Lehet nem ezzel kéne kezdenem, de valamiért el sem tudom képzelni, hogy a második rész után ez miért érdekel bárkit. Vagyis most itt a lehetőség, hogy kifejtsétek miért mentetek rá moziba.
A tartalomról ez a hivatalos:
van olyan ellenség, ami a szupererős Venomnak is sok – a saját bolygójáról származó fajtársai rátalálnak, megérkeznek a földre, és persze nincs bennük kímélet. Az egész bolygótkönnyedén elpusztíthatják.
Venom azonban már inkább a földiek (és néhány új barátja) pártján van. Harcba száll az újfajta szörnyek ellen – de ahova ő megy, oda Eddie-nek is mennie kell. És ha ő halálos veszélybe kerül, akkor Eddie-nekis bőven van félnivalója.
(Ahogy a Netflixnél tegnap, úgy itt is, a szóközhiányok nem az én művem.)
Vakarom a fejem, nem azért mert a fiatal másolatom túlköltötte a közös időnket és ez a fejbőrömön érződik, hanem mert a Substance most akkor tényleg egy kalapács, ami beszögeli az üzenetét a néző fejébe? Vagy valami elment mellettem? Egyszerű, durva, és nagyszerű?
A gyomorforgató figyelmeztetést azért ideteszem, nem tudom hány olvasóm hasítaná át simán a finálét, szerintem sejtik magukról akik nem.
(a képek az előzetesből vágva.)
Már a kezdő képsorok sok mindenről árulkodnak, hiszen a főszereplő színésznő hollywood boulevardra tett csillaga az idő folyásával halványul benne, miközben a valóságban is kirúgják, hiszen 50 fölött everything just stops. Már a nőknek. Nem elég szépek a műsorokba, de a társadalom számára is kicsit láthatatlanná válnak, és ha ez nem lenne elég, még maguknak is generálják ezt a spirált, hiszen ők is így tekintenek a fiatalságra, fiatalságukra, annak elvesztésére.
Egy ilyen helyzetben kapja meg Demi Moore karaktere azt a lehetőséget, hogy A Szer segítségével (szó szerint) a gerincéből kijöjjön egy fiatalabb változata, akivel egy időn osztoznak. Utóbbit alakítja amúgy Margaret Qualley, rajta keresztül élheti át kicsit újra azt az imádatot az idős színésznő, amit korábban ő is megkapott. Ezért mindent hajlandó feláldozni, a szer rossz használatának összes mellékhatását elviseli, pedig a tudatuk nem is egy, úgy tűnik az első belövésnél szétválik, hiába marad a “gazda test” az irányító, így még árulkodóbb ez a viselkedése.
Mindebből egy jó kis hegyibeszéd is kerekedhetett volna, de a film sokkal inkább a sötét, és beteg humor felé megy el, amit a teljesen abszurd (és undorító) fináléja végképp aláhúz. Fesztiválokról azt láttam, hogy Demi Moore játékából főleg azt a szomorú, önsanyargató, a fiatalságot mindenek felett éltető társadalom következményeként született jelenetet lehet alakításilag kiemelni, amikor a karaktere egy randira készül, de nem tud megfelelni saját magának. Ellenben Moore a Substance második felében is hatalmas, amikor, hogy is mondjam, elszabadul Coralie Fargeat rendező keze alatt. Mondjuk ott már Margaret Qualley sem fogja vissza magát a korábbi women gaze után.
Érdekes téma még az önmagunk változásának elfogadása mellett a double standard előkerülése, vagyis bemutatása is, hiszen Dennis Quaid karaktere nem elég, hogy alapból undorító, de simán elvan a bőrében a “stúdió” vezetőjeként, neki semmi nem állt meg az idővel, de érhető ez a többi férfi karakterre is, akik kirakatok a színésznő saját fejében levő terrorban.
Viszont ezen témák és még pár amit nem emeltem ki mellett itt semmi sem úgy mély, mintha “komoly” művészfilmet néznénk, hanem tényleg igyekszik a női nézőibe beleverni az üzenetét. A végén már szó szerint.
A megvalósítás amúgy Kubrick-Cronenberg szerelemgyerek akar lenni, nem hiszem, hogy az új útjai miatt fog előkerülni valaha is. Azért ami nagyon-nagyon tetszett, hogy a végére tényleg nem fogják magukat vissza a készítői. Amikor azt hinnéd, hogy az utolsó jelenetbe vágnak lassan, akkor rákontráznak, emelik a tétet a teljes kilapulásig.
Érdekes élmény volt, de például a múltkori kommerz elborult filmhez, a Titane-hoz hasonlítva ez azért egyszerűbb, azt biztos máig nem értem, de élmény volt, ez mégis rétegebbnek érződik, hiába a hollywoodi sztárjai.
Ha már az utóbbi idők legnagyobb premierje, akkor legyen neki kibeszélő? Rávenni nem tudtam magam, mivel ahogy említettem a heti premierek posztban, nem csak a musicalek indulnak hátulról, de még a kritikák sem fényesek a Joker 2-nél. Sőt, az első rész sem volt a legnagyobb kedvencem.
Az mondjuk mindig meglep, amikor azt kapja, hogy “tipikus Todd Phillips folytatás” és a Hangover 1-2-t emlegetik, amikor az két ugyanolyan film, csak az egyik alpáribb, izzadtabb és mocskosabb. Inkább a Hangover 1 vs 3 tűnik ide jobb összehasonlításnak, hiszen még stílust is váltott nagyjából ezúttal, mivel ha jól veszem ki, akkor a musical körítés mellé tárgyalótermes dráma a Joker: 2 üzekedő elmezavart jelentős része.
Amúgy, és ezt most pozitívan értem, szerintem vicces, hogy két ennyire auteur mű, mint a Megalopolis és a Joker 2 ennyire közel jött egymáshoz. Rendben, utóbbi rendezője azért kapott végtelen pénzt a filmjére, mert az első résszel iszonyat sokat kaszált, de ránézésre nem sok stúdió kontroll volt a kreativitáson most, nagyot mert markolni. Hát ennyire tellett? Vagyis kommentekben esetleges nézők is kifejtik, szerintük mennyire.
Ami a trailerekben tetszett, és nyilván az első rész kapcsán adott, hogy technikailag biztos szép a film, és talán Phoenix is komolyan vette a folytatást. Lehet ennyi pozitívum akad itt? Na halljuk!
Megjött JLo sci-fi akciófilmje, amiben egy hatalmas robot belsejében lapul, és összefog egy AI-jal, hogy elkapjon egy másik AI-t. Gondolom az egyik oldalról kiderül majd, hogy indiai technikusok valójában. Vagy hogy AI segítségével írták a forgatókönyvet?
A vicceket félretéve, ha valaki rávette magát már most, az mondja már el, hogy milyen lett. Előzetesen, nos, folytatta a Netflix “blockbustereinek” sorát.
Vagyis megjött a Rebel Moon: 2. rész – A sebejtő. Hú ez a cím még mindig.
Érdekes amúgy, hogy Zack Snyder filmjének folytatását alig tolta a Netflix hivatalos accountja, pedig ez a heti nagy premier. Mondjuk az első rész a Top20 legjobban nyitóba sem került be náluk az emlékeim szerint, szóval annyira nem meglepő. Legalább viszonylag olcsó volt, ha már nem hozott Red Notice (igen, az egy Netflixes film címe volt, még ha nem is rémlik!) számokat?
A trailer ködös emlékei alapján a teljes Hét szamuráj sztori lesz itt, avagy a csapat összeszedése után jöhet a falusiak kiképzése. Hogy a nácik… izé, nem tudom mi a filmbeli elnevezésük, miért nem dobnak rájuk csak simán egy bombát, az érthetetlen, de hát ez a gabona a minden, ha itt nyer az ellenállás, akkor fellázad a galaxis. Vagy volt valami másik szál, és már rögtön nyer is a lázadás az egész galaxisban.
Aki látta megmondhatja, mert nincs az az isten, hogy miután nem tetszett az első rész kidobok 2 órát az életemből most erre.
Marvelék. Ja nem, Marvelek. Megérkezett az új MCU film a mozikba, a főszerepben Brie Larson, Teyonah Parris, és Iman Vellani triójával. A kritika meg szétszedte, részemről mindenképp kimarad így a borzasztó előzetesek után az Ant-Man 3 árnyékában.
Jelenleg a Metacriticen, ami összegzi a kritikákat tényleges pontszámmal (szemben a Rotten Tomatoes használhatatlan százalékával), a film 51%-on áll.
Annyira vicces, hogy még a pozitívabb kritikákban sem látni semmi érdekeset.
Ez például 75%-ot adott rá: “It’s a solid, aspirant crowd-pleaser that may not reinvent the wheel”.
A Guardian 60%-a: “Larson, Harris and Vellani are an entertaining intergalactic ensemble.”
A NYP 0%-a: “In order: bland, annoying and misused.”
De hasonlókat hallani mindenhonnan, nem erős történet, siralmas főgonosz, többnyire gyenge CGI, de a néha vicces, teljesen lelkes Iman Vellani feldobja valamennyire a végeredményt.
Ha láttátok, akkor nálatok mit hozott?
Ide tennék még egy részletet, ami eddig elmaradt talán, és aláhúzza Vellani emlegetését.
Olyan durva, hogy még a képregényfilmeken élő kritikusok sem tudták igazán felhúzni a filmet, 53%-on van Rottenen, a Thor 4 és az Eternals alatt. Aztak. Ma amúgy is más dolgom van, így nem tudnék rohanni rá, de ilyen előjelekkel nincs kedvem.
Nem tudtam rávenni magam, mert még az éltető kritikákban sem láttam olyat, ami tényleg érdekelne. Nekem majd Disney+ premier lesz a film, de azért nyilván legyen hely kidumálni a hónap egyetlen mozis blockbusterét, szóval tessék. A spoilereket azért jelöljétek.
Tényleg, amikor olyanokat látok, hogy “túlzsúfolt kupi” “néha alig látni” “még az akció sem jó” “csak az érzelmi rész működik valamennyire, mert” akkor nem igazán tudnak rábeszélni. Ha félreteszem a kritikusokat, akkor is ott van, hogy a reklámkampány sem győzött meg, nem adta el a filmet. Lehet mert nekem az első rész sem tetszett igazán, pedig az MCU aranykorában jött és mégis elmaradt annak a legjobbjaitól. Bár tény, hogy emlékezetes volt…, a végén levő borzasztó gagyi VFX harc.
Az ilyen filmeknél érzem, hogy még nekem is csökkent a moziba járó kedvem a világjárvány utóhatásaként, mert régen simán elmentem volna erre a rossz előjelek ellenére, de most már nem tudom rávenni magam.
Konkrétan a kritikák jóindulattal közepesre hozták ki a “gyilkos Superman” történetét, kiszámítható akciót, unalmas verekedéseket, és túlírást emlegetve, de közben meg elvileg jól alapoz a folytatásnak, és még egy érdekes morális kérdés is van benne. Na meg a Rock elvileg láthatóan kedveli a karaktert, nem véletlen volt az a 10 éves hype, amit nyomott eddig.
Szóval itt vannak a kommentek, gondolom spoileresen is, hogy lehessen éltetni vagy utálni, vagy hát nyilván “ehh, elment” szöveget írni. Milyen lett szerintetek?
Jane Austen feldolgozás Dakota Johnsonnal a főszerepben, szóval csak jó… ja a Netflixre jött, akkor a szabad kezet kapott készítő ki tudja mit kezdett vele. A lényeg, hogy megjött, páran megnéztétek, szóval az eddig kimaradt karakterposzterek mellé elfér a kérdés: milyen a Meggyőző érvek?
A Netflix belső toplistáján természetesen első épp, ez nem meglepő azt hiszem, hiszen minden Bridgerton nézőnek a főoldalon volt az biztos.
Az a helyzet, hogy az ilyen filmeknél, mint a Jurassic World: Dominion érzem egyedül magamon a világjárvány miatti itthon maradásos átértékelést. Remek, hogy a mozik visszatértek, marha jó volt többek között Northmant és Mavericket hatalmas vásznon nézni, és wooohooo, nem kell minden rögtön streamingre.
Viszont a világjárvány előtt ami siralmasnak tűnt előzetesek alapján, arra valamiért mégis elmentem. Egyrészt mert bármilyen hihetetlen, de hiába nézek egyre több művészibb filmet is, még mindig szeretem a blockbustereket és reménykedem 1-1 semmilyen előzetes után, hogy talán mégis jó lesz az aktuális, másrészt mert be voltam ragadva a megszokásba, hogy “ha csütörtök, akkor mozi”, már ha jött valami nagyobb film. Na ahogy a Morbius, vagy épp a Fantastic Beasts, úgy ez sem tűnt jónak. Viszont ezeknél a spoilerek sem annyira zavarnak, amiket nem tudnék kikerülni kommentekben, szóval uccu neki.
Na de elég az én sztorimból. Az biztos, hogy a Dominion a nosztalgia faktorra gyúrt, hiszen minden régi szereplőt visszahozott, már akit tudott, avagy hogy sikerült? A nosztalgia működik? A világméretű dino fenyegetés? Chris Pratt és a magassarkús csaj? Csak mert Metacriticen láttam a pontszámot (és a közönség által imdbn is mélyrepül épp), nyilván az sem arra utalt, hogy esetleg mégsem kéne kihagyni.
Vagy: legalább az akció működött? Izgalmas volt a menekülés a felvezetés után?
Mivel a filmet semmiképp sem akarom megnézni, így a spoilerek sem zavarnak, gondolom lesznek a kommentekben, így elnézést, hogy csak most teszem ki neki ezt a terepet a kidumálásra. Vajon lesznek pozitív megszólalások is?
A Fantastic Beastsről eddig azt olvastam a legjobb ötletnek, hogy miért nem maradtak meg Newt kalandozásánál, miért kellett mellékeverni a komolyabb témákat? Avagy ha fel akarták dolgozni Dumbledore történetét, akkor nem így kellett volna csomagolni, hanem csak simán meg kellett volna csinálniuk Wizarding World brand alatt. Szerintetek?
A konkrét film Albus Dumbledore és segítői vs. Grindelwald tematikára épült elvileg, és aki látta, az ne fogja vissza magát, esetleg kis indoklással is a véleménye mellé.
Az Oscarra gyúrva próbálom megnézni a kimaradt filmeket, így adtam egy esélyt a West Side Story új adaptálásának is. Nem negatívkodni akarok, egyszerűen nem tudtam végignézni, mivel nekem ezek a régimódi musicalek nem tetszenek, akármilyen jónak is tűnik a film.
A jót komolyan mondom, próbáljátok ki 1-1 laposfényű szar után csak a nyitójelenetet a gyönyörű színekkel és kameramozgással. Vagy a tornatermi tánc, atyaég de szép. Már decemberben sokszor belefutottam, hogy Spielberg ismét villant, és egyet tudok érteni vele, viszont szerintem ki is találjátok meddig néztem.
A játékadaptációk legnagyobb dilemmája, ha van egy működő sztorid, ráadásul még interaktívan részt is tudsz benne venni, akkor a kábé két órába sűrített passzív nézelődés mit tud adni ehhez képest? Feltéve persze ha ismerted egyáltalán az alapanyagot, de mint minden feldolgozás esetében, az alkotó a rajongót és az új nézőt is ki akarja szolgálni – és ahogy az elmúlt években a zsáner környékén láttuk, általában sok szék között esik mindenki a pad alá, az Uncharted film viszont kicsit talán megkapaszkodott és a főszereplőt idézve lóbálózva igyekszik a felszínen maradni.
Szűz szemnek gyorstalpalóként: a sztori röviden egy rutinos és egy kezdő kalandor szárnypróbálgatásairól és összecsiszolódásról szól, akik Magellán aranyát kutatva szelik át a világot Barcelonától a Fülöp-szigetekig és nyilvánvalóan visszafogottan csúnya arcú bérgyilkosok és mindenféle szupergonoszok tarkítják az útjukat.
Kezdjük azért azzal, hogy a játékok főszereplője, Nathan Drake, egy 30 pluszos karizmatikus, sármos, humoros kalandor, emiatt nagyjából mindenkit összeboronáltak Hollywoodban a szereppel az elmúlt 5 évben. Nyilván ebből a leírásból nem sokaknak ugrana be Tom Holland, hiába pakoltak rá elég sok izmot, de mindenképp jól hozza a jópofa karaktereket, buddy vonalon is ügyesen mozog – úgyhogy megszületett a trendi produceri döntés: legyen ez egy eredetsztori, és Mark Wahlberggel megspékelve inkább lesz belőle haverfilm, mert akkor a két színész kémiája csak elviszi az egészet (és nem egy szereplőnek kell bevinni a nézőket a moziba).
És ami a legfurcsább, hogy a film az első felében pont ezen a látatlanban stabilnak kikiáltott lábon billeg a leginkább, a jópofa csipkelődés gyakran kínos, humortalan és szekunder szégyennel aláhúzott szájkaratéba csap át, pedig a Wahlberg – Holland kettős esetében ez kábé utoljára jutna eszedbe. És amikor a főszereplőnő Sophia Ali is bekapcsolódik ezekbe, akkor határozottan az volt az érzésem, hogy megspórolták a próbafelvételeket, mert hármasban zéró kémia volt a színészek között. Nyilván persze az első kétharmadban a film emiatt dadog, főleg építkezik, próbálgatja a nyomáspontokat, de az adok-kapok mellett mindössze egy kilúgozott Nemzete aranya-féle nyomkeresés próbálná összerázni a szereplőket (tipikusan olyan olcsó húzások mentén, hogy a semmiből előhúzok a beszélgetés közben egy családi tragédiát, hogy átérezd miért vagyok olyan, amilyen).
Amikor pedig már éppen lemondanál az egészről, mert a papírvékony árnyékkal megáldott szinte mindig önző és öntelt kincskeresőkért nagyon nehéz szorítani, akkor a film visszanyúl a stabil alapokhoz és elkezdi egy az egyben megidézni a játékok legmenőbb jeleneteit. Persze lehet azzal jönni, hogy CGI, zöld háttér – de könyörgöm, forgass le ilyen elszállt akciókat 120 millió dollárból jobban, ráadásul kaszkadőrökkel. Itt már működik is a film, látványosan izgalmas, feszült, Holland szó szerint a szemünk láttára változik át úgy-ahogy Drake-ké, kicsit fejlődnek a karakterek és a Halálos iramban szériát megszégyenítő akciók közepette kezd el végre lélegezni az egész.
Szumma szumárum, a játékok bőven tudnak még arcszaggató akciókkal szolgálni és ha a Holland-Wahlberg duó elkap egy szerencsésebb röppályát, jobban megírt párbeszédeket, akkor talán ez a jövőben még működhet is, de a mellékszereplőkhöz mindenképp erősebb casting kell. És mindenki Peter Parkere soha nem lesz igazán Drake, de ez a játékot nem ismerők számára valószínűleg nem fog fájni.
Remek soundtrack, bár kicsit sok szám van benne? Emma Stone lopta a filmet? Mit gondoltok a Cruella (Szörnyella), avagy a 101 kiskutya előzményéről? Lehet jót meg rosszat is, nem veszünk össze, remélem.
Részemről 1 órányi esélyt adtam neki. Tökéletesen semmilyennek éreztem. Nem hiszem, hogy lerombolja a gyerekkorom vagy bármi ilyesmit, egyszerűen egy túlírt, de gyönyörű jelmezes, korrekten fényképezett, remekül eljátszott… semmi. Iparos munka. Content. Igazából az nem tetszett csak ténylegesen, hogy kicsit sem fun, pedig van benne rablás rész, laza zenék, Devil Wears Parada hangulat, láthatóan szórakoztató akar lenni, csak nem megy, nem tud igazán elszabadult antihős lenni Cruella, mert lehúzza a dráma. De így akkor komolyan kinek készül? Mármint tényleg ki a célcsoport, akit meg akarnak szólítani? Senki konkrét, hiszen content, csak lefed mindenkit? Majd a kommentekből talán kiderül valamennyire. Részemről nem rohantak elég messzire az alapoktól, hogy feledtessék mihez kapcsolódik és hova vezet amit látunk.
Konkrétan a kérdés továbbra is adja magát, hogy minek kell morálisan fekete-fehér mesék gonoszait szürkíteni. Ú, elvesztette az anyját (tudom, később bonyolódik, túlírt, a dráma része nem is működött az elején emiatt), mindjárt érthető amit később tenni akar. Hogy Jaspert és Horace duójáról ne is beszéljek…
Sőt, tényleg érthető a film végére, elhiszitek az itt látott Cruelláról, hogy kutyabőr kabátot akar magának? Vagyis megnéztem a befejezést és a végefőcím jelenetet, és nyilván majd a trilógia harmadik része után kellene elhinni a nyúzást, hiszen egy Disney filmben majd jól megmutatják ahogy a sötétség teljesen elborítja a karaktert… haha.
Ez olyasmi, amiről biztos nem írok, és láttam a kritikákat, így valószínűleg időt sem ölök bele. Aki nem ért egyet ezzel, az kiöntheti, hogy miért érdemes esetleg megnézni.
Az első rész nagyjából tetszett, nem csak mert Kurt Russell ellopta a showt, de még maga a film is korrekt családi darab lett. Úgy néz ki a folytatás viszont egy “mindenből többet” hozzáállással kezdett, ami lélektelenné tette a végeredményt.
Hiába na, 2 év alatt kellett összehozniuk, és látszólag az íráson spóroltak.
Igazából nem is tudom mi ez a… mű. Filmnek nehéz hívni. Először arra gondoltam, hogy poénkodom az életmű átnézéses sorral, hogy itt a House That Jack Built, a Once Upon a Time in Hollywood, a The Irishman, és Kevin Smith is beállt a sorba a saját filmjéven. De valójában a Jay and Silent Bob Reboot tényleg nem film. Inkább olyan ez, mint egy podcast, csak illusztrálva.
A történet tényleg annyi röviden, hogy a Bluntman and Chronic filmet rebootolja Hollywood, és emiatt kibasznak az inspirációt jelentő Jayékkel, akik ismét meg kell akadályozzák az elkészülését valaminek, és emiatt elindulnak Hollywoodba, csak nem repülhetnek, így kocsival. Meg kiderül, hogy Jaynek van egy lánya, aki szintén akar valamit ezzel a filmmel.
Ez utóbbi, a lányos szál elvileg fontos, és hordozza a Jay and Silent Bob Reboot lényegét, mivel Kevin Smith talált egy érdekes gondolatot a remake-reboot témában, amit többször is elővesz a film során, egyrészt kritizálja a lelketlen termékeket, de közben meg a rebootok mögött csak talál valami szívet, ha lehet így fogalmazni.
Viszont mindemellett ez a film egy hatalmas fanservice és karrierre való visszatekintés, ami az előbbi szíven kívül igazából azzal sem próbálkozik, hogy film legyen. Míg a Clerks 2 a felnövésről szól, ez meg az öregedésről valamennyire, addig itt nem áll össze, hanem teljesen a rajongók kiszolgálása zajlik. Ne értsétek félre, mindezt úgy mondom, hogy én is az vagyok, minden utalás, meg popkult poénkodás tetszett (How High rész és a Martha különösen:), de aki nincs ott a Smith-univerzum filmjeiben annak tényleg nem tudom ajánlani.
Igazából az is durva, hogy mennyire nem vették komolyan az egészet. Néhol olyan, mintha haverok összeülnének, hogy felvegyenek egy youtube videót. Például Smith olyan szinten túljátssza a szerepét, és elröhögi, hogy ez nyilván direkt van, csak kicsit kínos is néha. Egyszerűen az ötletek az appokról, a poénok Hollywoodról, de még a visszatekintések is a korábbi Smith filmekre valahogy nagyon darabosan vannak felfűzve, már ha egyáltalán mondhatjuk, hogy beleillenek a történetbe. Vannak a filmben gondolatok, de tényleg olyan, mintha Smith podcastjét hallgatnám, amiben néha mond érdekeseket, de csapong.
Az egész a film vége felé levő “all that’s left is the emotional denouement” résznél csúcsosodik ki, mintha vigyorogna, hogy elvileg tudja mi kell a történetben, de egy huszárvágással megy csak oda, mert miért ne. És igaza van amúgy olyan szempontból, aminek szánta a Jay and Silent Bob Rebootot: az állandó közönségének, annak a kicsi niche-nek. Aki pedig nem az, csak bírta Kevin Smith filmjeiben a dumát, annak viszont nem annyira ajánlott.
A végén tényleg az volt bennem, hogy Kevin Smith reflektált az életére, és arra jutott, hogy nem próbálkozik tovább Hollywoodban a “hagyományos” filmekkel?
Tényleg ez volt az utolsó vér? A héten két nagyobb film jött, és inkább arra mentem, ami jobban mozgatott. Valamiért ez a Rambo nem igazán kapott el.
Nyilván az előzetes hangulatomban az is közrejátszott, hogy valami Escape Plan 2-3 is létezik, ami szerintem nem annyira jó döntés Stallone-től. Érdekes, mert Cage-nél semmit sem jelentenek a szar filmjei, neki valahogy jobban elhiszem a skálát.
Na meg a trailerek sem voltak az igaziak. Tényleg nem a sokak által említett Home Alone miatt, bevallom nem annyira ugrott be róla, bár látom miért mondta több ember is — a lelkesedésem ellen inkább a “kisebb” történet volt. Igen, a Rambo: First Blood sem az a nagy történet, na de komolyabb dolgokról is szól, szóval ezt nem oda mérném, hanem a Rambo IV-hez, a legutóbbi véres kalandhoz. Felnőtt hozzá? Mert az előzetesek nekem nem azt sugallták, hanem sokkal B-sebb hangulatot valahogy. Egy tipikus 5 perces forgatókönyvet és ami szomorúbb, kidolgozást.
Mindezekkel nem leszólom amúgy, és lássuk a kommenteket, csak felvezettem, hogy miért nem erre mentem, és így csúszik szerintem majd itthoni nézésre.
Részemről kicsit érdekes a helyzet, mivel a 160 perces játékideje úgy elment, mintha egy sorozatrész elé ültem volna le, és még simán néztem volna órákig. Átadta ezt a “mesélek” hangulatot, teljesen el lehetett veszni benne azoknak, akik nem egy hagyományos felépítésű izgalmas filmet vártak, hanem egy korról regélést. Viszont kijőve nem éreztem olyasmit, hogy ez volt az év filmje.
A történet középpontjában egy a karrierje lefelé ívelésére rádöbbenő színész van, meg a kaszkadőre, vagyis fizetett barátja. Rajtuk keresztülk idézünk fel 1969 Hollywoodjából személyeket, pillanatokat. De hiába vannak igazából ők a vásznon, és zseniális Leonardo DiCaprio és Brad Pitt párosa, mégsem ők érződnek főszereplőnek.
Viszont érdekes kérdés, hogy aki nincs tisztában a korral, annak ez a furcsa felépítésű, néhol direkt akadozó, a narrálást “véletlenszerűen” használó, párszor önismétlő, van amikor csak nyugisan regélő film mit ad. Például a folyamatosan ott lebegő Manson-fenyegetettséget hogy érzi át, és hát a film vége mit jelent annak, aki semmit sem tud a Shannon Tate-gyilkosságról? Vagy épp a látogatás a Manson farmon (a film legfeszültebb jelenete) mit ad? De akárcsak a színészek és rendezők emlegetése is ilyen, mert nem kacsintós, odanézz módon teszi, hanem rajongón.
Vajon többek között arról szól a Once Upon a Time… in Hollywood, hogy akkor épp változott a filmes korszak, na meg a valóságos is, a stúdióknak meg kellett újulni, és lehet ezzel reflektált a mostani időnkbe Tarantino, ahol szintén ez kéne. És ő itt már csak a búcsúzó generáció egyik tagja lehet? Miközben a legsikeresebb filmjét hozza a remake-szuperhős-ismert franchise felhozatalok tengerében — elnézést a képzavarért — oázisként.
Tényleg, lehet fejtegetni ezt a filmet, egy nagyon kis része van ebben az bejegyzésben, hiszen a médiumról is sokat regél. Vagy épp a teljesen elszállt befejezése… És tényleg érdekes, mert nem úgy jöttem ki, hogy ez volt a legjobb Tarantino film, de valahogy mégis visszavágyok bele, újra akarom ezt a mesét.
Azt hiszem ez a film sokakat érint valamilyen szinten, szóval még ha kritika nem is lesz, azért némi kidumálásra kéne terep.
Szerintem aki követi a blogot, az már rájött, hogy alapból nem annyira rohannék “élőszereplős” Disney-feldolgozásra, szóval eleve hátrányból indult nálam a film. Erre jött a futár a feketelevessel: a film készítői, a Disney és minden közreműködő helytelen úton járt azzal, hogy a dalok megtartásával teljesen realistán próbálta meg 2019-be rángatni a mesét.
Ennek a műnek a létezése arra lesz remek emlékeztető, hogy csak mert megtehetsz valamit, még nem is kell végigvinned? Igen, techdemonak szép, ez a trailerből is egyértelmű, de közben látszólag pont az érzelem veszett el belőle. Meg a mese. Konkrétan ránézésre ez tényleg felnőtteknek szólt, igazi nosztalgia darab a maga módján, nem pedig a mostani gyerekeket akarják lenyűgözni. De lehet tévedek, csak pár gondolatot bedobtam a közösbe, és most átadom a terepet.
