A BAFTA-n idén meglépték, hogy legyen külön kategória a casting directorok díjazására is. Eddig is pártoltam az ötletet, de ahogy az előző pár hétben kicsit jobban utánanéztem és elgondolkodtam a témán, még inkább örülnék neki, ha ők is megkapnák a saját Oscar bácsijukat az Akadémiától évente. Annyi szempontnak próbálnak megfelelni és zsonglőrködni, ráadásul teszik mindezt úgy, hogy tényleg iszonyat sok minden múlik a jó castingon.

Persze ezt már nemcsak arra értem, hogy valaki ráérez, mi, illetve ki is a modernkori akcióhős fogalma – és hogy ki alakítsa az új Indiana Jones-t. Abba meg sajnos már nem tudnak beleszólni, hogy szükség van-e egyáltalán új Indyre.

Valahol szomorú, hogy működik ez a technika: a filmen és a poszteren, na meg a pr anyagban, amit lehoznak az újságok, a producert emelik ki. Nem mai találmány, de az utóbbi években nagyon rámentek, ami mindenképp azt jelentheti, hogy hatásos, az emberek beveszik ezek szerint.

Tegnap izzott fel bennem megint a tűz, hiszen a Connectednél Phil Lord és Chris Miller volt kiemelve az anyagokban, pedig csak producerek, a Candyman az Jordan Peele filmje, pedig nem, de legalább írta, azt hozzátehetjük. Nagyjából hetente több példát lehet találni könnyedén.

Nyilván egyrészről azért szeretik ezt csinálni, mert így kiemelhető, hogy mire hasonlít a film. Mármint az lehet nincs meg az átlag nézőnek, de a legtöbb producernek iszonyat sok kreditje van, így simán oda lehet tenni (most kitalálok párat példának), hogy a Super 8 és az It producereitől, hiszen akkor máris vágja a nép a gyerekekkel teli nosztalgikus horrort. Szerintem amúgy ez a fő indok, az “arra hasonlítunk”, de valami iszonyat frusztráló, ha közben tudjuk, hogy a Super 8 és az It producere a Fast and Furious, a Terminator és az Aladdin mögött is ott van.

De hogy ne a kitalált dolgoknál maradjak, például Phil Lord produceri kreditjei között: Smallfoot, Bigsby Bear, Bless The Harts. Igyekeztem nem szarokat kiemelni, mert nem az a lényeg, hogy a producer a minőségre nem garancia, hanem a sokszínűség, avagy nem sokat jelent mik mögött állt producerként. És értem, hogy itt most Lordék produkciós cégének első filmje, de ugyanezt el lehetne mondani Spielberg produceri munkásságáról is: Cats, Men in Black: International, First Man, Transformers: Age of Extinction. Szóval jön valami film ahol Spielberg producer, akkor lehet írni “From makers of First Man”, ha komoly sci-fi, vagy “from the Makers of Saving Private Ryan” ha háborús. Vagy nézzétek meg a Secret Garden poszterét, odaírhatták azt a két filmet, de a rendező amúgy Marc Munden (érdekes munkássága van), az író pedig Jack Throne, a producerek névsora pedig 9 embert tartalmaz, abból 4 executive…

A legnagyobb példa ami beugrik az utóbbi évekből az persze Peter Jackson és a Mortal Engines. Teljesen az ő nevével nyomták végig, a rendezőt és az írót senki nem tudná most megmondani fejből. És nála aztán végképp áll a sokszínűség, hiszen pont a Mortal Engines évében a They Shall Not Grow Old is a nevéhez kötődik, meg a District 9 producere is volt.

Mondom, nem az a lényeg, hogy “a poszterre írják oda a bukásait”, csak hogy mennyire félrevezető, mennyire támaszkodnak arra, hogy ismerős dolgokhoz kössék a filmeket, hiszen a nézők arra mennek.

Oda a szólásszabadság! Human mindent tilt! Szerencsére az összes platformon lehet nyilatkozni minden témában, így nem hiszem, hogy pont egy kis, többnyire egyéni blogon történő moderálás lenne a szólásszabadság kiemelkedő harcmezeje. Sokkal inkább a twitter, vagy a facebook és a youtube, amik közösségi terekként működnek — a háromból az egyiknek már baja volt a filmbuzi névvel például, mint láttátok a blog facebook oldalának átalakulásával. De most nem ebbe a kérdésbe akartam belemenni.

Szóval éjjel bejelentették az új kis hableány film főszereplőjének castingját. És egy fekete, jó hangú énekesnő lett. Én meg letiltottam alatta a kommenteket, mivel láttam mi várható. Lehet ez fájó volt, ne haragudjatok, és a “nem akarok offtopikot” dolgokon kívül ritkán írok a háttérről, de itt konkrétan az volt, hogy egy nekem érdektelen témában, a Disney élőszereplős remake-jeiben egyszerűen nem akartam negatív kommenteket olvasni. A hír az hír, kiment, de ennyit terveztem vele. Eredetileg. Értem, hogy egy európai mesén alapszik a Little Mermaid, szóval még rasszizmus nélkül is meglepő a casting, de például a The Princess and the Frog is egy német mesén alapult, és kellő átalakítással lehetett másmilyen. És szerintem pont ez kéne, ha fel akarják emelni a különböző bőrszínnel rendelkező embereket, akkor nem szabad csak simán lecserélni valami másik karaktert. Viszont a témában nem a Disney amorális pénzhajhászata kerül elő a hozzászolásoknál, hanem sajnos sokszor máshogy alakul a vita. Spider Verse-t kell csinálni, meg Black Panthert, meg See You Yesterdayt, meg Blindspottingot, meg hasonlókat, nyilván nem lesz mind jó, de lesz közre új és érdekes. Amúgy fekete embertől már olvastam, hogy ha már nekiálltak, akkor sokkal inkább Ursula-t kellett volna átcastingolniuk, de 2021-ben az marketing szempontból nehéz kérdés, ha csak a film gonosza fekete.

Lehet hibáztam az éjszakai döntéssel, csak ember vagyok, és egyre többször meggyőzhető, de ha valaki csak a rasszizmusát akarja máshogy becsomagolni az Ariel témában, az ne fárassza magát. Aki a most felvetett gondolatokra akar válaszolni, azt szívesen látom. És ha Heimdall szerű átcastingolás lesz a jövőben, akkor ott nyitva lesznek a kommentek, viszont egy tiniknek szóló mesélnél itt nem éreztem fontosnak, amikor az olvasók nagyjából 3%-a 18 alatti személy, de mondom, lehet tévedtem.

Amúgy valaki már össze is szedte, hogy a vöröshajú emberek kiket vesztettek el, mely karakterek távoztak tőlük a remake-reboot és a többi során:

• MJ (Marvel Cinematic Universe)
• Annie (the orphan)
• Jimmy Olsen (Supergirl)
• Starfire (Titans)
• Heimdall (MCU)
• Hawkgirl (Legends of Tomorrow)
• Wally & Iris West (The Flash)
• Electro (ASM2)
• Triss (The Witcher)
• Ariel (The Little Mermaid)

Basszus, már megint fenn volt mindenhol egy cikk, mert “úristen Hollywood, égessük fel az egészet” módon úgyis mindenki rákattint arra, hogy “Az emberek a Back To the Future rebootját látnák legszívesebben”. Látszólag nem sokan mentek el a tényleges kérdőívig, nem csak az átlagolvasók közül. Mondjuk vagy 4 kattintás mélyére tették a THR-nél.

Ha jól látom, az egész egy franchiseokra koncentráló lap volt, és olyanok tölthették ki, akiknek bőven van ideje, mert nem 1-2 kérdés volt benne. Ebből már gyorsan nyilvánvalóvá is vált, hogy egyrészt 2201 ember jutott a végéig, és hogy nem random merült fel a Back To The Future neve, hanem pár régebbi, és pár most is futó sikeres franchise mellett került elő. A kérdések között volt olyan, hogy az eredeti casttal lennének-e kíváncsiak a kitöltők egy rebootra, és ott is igenre ment a többség, avagy ha hozzá is nyúlnának ezek közül bármelyikhez, akkor sem új színészekkel kíváncsiak rá az emberek.

Viszont ha megnézzük a “ha egy új film érkezne ebben a franchisben, akkor mennyire valószínű, hogy megnéznéd” kérdésre a győztes… a Toy Story 43%-kal. Igen, mert a legtöbb cikkben összeadták a “nagyon valószínű” és a “valamennyire esélyes” válaszok pontszámait, és abban nyert a Back To The Future. Csak összehasonlításnak pár adat a “nagyon valószínű”-ben: Indiana Jones 40%, Back To The Future 41%, Avengers 37% (összesítve is csak 57%), Pirates of the Caribbean 37%, Mission Impossible 29%, Jurassic Park 41%, Harry Potter 40%, Shrek 38%, Bourne 32%.

És akkor csak párat ragadtam ki, mert tényleg nagyon sok film franchisera kérdeztek rá. Viszont ezek között jó párnál vannak más adataink is, konkrétan a boxoffice:

Az Avengers 2 milliárd dollár, a Pirates idei része 794 millió, Mission Impossible 791 millió. Arról ne is beszéljünk, hogy a Mission Impossiblenél több %-kal bíró Bourne előző mozis része Matt Damonnal 415 millióig ment csak, a Jurassic World 2 nem az eredeti színészekkel 1,3 milliárd.

És ezzel oda is értünk, hogy mennyire érdemes komolyan venni a kérdőív eredményeit, és felháborodni a “Back To The Future reboot” felkiáltáson, ha ennyire nincs köze a valósághoz az egésznek? És amúgy is, az eltérések egy része nagyjából hibahatáron belül van…

Ez a rövid videó tökéletesen alátámasztja, hogy miért érdekes előszűrni a filmeket a különböző weboldalak meg kritikusok által. A tovább mögött megnézhető, hogy csak idén mennyi film került moziba. Igaz egy New York-i helyszínen, de akkor is durva nézni ahogy görget, és görget, és még mindig görget. Nincs idő mindent megnézni, kell valami.

Arról nem is beszélve, hogy ha előtted van 10 film, akkor mit érdemes előre venni, azokat amikről jókat hallani, vagy csak ABC vagy más sorrendben nekiesni, hátha eljutsz a végéig? De úgysem tudod le őket, hiszen már ott a következő új 10. És így tovább.

Persze ha valami a koncepció, vagy rendező, vagy ilyesmi miatt mindenképp érdekel, akkor nyilván ne hagyd ki, ez a poszt nem arról a helyzetről beszél.

Folytatódik a bejegyzés »

Bár lehet a cím hülyén hangzik, de a múlt héten már megint újranéztem a Lost in Translationt, ami természetesen még most is rohadt jó film. De most igazából nem is a magányról, vagy Murray tökéletes alakításáról akarok beszélni, hanem a mű kinézetéről.

Ez most lehet hipsteresen fog hangzani, pedig elvileg nem vagyok az, de a filmre forgatott mozik máshogy néznek ki, mint a mostani digitális világ. Tudom, hogy sok tűhegyes kép rajongó van errefelé, meg a 35 mm-es képkocka az 8 megapixelnek felel meg, meg minden érvet hallottam már ebben a vitában.

A lényeg, hogy ne értsétek félre, igazából nem azt akarom modani, hogy jobban néz ki amit filmre forgatnak, csak azt, hogy máshogy. Viszon ez egyben olyasmi is, amit a prosumerek nem tudnak replikálni. Így 2018-ban jelenleg a content a hívószó, amit tolni kell ugye, és jelenleg az otthoni hobbifilmesek, a vloggerek, meg úgy bárki képes rendes HD képet, jól fókuszált anyagot, elmosódott hátteres mókát csinálni. Elég megnézni, hogy Casey Neistat mire képes a Canonjával. Vagy épp a drónvideókat is elővehetném, hiszen azok olyasmiket mutatnak, amikre régen darukat meg helikoptereket bérelve csak a stúdiók voltak képesek.

Ezt a contentet viszont már mindenhol fogyasztjuk, a mindennapunk része, megy a háttérben főzés közben, a második monitoron miközben valami mást csinálunk a főn, a BKV-n a mobilon lecsúszik egy 5 perces, és a többi. Egy massza az egész vizuálisan, ami egy kicsit háttérbe is szorul az elménkben. Nyilván egy vlogger csak az otthoni stúdiójában fog jó bevilágítást használni, smikelni mindenkit, stylisttal összeállítani a ruhákat, meg ezer dolgot kéne neki, szóval még mindig bőven vannak eltérések egy film és egy youtube-vimeo-instragram videó között. Nem akarom teljesen egy szintre tenni a két médiumot, rengeteg munka választja el őket, de ez mégis olyan, hogy sokaknak a 128kbites spotify is bőven elég, és ugyanúgy szól számukra, mint egy CD, vagy hogy hipsteres legyek, egy bakelit lemez.

Viszont ha filmre forgatnának, akkor a moziba menve kicsit más lenne a kép. Ezt amúgy az IMAX már fel is ismerte, hiszen nem véletlenül kezdték kiemelni, ha valami IMAX kamerával készült. Rendben, van szenzoros IMAX gép, de filmes is. Viszont ez nyilván baromira drága mulatság, szóval inkább visszatérnék a Lost In Translationhöz, ami 4 millióból készült anno, most lenne vagy 10, és nagyon nem mostani tipikus indie dráma kinézete van, hanem mozis, más. De elővehetném a Kodachrome-ot is, aminek a története lehet nem volt valami erős, viszont filmre forgatták, és ő is kicsit máshogy nézett ki, mint a sok teljesen egyforma ARRI Alexa-képű dráma. Ez a legnépszerűbb digitális kamera az indie filmesek között.

Nyilván egy Deakins, vagy valami hasonlóan ügyes DP a digitálisból is olyat hoz ki, amit nem látunk minden nap, és egy jól megírt történettel megtámasztva megismételhetetlen érzelmi csúcspontokat szállít. Ellenben a posztban inkább az átlagról beszéltem, arról amikor beülünk egy mittomén, 7/10 filmre, de mégis érezzük, hogy ez mozi, nem pedig egy a contentből.

Tessék, abelh a Skyscraper buktája kapcsán elmélkedett a Rock karrierjéről, és úgy tűnik azok a számok másokat is elgondolkodtattak. Mindezt úgy, hogy a Rock jelenleg Hollywood egyik legtöbbet kereső színésze. A Forbes szerint csak a színészetéhez köthetően 124 millió dollárt vitt haza a sztár.

Viszont a minta mostanra tiszta: a Rock hiába tudna pár kisebb, érdekesebb akciófilm-rendezőt felemelni a porból, és velük közösen valami közepesnél jobb blockbuster letenni elénk, valamiért mégsem teszi. Konkrétan a Vulture vetette fel, hogy a Rocknak szüksége lenne egy olyan összefogásra, mint amilyen James Cameron volt Arnie számára. Abba bele se menjünk, hogy kedvenc testépítőnk még kikkel dolgozott az évek során, mert a Rocknál sokkal érdekesebben választott.

Viszont egyre gyanúsabb, hogy nem véletlenül ezekkel a közepes iparosokkal dolgozik közösen. Nagyon úgy tűnik, hogy az imidzse fontos számára, és ők hajlandóak ehhez asszisztálni. Ha megnézzük, a Rampage pozitívabbra átírt vége kapcsán mit nyilatkozott arról, hogy szerinte milyen elvárásokkal ülnek be a családok a filmjeire, akkor mindjárt világosabb lesz a helyzet:

I don’t like a sad ending. Life brings that shit – I don’t want it in my movies. When the credits roll, I want to feel great…We had a big meeting where they gave me all the reasons they thought George should die. He sacrifices himself saving the world. Killing these animals who had ill intentions to harm mankind. He sacrifices himself like a brave soldier. OK. But this is a movie! There’s a crocodile the size of a football stadium – we’re not making Saving Private Ryan.

My problem is I have a relationship with an audience around the world. For years I’ve built a trust with them that they’re gonna come to my movies and feel good. So every once in a while, you have to drop this card, which is: You’re gonna have to find another actor. We need to figure something out, otherwise I’m not gonna do the movie.

Röviden: nem szereti a szomorú befejezéseket, az élet elég kegyetlen, a filmjei ne legyenek azok, a fények felkapcsolása után jól akarja érezni magát. Nem is ez a lényeg, hanem a nézőkkel ápolt kapcsolata, ami szerinte bizalmon alapul, és akik elmennek a filmjeire azok jól akarják érezni magukat, nem okozhat neki csalódást, nem szállíthat mást, mint amit elvárnak.

Avagy tojik a kicsit erősebb érzelmes sztorikra, és ez alatt nem köldöknézős művészfilmeket értek, hanem egy minimálisan szomorú blockbustert, ahol a történet adná, hogy az egyik karakter útja nem a boldogan éltek felé vezet. Mondjuk a Rampage ettől sem lenne klasszikus, csak a színész gondolatai látszanak a helyzeten. Konkrétan az vehető ki ebből, hogy jó neki az a langyos víz, amiben van, a töltelékgyártás a sokat hozó Fast and Furious filmek között.

Lehet úgy tűnik, hogy nem bírom a Rockot, de ez nincs így. Iszonyat pozitív figura, és helyén kezelve elmennek a filmjei, de ha már feelgood blockbustereket akar, akkor még ott is tudna érdekesebben választani szerintem, a Jumanjival kicsit sikerült, mivel több van benne, ezt néha megvillantotta, lásd Rundown, Pain and Gain, Snitch.

Nem az R besorolás a lényeg, hanem hogy jó legyen a film. Ha az olyan egyszerű lenne, mi? Most nem konkrétan az összetrombitált csapatfilmekre gondolok, hanem több kisebb kell, olyan egyéni hőstörténet aminek a vége nem világmegmentésbe torkollik, így nem is lenne annyira meglepő, hogy nem hívják fel a hős haverjaikat az ügy miatt.

Egyáltalán nem kell durvának lennie ezeknek a filmeknek, csak a karakter számára fontos történetet kell elmeséljenek. És igazából ebben mindkettő nagy ludas jelenleg, mivel univerzumoznak, ki-ki a maga minőségében, így az egy hősre koncentráló filmjeik is csak egy sorozat puzzle darabjainak számítanak.

A Loganben és Deadpoolban nem csak az R besorolással járó szabadság volt különleges, ami miatt az egyik iszonyat véres a másik pedig egy káromkodós vígjáték lett (ami nyilván nem tetszett mindenkinek, hiszen a humor az már csak ilyen), hanem hogy annyira nem kapcsolódtak semmihez, és a végén nem az égbe lőtt lézertől vagy robothadseregtől védték meg a világot, hanem a saját kis történetüket pörgették ki. És ez is ütött. Egyszerűen már ezzel is különlegesek tudtak lenni, a kisebb léptékkel.

Egy kicsit már betelt a piac nagy blockbuster képregényfilmekkel, végre van hely a különlegesebbeknek is. Már egy Avengers vagy Batman v Supermanhez viszonyítva. Lehet kísérletezni.

Persze jól kell összerakni ezeket, nem elég kiönteni egy csomó vért miközben fuckolnak coolnak szánt pillanatokban. Szükség van egy rendes forgatókönyvre, mindenki motivációjának működni kell meg a többi ilyen “apróságra”, na meg nem egy trailervágó cégre kell bízni a moziváltozat összeollózását.

A csávó egy blockbustert tett eddig az asztalra, de az hatalmasat szólt: Guardians of the Galaxy. Most pedig az épp aktuális hollywoodi “mindenből univerzumot” trendről ejtett pár szót:

Listen, I love big ass shared universes in movies, as well as huge franchises. But I’m a little worried about the numerous shared universes being planned by the studios, without having a strong base film to grow from – or in some cases, NO base film to grow from. Star Wars had the original Star Wars, the Marvel Universe had the original Iron Man, the Dark Knight series had Batman Begins, even movies like Transformers and Twilight – these were movies audiences loved, and the audiences demanded more from these characters. But these days studios are trying to grow trees without a strong seed. Execs and producers and sometimes even directors are focused on the big picture, without perfecting the task directly in front of them – making a great movie. And studios are trying to grow franchises from non-existent films or middling successes. It’s like they aren’t taking audiences into account at all anymore.

I know George Lucas, Kevin Feige, Jon Favreau, etc, had ideas where their films would potentially lead in the face of success. But I don’t think it ever got in the way of making that first movie count as if it was the last, of making it something wonderful that people would love whether it led to other films or not.

In short, I think this new business model is flawed. I think filmmakers and studios should be prepared for the big picture, but never, ever let it get in the way of making a single great film. Be a little more experimental and see what works as opposed to trying to force success. And mostly, remember that we as an industry exist to serve the audiences, to communicate with them – they have a voice in what we create as well. We are not here to dictate what they want to see, mostly because that’s simply not possible.

Röviden: ott hibázik a stúdiók terve, hogy alapból univerzumot építenek, és nem azzal törődnek, hogy a film amire alapozni akarják az egészet az jó legyen. Persze az Iron Man és a Star Wars első része kapcsán is volt a rendezőknek esetleges folytatásra terve, de ennek ellenére mindent beleeadtak abba a bizonyos filmbe, hogy magában, önálló filmként is teljes élményt nyújtson.

Basszus, tökéletesen összefoglalta a helyzetet igazából, szerintem bennetek is, de bennem biztosan hasonló fogalmazódott meg amikor már az Universal szörnyes univerzumáról, vagy a Ghostbusters univerzumról olvastam. Ez gondolom az ezekhez kapcsolódó posztokból is lejött. Persze utóbbinak lehetne erős alapja, de mivel rebootolják, és arra akarnak majd építkezni,így nem vehető figyelembe a Bill Murrayes kaland a 80-as évekből.

Előbb az aktuális filmre kéne koncentrálni, és nem arra, hogy majd ez milyen jó alap lesz az 5. filmben kiteljesedő sztorinak.

Matthew McConaughey megihlette az összes gagyi filmekben elvesző színészt.

Az éjjel említett Eddie Murphy-film, a Cook kapcsán Mark Canton producer szólta el magát. A TIFF-en (egy elég híres filmfesztivál, de nem Cannes magasság) mutatták be Jennifer Anniston Cake című filmjét, amiben Anniston elvileg nem túl szép, mivel felszedett pár kilót és levágatta a haját is a szerepért. Komoly drámát akart. És itt említette Canton, hogy “Everyone now wants to do what Matt McConaughey did, so we’re financing these movies when we think they’re put together the right way”.

Mindenki erős drámát akar magának, egy karrier rebootot, ahogy McConaughey tette. A kérdés nyilván az, hogy a tehetségük elég-e ehhez. Például Jennifer Anniston, akinek már volt azért drámája, de már senki nem emlékszik rá. Vagy Murphy, akit nagyon bírtam régen, de akkor is csak a szabadszájúbb laza szerepeiben, azokban amik a standupjára hasonlítottak.

A másik, ami az élet szinte minden területére jellemző, hogy mintha a nagyobb munka nélkül akarnák ezt elérni. “Csináljatok egy erős drámát nekem, készen állok rá” mentalitással, míg McConaughey eltűnt kicsit és utána bevállalt pár erősebb kihívást. Nem egy sikerrel tört fel. És még így is eltartott egy darabig, hiszen nézzük meg, hogy a borzasztó excsajok szelleme után mikkel jött:

The Lincoln Lawyer – remek thriller, de ez csak elkezdte átformálni a régi képet róla.
Bernie – nem főszerep egy közepesnél kicsit jobb, de furcsa Linklater filmben.
Killer Joe – ez az első igazi dobás, innen már megállíthatatlan volt.
De még itt is becsúszott egy The Paperboy, ami nem volt annyira jó választás.

Arról ne is beszéljünk, hogy hiába nem volt igazán nagy név amikor aláírt, és nem ő volt az első ilyen színész, a True Detective húzással kicsit felrázta a tévé felé kacsingató nagyobb neveket. Erről jut eszembe, Vince Vaughn vajon mit remél a True Detective 2. évadától? Nyilván karrier rebootot. Az ugyanott feltűnő Colin Farrell már rég elkezdte “A McConaugheyt”, elég csak az In Brugest megnézni egy SWAT után, csak ő meg a Soderbegh receptet akarta követni, ami így hangzik: “egyet nekem, egyet Hollywoodnak”, így becsúsztak ilyen emlékmás remake-ek is közben…

A lényeg, hogy a kemény munkát nem lehet elkerülni, a pár év szívást, reméljük Murphy és Anniston és még páran nem ringatják magukat álomvilágba az álomgyárban.

A tavalyi évhez képest 15%-kal volt lejjebb az idei bevétel, de ha az inflációt figyelembe véve szintre hozunk minden nyarat, akkor az utóbbi 17 év legrosszabb hónapjait tudja maga mögött a stúdiórendszer. Bővebben itt.

You have to answer two critical questions: Do I have to see it now? And do I have to see it on the big screen?

Természetesen így is nagyon sok pénzről van szó, 4.05 milliárd dollárról, és jövőre lesz Avengers meg Jurassic World ami rögtön erős alapozása lesz a nyárnak, de mégis lehet az idei eredmény egy trend előszele, miszerint annyiféleképpen szórakozhatnak az emberek, hogy már nehéz a figyelmüket, főleg a nagyvászonra szánt figyelmüket megnyerni.

“Ultimately, it comes down to content, and the content just wasn’t as good as it has been in previous years,” says entertainment analyst Eric Handler of MKM Partners. Adds one studio executive, “many of the tentpoles that underperformed were more of the same and way too long. People ate up Guardians because it was a departure from the norm.”

Egy elemző szerint egyszerűen csak a felhozatal volt gyenge. Végre lejárt az “ugyanazt újra meg újra” recept? De jó is lenne.

Merre változunk?

Egy másik cikkben pedig arról van szó, hogy a stúdióknak a tévéhez hasonlóan el kell kezdeni alkalmazkodni a változáshoz amit az olcsó nagy tévék, jó hangrendszerek, HD tabletek/telefonok hoztak. Ha nem teszik, akkor a nézők még inkább a tévékbe gyártott mozgóképek felé fognak elmozdulni.

Spend eight hours watching season one of True Detective back-to-back on HBO GO; you would be hard-pressed to find a movie that is as compelling to watch. Consumers will shift their time, attention and money toward television if the movie business resists change for much longer — meaning attendance declines will accelerate. With technology transforming the industry globally, overseas attendance will also peak and ultimately suffer the same challenges facing the domestic business.

Egyszerűen egy beszippantó tévés élmény után még kevésbé vágyunk valami jó film után? Mondjuk ide hozzátenném, hogy ez a kezdő darálók tipikus hibája, amikor az ember tényleg elmerül az élményben és teljes évadokat néz meg 2-3 nap alatt az fantasztikus, de nem minden történetet kell 100 órában elmesélni. Van amikor az ember egy jó 300 oldalas könyvre vágyik, nem pedig egy 6 kötetes gyűrűk urára. Viszont:

In a sense, movie studios will need to morph into television studios, which tell ongoing stories. This is a logical evolution for a movie industry that is now obsessed with the creation of “franchises,” with increasingly little to no interest in midbudget films. How many wannabe Jedis and their families would pay for an everything Star Wars subscription? Avengers? Frozen? Spider-Man? Batman? Avatar?

Ebben teljesen igaza van, avagy a franchise vadászattal a stúdiók egyértelműen a tévés modell felé tartanak már most is. Az idei volt az első nyár, amikor valamennyire besült a modell, például a Pókembernél, de a Transformers 4 is a világpiacnak köszönheti a legtöbbet, és a hatalmasat kaszáló Marvel film a különlegességének köszönhette a sok pénzt, na meg a tényleg poénos/kalandos forgatókönyvnek, ami után mindenki tovább ajánlotta a haverjainak is a filmet.

Mindeközben szomorúan nézem, hogy az Edge of Tomorrow, ami az egyik legjobb blockbuster volt idén nyáron, a Guardians mellett természetesen, egyszerűen buktának számít.