The Adam Project: a Netflix behúzta?

Sikerült egy közepesnél kicsit jobb blockbuster szállítaniuk? Nyilván túlzok, pár drága filmjük jó volt, de ha már itt is Reynolds a főszereplő, akkor a Red Notice-hoz hasonlítás valamennyire elkerülhetetlen, az is nagy premier volt a streaming szolgáltatónál, és hát Az Adam-projekt agyonveri simán. Azért így sem teszi nagyon-nagyon magasra a lécet.

A történet egy időutazással indul, Reynolds karaktere láthatóan nem jó úton járva kiköt 2022-ben vagy mikor. A lényeg, hogy nem ott, ahova eredetileg menni akart, így kénytelen összefogni tini önmagával, és az egész jövő a tét. Ennél jobban nem is mennék bele, tipikus mostani gyártású, a 80-as évekből merítő darabról van szó, a Stranger Thingsre várva le lehet tolni.

Pár arctalan páncélos csávó üldözi, szerencsére a kinézetük miatt legalább nyugodtan megölheti őket és mégis gyerek kalandfilmként sorolhatjuk be az Adam Projectet. Na jó, nem akarok túl cinikus lenni, mivel élveztem a filmet, de ahogy öregszem úgy kezd ez a képmutatás az erőszak felé egyre jobban zavarni. Itt különösen furcsa volt, mert elég lett volna, hogy a fegyverek amikkel harcolnak azok csak visszalökik az embereket a saját igazi idejükbe. Vagy nem tudom, nyilván akkor kicsit máshogy kellett volna a forgatókönyvet is írni. Mindenképp feleslegesnek tűnt, hogy arctalan páncélosok ellen harcoltak Reynoldsék, főleg, hogy milyen páncélok azok, ha puszta kézzel kiüthetőek a benne levő emberek. Konkrétan mitől védi őket a felszerelés? De ennyit a szőrszálakról.

Bár Ryan Reynolds mindig magát játssza mostanában, viszont néha tényleg fárasztó, a Red Notice-Hitman’s Bodyguard 2 duóval valamennyire besokalltam én is, de a Free Guy és ez valamennyire visszahozta a földre. Nem meglepő, hogy utóbbiakat ugyanaz, Shawn Levy rendezte. És valamennyire a rossz gyerekszínészek dolog is kezd megdőlni mostanában, lehet csak az íráson múlik minden és a 90-es években iszonyat rosszul bántak velük? Vagy a castingosok ügyesebbek? Itt is belenyúltak, a srác remek ellenpontja előadási energiában Reynoldsnak, ügyesen szállítja ugyanazokat a poénokat máshogy.

Igazából nem véletlenül ilyesmikről írok. Sajnos nem új blockbuster remekmű született, nem egy új Terminator 2 mondjuk, bár az időutazás és apa téma miatt valami olyasmi gyomrosba is reménykedtem a sztoriban, mint amire az About Time volt képes anno. Viszont ehelyett még ha volt is szomorúság, azért valahol visszatértünk a kellemes élmény irányába. Korrekt akciók, talán a végsőt leszámítva, jó alakítások, pár poén, remek zenék.

Mondani nem akart sokat, csak egy kis nosztalgiás járat modern tempóban. Semmiképp sem kidobott idő, csak semmi extra, valami még kellett volna bele, de nem tudom pontosan megmondani micsoda. Nem depresszió vagy ilyesmi, csak egy kicsit több mélység, viszont simán mostani mozis blockbuster minőség, és egy Moonfallnál több értelme is van, hogy olyat mondjak aminél sajnáltam a 3-4 órát amit az utazással és az elején levő reklámokkal kiadtam rá.

Scream: a 2022-es, a 11 évvel későbbi folytatás, a legacyquel, a..

Ilyen amikor a castingért felelős valahogy bejut a tehetség vákumba, a semmilyen arcúak és alakításra képesek gyűjtőhelyére, és onnan húz ki egy főszereplőt? Minden, de tényleg minden mást félretéve is az az első ami szembejön az új Scream nézése közben, hogy Melissa Barrera mennyire nem tud játszani. Vagy borzasztóan volt rendezve az egész.

A történet, nos a mostani trendekre reflektál, legyen az a Ghostbusters: Afterlife, a Jurassic World, vagy ugye épp a Halloween. Requel, legacyquel, régi karakterekre és a felélesztett franchise egyik korai történetére akaszkodva új főszereplő behozása, aminek során rosszul sikerült folytatásokat esetleg ki lehet hagyni, ahogy a Ghostbusters: Afterlife is elfelejtette a női mellékágat. Talán ez a legismertebb példa, azért ezt emlegetem, de nyilván a Halloween is ugrott nagyokat.

Ennek kapcsán új főszereplő van, aki fiatalon Woodsboro-ban élt, és miután a még mindig a kisvárosban levő testvérét megtámadja a semmiből újra visszatérő Ghostface, kénytelen vissza is térni oda. Innen jön egy szokásos Scream-re hasonlító “ki a gyilkos” nyomozós… nem is, inkább eseményeket elszenvedős sztori, aminek a végén ott a nagy felfedés.

A Scream mindig a reflektálásról volt híres, és most is ezt teszik, viszont valahogy nem működik. Nem is a végső üzenet, hiszen azzal a The Last Jedi óta kicsit egyet is lehet érteni, de aminek fényében úgy tűnik mintha az egész túl komolyan lett volna véve. Az eredeti Scream az összes klisé emlegetése mellett fun tudott maradni, itt meg olyan, mintha “látjátok, ilyennek tűntök” hegyibeszéd menne, mindenki lehülyézése.

A kioktatás pedig nem fun, nem játékos nézőszívatás, még ha meta is valójában, hiszen egyre több film akar minket kioktatni, a képünkbe nyomva a gondolnivalót. És az is meta tulajdonképpen, hogy a régi történetet felhasználva egy gyengébb mű születik (fent említettek mindegyike), csak épp a Screamhez nem illik, mivel amikor az első rész klisékre mutogatott, az attól még magában is megállta a helyét, itt is kellett volna valami plusz. Az egészen a Netflix-film kinézet sem segít. Ez azért is érdekes, mert a rendező duótól a Ready or Not ha nem is nyerne Oscart, de valamivel szebb volt.

De hogy ne csak negatív legyek, a gyilkosságok egy része valamennyire szórakoztató volt, főleg, hogy bárkit szúrt le Ghostface, az teljesen kielégítőnek számított, mivel kedvelni szinte senkit nem lehetett. “Ő is meghalt? Na és? Ömöljön a vér!”

Red Notice – erre hajtott minden stúdió?

Megérkezett a Különösen veszélyes bűnözők a Netflixre, ami talán a legnagyobb blockbusterük idén, és amit döbbenten nézhetünk, mert a rá költött 200 millió az orrunk előtt ég el a semmire. December végén kitennék majd egy kérdést, hogy mi történt a Red Notice-ban, akkor 99% nem tudna válaszolni. Tegnap láttam és már most elhalványult pár dolog.

A történet a világ második legjobb rablójáról szól, akire vadászik az Interpol meg az FBI-tól egy hatalmas darab profilozó figura (igen, ez a Rock, profilozó…). A rabló egy busás jutalomért össze akarja szedni Kleopátra tojásait egy egyiptomi milliárdos lányának esküvőjére. Kettő tojásról tudni merre van, a harmadikat viszont homály fedi. Nyilván az egyik legismertebbet akarja elrabolni először, amikor a Futó tippje nyomán megjelenik az Interpol meg az említett komor nézésű FBI-os.

A rablás nem sikerül, viszont eközben a Futó miatt az FBI-os neve is bemocskolódik, megy a híres rabló mellé a börtönbe, így nyilván tisztázni akarja a nevét, amihez bizony a Futót kell előkeríteni, azt akivel a rabló versenyez a tojások megszerzésében, így összefognak. Huhh, lehet csak azt kellett volna írni, hogy sok helyszínes rablós-kincskeresős.

A lényeg, hogy aki realista rablós filmre vágyik, az ne ide jöjjön, annyira képtelen és bugyuta a sztori, de közben meg kompetensen pörgeti előre a cselekményt. Nekem konkrétan a Nemzet aranya ugrott be többször, voltak pillanatok amikor az első, de többnyire a második. Igen, bár szélhámosos rablós, de amellett van benne egy kis kalandfilmes is, hiszen elő kell keríteni a harmadik tojást, amiről nem sokat tudni. Bár kicsit túlkeverés ez már a zsánerek között, de valójában elmegy.

Ami nekem kicsit jobban betette a kaput, hogy mennyire művi és ritmustalan volt a tényleges akció. Konkrétan építhettek 1-2 díszletet, de hogy a terepre nem mentek az is biztos, annyira mesterséges volt minden fény és háttér bármerre jártak az “egész Földet átszelő kalandban”, vagy hogy fogalmaztak korábban a filmről. Ezek mellett a verekedésekben olyan volt, mintha túl korán vágnának a kaszkadőr és színész között, nem folytak egybe a mozdulatok. Nézzétek meg a Netflix által kiadott kezdő üldözést itt. Sokszor a tér sem stimmel, és amikor az állványon vágnak Reynolds és a parkour srác között az egyszerűen furcsa.

Nem akartam fent ezzel kezdeni, de ha a címkén alulról kezdve végigolvassátok a híreket, akkor tényleg érthetetlenné válik az ilyen miképp kap zöld utat? Az első képkocka előtt 60 millióba volt csak a három sztár. Szinte minden stúdió licitált a projektre, de nem tudni miért? Végül a Netflixre valósult meg 200 millióért, és rendben, nagyjából megértem pont őket, ha minden stúdió elköteleződik saját streaming mellett akkor kell majd legyen ismertarcos blockbuster náluk is, és ez drága, de úristen, legalább egy kicsit legyen a legközepesebbnél eltérőbb. Technikailag a 6 Underground szarabb film szintén a Netflixtől, de mégis több egyéniség volt benne, mint ebben a semmiben.

Tudom, mindig védem a Rockot és Ryan Reynoldsot, de az idei év már nálam is betette a kaput. Mondjuk Reynolds is ráébredt, a Free Guy még elment, de itt a Red Notice után tart egy kis szünetet, ami jogos, mert már az ő humora is sok. De Reynolds legalább próbál választani filmeket, és tolta a Deadpoolt magának, miközben a Rock a Pain & Gain után úgy döntött, hogy tökéletes vanília brandet épít magának, olyat ami soha senkit nem sért meg véletlenül sem, és ezzel én beteltem mostanra, hiába örök a The Rundown és a Southland Tales, na meg az Other Guys kameó. Nem meglepő, hogy a siralmas Skyscraper és Central Intelligence rendezője mellett tart ki, amikor ezek nagyjából az akciófilmek Melissa McCarthy felhozatalai.

Ha csak egy rövid értékelés kell, akkor tényleg azt tudom mondani, hogy filmkészítésileg a nulla tényleges helyszínen kívül semmi negatívan kilógó dolog nincs benne, fordulatos a sztori és minden előbbim ellenére aki nem unja a főszereplőket annak működik majd a karizmájuk, bár Gal Gadotnak csak a sejtelmes mosolygás megy és az, hogy rohadt szép.

Itt van a ködös hétvége, simán le lehet tolni egy kis kanapészórakozásnak limonádéval, de valójában ez egy semmi, egy töltelék a Netflix kínálatában. Eközben mehet a mosógép és le lehet állítani a filmet a teregetés idejére.

Zola

A film amit 10 ember látott itthon, pedig sztriptíztáncosok vannak benne? Lehet tudat alatt ez is mozgatott, de közben nagyon-nagyon kíváncsi voltam miképp csináltak pont ebből filmet. A Zola alapja egy twitter thread, ami nagyjából 2 oldalon elfér. Mindezek ellenére mégsem hívnám novellának, mert valahogy megragadta a mikroblogolás lényegét, és kb. katapultálta a köztudatba, hogy ilyenre is jó. Lehet történetet írni így is, minden sallangot kihagyva csak a lényeget átadni nyersen.

Na de ezzel mit lehet kezdeni filmkészítőként? Spoiler: nem sokat.

A történet röviden annyi, hogy egy sztripper (Riley Keough) az új hasonló foglalkozású, de nagyon független barátnőjét (Taylour Paige) rábeszéli egy hétvégi floridai tánckörútra, mert ott annyi pénzt lehet csinálni azokban a klubokban, ahova vannak kapcsolatai. El is indulnak, de már akkor gondok adódnak, hiszen a kocsit az eddig normálisnak tűnő csaj stricije vezeti, és velük megy még a csaj furcsa pasija is. Nyilván az önálló, tipikus örömlány életet, szigorúan csak táncos nőnek ez nem tetszik. Aztán a strici nyomására egyre durvább dolgokat kell megtenni, és így mélyül a két sztripper között is a szakadék, ahogy halad előre a hétvégi program. Nem akarom lelőni a fordulatokat azért.

Viszont ez twitteren, durva szlenggel, nulla töltelékkel valahogy ütött. Sütött az energia a mesélés módjától, nem pedig attól, ami ténylegesen történt, hiszen az eléggé átlagos sztori. Erre a filmmel mi történik? Na erre voltam kíváncsi, de még a főcímekkel megtűzdelve sem tudnak tényleg 86 percet megtölteni, hát még energikusak lenni. Konkrétan két jó megoldás van, az egyik amikor twitter csilingelést hallani a tényleges tweetek szó szerinti felidézésekor, a másik amikor a gonoszabb csaj később megjelent “másik oldal” sztoriját életre keltik.

Ezen kívül kaptunk egy átlagos művet, amit ránézésre 16mm filmre forgattak (a zaj miatt tippeltem, megnéztem és tényleg így volt), szóval a képi világa tetszett, mert nem olcsón digitálisan hozták ki. Tényleg, komolyan álltak neki az egésznek, az alakítások baromi jók, mindenki felpofozná Riley Keough karakterét simán, de mégsem volt benne elég puskapor.

Igazából nekem az volt előzetesen a tippem, hogy ez egy montázs kéne legyen kb. Maga a twitter thread is arra hasonlított, mint amikor a Vonzás szabályaiban Ellis leírta Viktor európai körútját, és amit az a film zseniálisan adaptált. Na egy ilyen klipet kéne vágni a Zolából.

Reminiscence (Új múlt): a jelenbe vész

Amikor minden adott egy legalább jó szintet megütő filmhez, de jön az író és bevágja az ágat a küllők közé, aztán pofára esik a nézővel közösen.

Itt egy neo noir, amiben a főszereplő egy háborút megjárt férfi, aki a jelenlegi munkája során volt bajtársával közösen segít emlékeket feleleveníteni az embereknek. Mindezt a közeljövőben, ahol a tengerparti városokat már félig ellepte a víz. Természetesen a gazdagokat nem értini a probléma, hiszen ők időben építettek gátat és vettek szárazföldet maguknak. Itt téved be egy nő a főszereplő üzletébe, hogy segítsenek neki előkeríteni a kulcsait. Be is üzemelik az emlék gépet, a férfi pedig nyilván beleszeret a nőbe.

Szóval megvan a sci-fi köntös, ez az emlékekben mászkálás érdekes plusz, van végzet asszonya, van a nyomozó akinek a morális kódja megsérül az ügy végére, és még kis akció is akad. Na meg a világ mocska felszínre kerül. Amolyan igazi noir recept, csak épp most ilyen körítéssel. Hogy lehet ezt elbaszni? Hát ahogy Lisa Joy tette író-rendezőként.

Lehet csökkentette az élményt, hogy tudtam, Ms. Joy korábban a Westworldökön dolgozott, és úgy tűnik a lényeget ő vihette a 3. évadban, mert egyszerűen nulla érzelmi töltet volt itt. Tényleg nem abba kötök, hogy a házak miképp bírnák a tenger ostromlását, hanem ahogy a karakterek haladnak előre a történetben az a katasztrófa. Előfordulhat, hogy az előtudásom nélkül is a Westwordhöz hasonlítottam volna a filmet, olyan élettelen és mechanikus a Reminiscence, mint az. Sajnos ez alatt az akciót is értve, meg sem lepne, ha ugyanaz a csapat hozta volna össze, mint a sorozatban…

Nyilván van mondanivaló, bár először azt hittem, hogy a “realitás nélküli nosztalgia rossz” felé haladunk, de a film vége máshova vitte ki a történetet.

Ami plusz pont az természetesen a jövőbeli világ. Oké, kicsit “greenscreen, the movie” a hatás, mégis jó volt a félig víz alatt levő városokat nézni. Ahogy Hugh Jackman és Rebecca Ferguson párosa is remek. A többiek már kevésbé, főleg a gengszter Daniel Wu.

Még ide lezárásnak eszembe jutott, hogy a Blade Runnernek volt egy olyan változata, amiben a stúdió kérte Harrison Ford karaktere narrálja is a történteket régimódi noiros módon, erre kedvenc színészünk fahanggal felmondta az egészet, nehogy ezt a túlmagyarázottat küldjék végül moziba. Na itt van narráció, és úgy tűnik muszáj volt ezt a változatot kiadniuk, mert különben a történetből és expozíciókkal teli jelenetekből nem is sejtenénk mit éreznek a karakterek…

Jungle Cruise (Dzsungeltúra) – csak az izzadós rész, nem pedig a szórakoztató

Ilyen az, amikor a Disney fogja az összes kalandfilmet, betáplálja valami big data mesterséges intelligenciába, az meg kiköp valami forgatókönyvet. Mindezt szinte nulla külső helyszínen leforgatja a Commuterért és Non-Stopért felelős Jaume Collet-Serra.

Kőkemény leszek a Dzsungeltúrával, talán pont azért, mert reménykedve vártam. Nekem a Rockkal nincs különösebb bajom, Emily Blunttal főleg nem, és hát az egész egy kalandfilm akart lenni, azt a zsánert pedig imádom. Vicces körbenézni, hogy az egyik kritikában a Múmiához, a másikban a Karib-tenger kalózaihoz, a harmadikban még a Nílus gyöngyéhez is hasonlították, mert ahogy kezdtem a posztot, szerintem ezek abszolút jellegtelen, fantáziátlan keveréke, egyikhez sem hasonlítható igazán.

A történet egy Amazonas környékén található mindent meggyógyító csodanövény felkutatása körül pereg. Egyrészt van egy ősi átok, ami érinti az ezt 400 éve megtaláló spanyolokat, aztán van egy nő aki csak szakmai elismerést akar ezzel a gyógyszerrel, és van katona tiszt a tengeralattjárójával, aki a háborút akarja megnyerni (a másodikat? komoly kérdés, a film alig utal rá). Ja meg van egy kalandor sármőr, akiben nem lehet bízni. Ezek a karakterek keverednek többször összetűzésbe a “kincs” felé vezető úton.

A legszomorúbb, hogy a filmben semmi egyediség nincs. De FUN sem. Konkrétan nagyon érezni, hogy egy terméket látunk. A Jungle Cruise ugyanúgy egy “ride” Disneylandben, mint a Karib-tenger kalózai volt anno, és láthatóan (a spanyol karakternél meg főleg) azt próbálták megidézni, de tipikusan öltönyösök irányítása alatt. Mármint egy kompetens filmkészítő nem akadt itt, aki értette volna, hogy a Johnny Depp film nem csak Depp alakítása miatt működött, hanem mert remekül van felépítve és rendezve, és az akciói egyszerűen izgalmasak. Itt meg nézhetjük ahogy Avengers fizikával menekülnek folyamatosan zöld hátterek előtt az emberek. Konkrétan olyan az egész, mintha egyszer nem lettek volna igazi hajón. Tudom, láttam a BTS videókat, 1-2 díszlet fel volt húzva, de minden olyan iszonyat furcsán digitális, ami baromira rosszul áll egy régimódi kalandfilmnek. Kicsit elkalandoztam, de egyszerűen még az akciójelenetek, vagyis setpiecek sem működnek, sokszor még szinte a tét sem érződik igazán bennük.

Nekem a legdurvább pedig az volt, hogy bár Emily Blunt és Dwayne Johnson is karizmatikus, vicces karaktert hoz, viszont kettejük között nulla szikra van. Nagyjából testvéri szeretetnek néz ki a főszereplők közötti kapcsolat, pedig szerelmi szálat építenek…, bár az építenek jelző elég nagy túlzás, inkább csak reménykednek a film készítői, hogy valami kémia valahogy véletlenül lesz a két főszereplő között. Van is, baráti, testvéri. Konkrétan a film végén a macska érzelmesebb jelenetet hozott, mint Blunt…

Olyan jó lett volna valami laza kalandfilm, ehelyett kaptunk ezt a semmit. Hihetetlen számomra az egész, de komolyan, hogy még csak egy jó fél órára sem lehet mutatni “legalább ez elment benne” felkiáltással. Van eleje, közepe, és vége, de csak talán film a Jungle Cruise.

A Fear Street trilógia (főleg az 1978 és az 1666)

Az elején még azt hittem, hogy mind a három részről írok, a kezdő meg is volt, de aztán miközben szétuntam a másodikat, nem akartam túlzottan elmerülni a negativitásban utána.

Érdekes volt az 1978 annyiból, hogy semmi egyediség nincs benne, mégis úgy rendezték meg, mintha valami jó új horror lenne, ami nyugodtan visszafoghatja magát és építkezhet. Csak hát a téglák nullák voltak. Ezt nyilván úgy értem, hogy semmi egyediség vagy épp egyéniség nem volt a filmben, de úgy tettek, mintha lenne, és ez nem rendes alapozásnak érződött, hanem kötelezőnek, “essünk túl rajta”.

Komolyan, amikor már nem is tudom hányadszor magyaráztak szinte csak nekünk a karakterek, akkor már a hajamat tudtam volna tépni, “építették” őket, hogy a haláluk üssön, de nagyjából a finálén kívül senkié nem volt erős. A végére amúgy beindult a film, amikor a baltás már a táborban aprított, és itt elég bátrak voltak, mert bizony tényleg kis tinikre is lesújtott, ami meglepett.

Az 1666 pedig akár jó is lehetett volna, itt még az alapozást is el tudtam volna nézni, ha tényleg akkor játszódó filmnek néz ki. Most ez a hasonlítás nem tempóra vagy írásra fog vonatkozni, csak esztétikára: a VVitchet kellett volna hoznia, nem pedig egy sorozat “alternatív univerzumos” részét. Mármint minden modern volt és/vagy nagyon érződött, hogy díszlet. Ebben rohangáltak a már ismert szereplők ugye, mivel úgy tekintettünk a múltba, hogy mindenki visszatért “valakiként”, hiszen csak látomás volt, nem a 100% múlt. Ez ötletileg rendben van, csak mindezek miatt nem érződött a 1666-nak. Az 1994 és az 1978 minden digitális kinézet ellenére is jobban hozta a kor kinézetét.

Itt térnék ki arra, hogy ez az Olivia Scott Welch, aki most a Pánik sorozatban és itt is ropta, errefelé ő volt a leszbi barátnő Sam, valami iszonyat tehetségtelen, vagy borzasztó casting mindkét helyen. Minden feltűnése csak szívja el az energiát a jelenetekből, nagyon durva. Pedig a többiek korrektek, legalábbis azon a szinten ahova a Fear Street célzott.

És most jön a halvány DE, miszerint a trilógia és a nagy rejtély körbeérése és feloldása valamennyire tetszett. Volt egy kis reszkessetek betörők ismét benne, viszont tanultak az 1994 Part One hibáiból. Amit itt bele tudok kötni, az a horror hangulat végleges hiánya. Mint a Walking Deadben a zombik: jönnek a korábban elvileg ijesztő gyilkosok, de csak díszletek már. A nagy megoldás látszott az előző végén bőven, nem volt benne 6 órányi misztikum, de valamennyire elment ez a kísérlet összességében.

Valójában minisorozatnak érződött a Fear Street, nem pedig 3 filmes trilógiának, hiszen ha ezeket mondjuk 4 havonta mutatta volna be a Netflix, akkor szerintem kevesen lettek volna ott a végénél. Lehet én sem. Tippre ez lehetett a tervük: tavasz -> nyár -> hype a “mindent felfedő” őszi filmre, de inkább összerántották 3 hétre.

Black Widow – a szétaprózódás megöli az MCU-t?

Úgy tűnik a Disney jövője teljesen a streamingben van, a moziélménynek kalap, kabát. A bár sokat tologatott, de végül moziba küldött Fekete özvegy, elvileg nagy, CINEMATIC film végén egy eddig sorozatban látott karakter felvezeti a következő sorozatot. Ezzel a szájízzel szédeleghetünk ki a kánikulába, nem azzal, hogy ScarJo még egy utolsót odacsapott az MCU-ban.

A Marvel legjobb cold openje amit itt a főcím előtt láttunk. Natasha és a család fiatalon remek volt, egy olyan hangulatú filmet kellett volna csinálni. Vagy egy indie drámát arról, hogy a Civil War után menekülő Natasha miképp húzta meg magát Norvégiában. Eskü néztem volna, olyan szép volt a helyszín ahogy felépítették, és persze Johansson megpróbáltatásai a vadonban jó kis dráma lehetne.

Ehelyett persze be kellett indítani a cselekményt, és az egész film a ~~Red Sparr~~ Black Widow kiképző program alapjainak felborítására ment el, miközben “összejött” Natasha és a családja újra. Voltak jó részek, az említett kezdő percekben konkrétan még az érzelmi húrok pengetése is ment. Utána már sokkal kevesebbszer. De még a humoros akció sem volt a legjobb, ami azért korrekt szokott lenni az MCU filmekben. Mondjuk legalább láttuk a budapesti dugóra mi az igazi megoldás.

Igazából az egész filmet tényleg akkor kellett volna moziba küldeni, amikor játszódik. A Civil War után jó lett volna lazításnak, és a kisebb tét is sokkal kevésbé ütött volna, a személyesebb történet értelmesebben illeszkedett volna a nagy képbe. Ha már szóba hoztam, a film gonosza nevetséges, és ahogy próbálták sokkal nagyobb fenyegetésnek beállítani egy sima átnevelt bérgyilkosok hálózatát üzemeltető pasinál, annál a résznél a falat tudtam volna kaparni, annyira… régimódi megoldás volt – ha már a kémfilmekhez hasonlítják amiről most szó van, akkor nekem a James Bond Tomorrow Never Dies ugrott be róla.

Bár az akcentus fura volt, sztori szempontjából is, de David Harbour nekem ellopta a filmet. Natasha “apját” alakítja, és előkerül a sztoriban. Na ő hozta a humort, amin el tudtam vigyorodni is. Scarlett Johansson kapcsán érdekes, hogy számára ez volt a karakterének rendes ábrázolása, az Iron Man 2-ben történt feltűnése óta bekövetkezett változások miatt végre rendesen lehetett vászonra vinni Widow-t. Ellenben Florence Pugh-t hiába bírtam több filmben is, nevetségesen gyenge volt itt.

Lehet csak a sok tologatás, lehet az Endgame lezárása miatt, de egyelőre engem csak a Loki tudott igazán megfogni az új MCU-ban. Most megnéztem ezt a sorozatrészt, izé, filmet, de még a Dead Space-nyúlós akciójelenet sem volt igazi, pedig abban reménykedtem. Meg úgy az egészben egy kicsit. Kicsit amolyan semmilyen amit éreztem utána, nem pedig olyasmi lelkesedést, amit több MCU filmnél korábban. Bár azért voltak a Black Widownál nagyobb csalódások korábban.

Tudom, a filmről kéne beszélni, de az eléggé… hát hívjuk közepesnek. Mégis a címben levő gondolathoz kanyarodnék vissza, miszerint jelenleg sokkal több mindent kell figyelni, ha az ember ott akar lenni az MCU-ban innentől. Ezer crossover, ki tudja a Loki hova vezet az alternatív univerzumokkal. Ezen kívül mostanra már bárki lehet Skrull is, hiszen a Far From Home felvezette, ha meghal véletlenül egy karakter, akkor vagy Skrull volt, vagy az pótolja akár.

Az egész MCU hatalmas, a kő- és nagyjából rajongóknak remek érzés valószínűleg, de nem véletlenül nem tört be az ilyesmikkel teli képregényvilág a mainstreambe évtizedekig. Az Endgame-ig nagyjából egy sorozatot, három évadot néztünk, mostanra itt van a sok spinoff, meg prequel, meg crossover, meg… sok. Eskü kíváncsi vagyok, hogy bejön-e a számításuk, vagy betelnek az emberek, nézők. Sajnos a Black Widow bevételi adataiból nem láthatjuk majd, a Disney+ nézettségeket pedig nem tudjuk (minden streaming mérés hatalmas hibákra épít egyelőre, akármit olvastatok).

Bye bye Miss American Pie.

Chaos Walking – na káosz az nincs benne

Ez egy üres poszt kéne legyen, annyira semmi volt ez a film. Részemről nem tudnék tényleg negatívan nyilatkozni róla, de pozitívan sem. Mondjuk ez nem csoda, hiszen vagy 8-9 év volt, mire elkészült és bemutatták. Egy Patrick Ness-könyvadaptáció (a Kés a zajbané) a Chaos Walking, és annyi átíráson át jutott el a forgatásig – elvileg még Kaufman is volt körülötte – , és utána az utóforgatásig, hogy a semmilyensége valójában szinte dicséret.

A történet egy olyan bolygón játszódik, ahova emberi telepesek érkeztek, de leszállva derült ki, hogy a férfiak gondolatai hallhatóvá váltak a hely “zaja” által. Képileg ez úgy lett megoldva, hogy ilyen CGI felhő van mindenki feje körül, ami elárulja mire gondol. De persze vannak olyanok, akik ezt a zajt tudják máshogy használni, elrejteni a gondolataikat, vagy épp hologrammal átverni másokat. Igen, fel van vezetve, de akkor is durva ennek használata mire a film végére érnek.

Na Tom Holland karaktere itt él egy olyan településen, ahol már csak férfiak vannak, mert a nőket elvileg megölte egy őshonos faj. Izé, aki nem talál ki rögtön ez alapján pár fordulatot, annak lehet jó szórakozás a film? A lényeg, hogy ide, ennek a kolóniának a közelébe zuhan le a telepesek második hullámát szállító hajójáról felderítésen levő Daisy Ridley karaktere, akit nem vesz körül ilyen zaj, hiszen nő. A kolónia vezetője valamiért meg akarja akadályozni, hogy Violet (talán ez a neve) jelezzen a hajójának, a telepesek második hulláma is leszálljon a bolygón. Ha a nő nem jelez, akkor továbbállnak a következő lakhatónak tartott bolygó felé. És akkor ennyi a film: Violet jelezni akar, Hollad karaktere segíti, páran pedig meg akarják ezt akadályozni.

A Chaos Walking konkrétan egy sorozat “pilotja” (érzésre nyilván). Mármint felvezették a konfliktust, lássuk merre viszik az évadot. Ja nem, maximum könyv formában tudhatunk meg többet, hiszen esélytelen a folytatás. Igen, tudom, sok YA franchise hasonlóan pilotos kezdésű, de itt… mintha egy vonal lett volna maga az egész, magában semmi érzést nem vált ki. Arról nem is beszélek, hogy a felnövésen kívül minek a metaforája az egész, mert elveszett a sok író mellett.

Kevés premierre foghatjuk rá, hogy kihasználta a covidot, de ez tuti az. A Chaos Walking elsütése a 3. hullám közepén tipikusan egy veszteségleírás volt, és így valamire foghatják a rosszul teljesítését. De persze a szereplők miatt amúgy VOD kölcsönzőkben korrekten megy a film, hiszen ott még jobban dominál az arcok reklámértéke.

Szóval egy Star Wars és egy MCU sztár, a The Bourne Identity, Jumper, Edge of Tomorrow rendezője, egy viszonylag jónak kinéző YA könyv világa… és ez a nullát sikerült kiszülni.

Godzilla vs. Kong – unalom vs. BOOMBANGWHAA

Annyira adná magát, hogy csak engedd el a hajad és az agyad, nézd ahogy püföli egymást a két TITÁN, de mégsem sikerült nálam ezt elérni. Sőt, ami jó pillanat lett volna hatalmas vásznon, az mindenképp gyengült kicsiben, szerintem jobban, mint akárcsak a múltkori igazi Justice League-nél.

Van még egy franchise, ami így megy lefelé folyamatosan? Gondzilla korrekt, a Skull Island nihilizmusát valahogy jobban befogadtam másodszorra, de ott van még a múltkori katasztrófa King of Monsters (háttértévében lement még egyszer, de nem tudott meggyőzni), és most ez… a valami. Végtére is film.

Nem is értem az ambíciót itt, hogy már megint kibaszott sok emberi sztori van benne. Nyilván 2 órában unalmas lenne a szörnyek püfölése, valahogy történetet kell csiholni köré, de ez egyrészt hosszan, másrészt mégis iszonyat klisésen teszik.

Konkrétan nem is értem, hogy ott volt a múltkori film pár túlélője, erre ők csak másodhegedűsök lettek. Millie Bobby Brown csak a nézőnek magyarázva botladozik át a Godzilla vs. Kongon, de mellé akasztanak két új szereplőt, akikbe bele sem megyek. Kyle Chandler meg… néha feltűnik. De emellett van a Kongra felügyelő tudós, a kislánya akit mindenhol szétéltetnek mekkora alakítás, és ez igaz, meg még van egy gonosz CEO (miért ne lenne), annak a lánya is kiemeltebb, még egy tudós aki fontos, és persze igazából Kongnak is van karakterfejlődése, meg Godzilla is kap valamekkora minimálisat. Hát beszarás, hogy két nagy titán bunyója (let them fight!!!!) micsoda felesleges körítéssel jár.

Nem akarok belemenni jobban a történetbe, az is, meg a karakterek is katasztrófa. Ellenben egy dologban felfelé tart a franchise: egyre többször van a szörnyek bunyója napfényben, és ez tényleg jó. Miközben a kínai propagandát nézzük a kapitalizmussal kezet fogó Hong-Kong pusztulásáról (nem lehet nem észrevenni ezt a felhangot), addig bizony a Godzilla vagy King of Monsters-szel ellentétben itt a szörnyek nem esőben, meg ködben, meg felhők mögött, meg földközeli kameraállásból nézve bunyóznak követhetetlenül, hanem tényleg lehet követni a harcot. Ami 20-30 percet tesz ki. Ezt tényleg a Godzilla vs. Kong számlájára tudom írni.

Vannak benne gyönyörű képek, a látványban odatették magukat a szörnyek jeleneteinél. Viszont tényleg csak ennyi pozitívumot tudnék mondani.

Agyatlan blockbuster, tény, és aki újdonság látványfilmre vágyott csak, az lehet elvolt, én is szokás szerint tiszta lappal igyekeztem ülni elé, de sajnos nekem nem ugrotta meg. Ismét sok volt az emberi szál, és iszonyat klisésen felületes volt a mű, a legdurvább számomra, ahogy mindig az új helyszínekre rángatták a szereplőket, tényleg mielőtt véditek csak ezt az egyet gondoljátok át. Például ahogy mindenki Hong-Kongba ért.

Mindezt tényleg úgy mondom, hogy épp ment a Battleship valahol, és megnéztem simán 30 percet megint belőle. Tudok szeretni agyatlan blockbustereket, amik még annyira sem mélyek, mint egy ilyen filmtől szeretnénk, bár az legalább feleannyira sem veszi komolyan magát, mint a Gondzilla vs Kong. És nem fogadom el, hogy ez a film is komolytalan volt, mert a benne levő erőszakban semmi funt nem találni.

Viszont a látvány, és a film végi bunyó lehet elég?

Röviden: Locked Down

Ilyen az amikor egy forgatókönyv első változatát leforgatják? Méghozzá a ki tudja milyen Covid biztonsági előírások mellett, szóval igyekszenek kerülni az ember-ember kontaktust, a statiszták használatát is a munka közben? Mondjuk a Songbirdnél még így is összeszedettebb lett a végeredmény.

Bár előzetesen sok helyen úgy jelölte a stúdió, hogy rablós film, de baromira nem az, bár van benne egy gyémánt. A Karantén meló sokkal inkább egy pár… karanténjáról szól, és arról, ahogy feldolgozzák a kapcsolatuk kihűlését, talán még a tüzet is újra megtalálják. Ott indítunk, hogy a bezárás végét alig várják a szereplők, hiszen már szakítottak, de még kénytelenek egy (hatalmas) lakásban élni, amíg nem lehet utazgatni. Mindez a tavaly tavaszi nagy lezárások idején játszódik, amikor azt hittük 2 hét lesz az egész…

A lényeg, hogy mindkettejüknek el kell gondolkodni az életük folytatásán, nem csak a párkapcsolatban, hanem a karrierjükben is. Mindeközben egy 5 milliót érő, talán ellopható gyémánt is képbe kerül, de maga a terv olyan hatalmas lyukakkal van tele, mint a forgatókönyv karakterépítése.

Azért jöttem a vázlat felvetéssel, mert egyrészt semmi sem érződött valósnak, sem a párbeszédek, sem a konfliktusok, de mégis volt bennük valami. Legalábbis a Locked Down első felében. Lehetett volna csiszolgatni, és ha nem is gyémánt, de valami szórakoztatóbb kijött volna belőle.

Viszont a pár jó pillanat mellett a film egy részét simán cipelte a Chiwetel Ejiofor & Anne Hathaway páros. Valahogy nem unatkoztam, miközben iszonyat színpadias volt minden jelenet. Nyilván kicsit a kíváncsiság miatt is volt ez, hiszen írták, forgatták és “moziba küldték” egy fél év alatt az egészet, amit érezni rajta.

Justice League #SnyderCut FOMO

Ha karakterszámra kapnám a fizetést, akkor egy Zack Snyder’s Justice League kritika aranybánya lehetne, hiszen levezethető a megszületése, az előző mozis film fogadtatása, a DC útja a Justice League mozis bemutatása után. De hát mindez valójában ott van a címkén. Részemről elkerülhetetlen volt a megnézése, filmes blogger lévén egyszerűen ilyen érdekelt a rendezői verzió már, a háborítatlan VÍZIÓ. Ezen kívül tudat alatt gondolom a meme gépezetek miatt sem akartam kimaradni a jelenségből. Egyszerűen feldobta a hetet, közösségi filmélménynek tűnt, ha már nem vonulhatunk a filmtemplomba 1 éve.

Tudom, gyakran játszom az ördög ügyvédjét az oldalon, igyekszem behozni egy másik nézőpontot is ahelyett, hogy csak ismételgetnénk egyetértésben, így sokan azt hiszik, hogy teljesen negatívan ültem a film elé, de ez egyáltalán nincs így. Konkrétan a heti vita, avagy a képarány részemről jó húzásnak tűnt, vagyis inkább előre semmiképp nem temettem miatta a filmet. Persze ego Snydertől az egész, de hát ha már szabad kezet kapott, akkor lássuk mit ért vele.

Azt nem értem, hogy miért nem lehet választani, mint a Wonder Woman 1984-nél, és szerintem a “most fent helyett oldalt van fekete csík, meg lehet szokni” védő érvelés sem az igazi, de ha lenne a filmből 16:9 változat, akkor is biztosan a Snyderi 1:43:1-ban néztem volna. A rendező érvelése emlékeim szerint az volt mellette, hogy ezek a hősök sokszor magasak, és egymás közötti arányuk is érdekes, amivel a kistotáloknál egyet tudtam érteni. Amikor Gal Gadot megfogja azt a nyilat, vagy amikor a csapat egymás mellett áll, akkor szinte jó volt, hogy nincs mellettük plusz dolog. Ellenben a nagytotáloknál szerintem a tévém méretéből adódóan elvett a hatalmasságból a képarány. Moziban lehet működtek volna, de átlagcolon csak még kisebbnek tűnt mindenki, hangyák bunyóztak. Otthonra adták ki a verziót, szóval ott vagyunk, hogy bizony tényleg ego kérdése volt csak ebben kiadni. Itt még az IMAX kamerákkal álmodó Nolan is engedni szokott.

Magáról a filmről csak amolyan labdafeldobásom van, nem igazi kritika ez a poszt róla, hanem kibeszélő. Igazából lehet hátra tudnék lépni, és a film körüli macerán kívülről nézni, de nincs kedvem. Igenis láttam az Aquaman filmet már azóta, és tudjuk a Joker milyen volt, és a DCEU is más irányt fog venni. Azt könnyelműen ki lehet talán jelenteni, hogy a Joss Whedon által készített változatnál jobb ez, mert egyszerűen részletesebb, minden meg van magyarázva, akkor is ha ezért egy helyben állva öntik mesélve az expozíciót a szereplők többször is.

Részemről még mindig unalmas a végeredmény. Részletes, de feleslegesen. Vagyis inkább azt mondanám, hogy a film nem halad igazán előre, csak elvan a pillanataiban. Tudom, nem nagy megfejtés, hogy Snyder részleteket tud gyönyörűre rendezni, de hát ez az igazság. Minden alárendelődik a menő vagy kurvaszép beállításoknak, amikben mehet a lassítás is. Aztán csak ülünk ott, és nézünk, hogy “erre mi szükség volt”? Miért kellett újra bemutatni Wonder Womant, miért kellett Flashre ennyi időt szánni, ha brahiból is benne lett volna az akciózásban.

Nyilván kapok ezért is, de igazából erre a történetre nem kellett volna 4 óra, amibe magukat kényszerítették, mert anno az Avengers-t akarták beérni bakugrásokkal (mostanra már van saját útjuk szerencsére). Lehetett volna egyszerűbb is, amiben a csapat összeszedése csak 1-1 rövid montázs, mint az Armageddonban, nem pedig izzadás, hogy az eredetük és/vagy összes motivációjuk ott legyen. Erre Cyborg és Flash mellé még Aquaman és Wonder Woman is megkapja a saját sztoriját, bemutatóját. Bőven elég lett volna egy nagy motiváció, vagy kettő, nem kell mindenki egyszerre.

Fontos kérdés még talán, hogy mennyi volt a tényleg új jelenet? Teljesen más filmet kaptunk? Az már a trailer alapján is egyértelmű volt, hogy a “csak 20% lesz itt a Whedon változatból” baromira nem igaz. Lehet Whedon a pörgősebb filmért feláldozott egy rakat Snyder által forgatott jelenetet, úgy tűnik a gyerekes poénok egy része sem az ő műve, és valamit tett hozzá a most tárgyalt rendezői változat a fő sztorihoz, de valójában elég hasonló dolgokon döcögött át a történet, nem jelenthető ki, hogy egy másik filmet kaptunk. TÖBB filmet kaptunk inkább. Részemről ez még a Payback féle mozis-rendezői különbséget sem érte el történetileg. Oké, Darkseidről van kicsit több, és a Föld fontossága talán hangsúlyosabb, de ennyi. Igazából ahogy ülepszik a film, úgy van egyre több negatív kérdésem róla, de az már spoileres lenne.

Érdekes volt egy zsákutca végét nézni, amiben a végén a rendező beint a nézőnek. Az utóforgatásokat az epilógusnál lehetett észrevenni, sok a karakter, de igazából egy helyszínen beszélgetnek, felvezetik mik jöttek volna. Ez lehet a rajongóknak remek, csápoltak Joker utalásain, de minden arra mutat, hogy sosem tudjuk meg mi lett volna ténylegesen mögöttük. Aztán lehet meglepnek egy folytatással mégis.

(A film könnyen nézhető szinkronosan itthon is legálisan, hiszen világpremier volt az HBO Go-n!)

Wonder Woman 1984 – Somehow Steve returned

A blockbuster kérpegényfilm, a nyári nagy dobásnak szánt DC-mozi, amiben tulajdonképpen egy jó akciójelenet van? Lehet követnem kellett volna a példájukat, és nem ezzel kezdeni, de basszus, ismét a közepére tartogatták, mint a pár évvel ezelőtti Wonder Womanban a senkiföldjés cuccnál. Jelen esetben nyilván a sivatagos akcióra gondolok, ami lehetett volna kabaré is, de valahogy mégis működött. Nyilván a legjobbaktól tanultak, a Civil War filmből. Sorry not sorry.

A történetről nem sokat tudok elárulni. Somehow Steve returned. De komolyan. Oké, jobban megalapozzák, mint a Rise of Skywalkerben, viszont nem tudtam kihagyni a magas labdát, mert vígjátékba illő szinte minden fordulat a filmben, így Steve visszatérése is. Valójában valami képes valóra váltani a kívánságokat, és ekörül lesz a bonyodalom, amit valamennyire rejtegettek a trailerekben, szóval nem akarok jobban belemenni.

A lényeg, hogy elvileg a szívre mentek rá, a vágyakra. Valójában viszont semmire sem mentek rá. Egy nagy nulla a film, és nem csak a történet semmiségére gondolok, az iszonytatóan semmiből jövő fordulatokra, arra, hogy elvileg a következményekről is szól pont az a film, aminek semmi következménye sincs. Aki az utolsó 20 perc után mást mer mondani, azt nem tudom komolyan venni.

A legszomorúbb, hogy mint durrbele látványfilm sem működik a Wonder Woman 1984. Szépen néz ki, viszont ritmustalan, vált a jó dolgokról máshova, csak hogy a plotot rugdossa előre, és alig van benne látványos akció. Itt meg főleg a végét tudom emlegetni, amikor is a sötétben rejtegetett CGI lecsap, és a verekedésnek nincs tere egyszerűen, nem érződik nagynak.

Tudjátok, hogy kedvelem a DC fanokat is (bár nem hiszik el:), főleg az értelmesebbeket, igyekszem megérteni őket, de most nehéz lesz, mert a Wonder Woman 1984-ben nem sok mindent lehet védeni. Talán azt lehet felemlegetni, ahogy Steve rácsodálkozik mindenre a 80-as években, és ezen jól mulat Diana is velünk közösen. És talán Kristen Wiiget meglepetésként, bár igazából az egész szereplőgárda remek továbbra is. Oké, még a sivatagos akciót hozhatnám szóba, bár szerintem az már megosztóbb kérdés, de nekem tetszett.

Ami viszont nem annyira meglepő így a film után, hiszen már korábban is mondták, meg nemrég láttuk az új Jokert, miközben a Suicide Suadban is él egy Joker, hogy a DCEU továbbra sem akar tényleg Universe lenni, hiszen Wonder Woman idei kalandja nem igazán illik bele az eddigi DC-filmekbe. Egy felejthető mellékkaland az egész.

Lehet ha 90 perc lenne az egész, és jobban fókuszálnak, mert így inkább szétestek a sok sztorival… áh nem, azon kívül, hogy már az első 20 percben kikacsintanak a lány nézőknek a példaképségre gondolva, ez bizony egy tipikus paycheck darabnak érződött.

The Babysitter: Killer Queen – whimper kid

Ha már Netflix és folytatások, akkor itt a Babysitteré is, ami nem igazán talált be. Persze bizonyos szinten működött, csak hát gondolkozni még annyit sem szabad rajta, mint az első részen.

A történet onnan folytatódik, hogy ugye az első részben feláldozásra szánt, de magát keményen és véresen kivágó főszereplőnek senki sem hisz. Az iskolában cikizik, a szülei elmegyógyintézetbe akarják vágni, és a többi. Csak a szomszéd lány kedves hozzá, el is hívja egy hétvégi bulira valami tóhoz, ahol egy hajón megy majd az italozás meg csókolózás.

Erre beállítanak az első rész gonoszai, kivéve maga a Babysitter, avagy Samara Weaving karaktere. Aztán indul megint a menekülés és a többi. A srác ezúttal segítőt is kap egy lány személyében, de a helyszín ugye a kihalt semmi közepe, szóval kicsit nehezebb a boldogulás is. És még darabosabbnak érződik a film, olyan mintha az összes konfliktusos jelenet különállna, amolyan “harc – séta – harc – séta” módon, kicsit gyengén összekötve. Talán azokat írták meg előbb?

Igazi folytatás szagú az egész, minden kicsit több és véresebb, amit egy nagyon… kétséges logikai csavarral oldottak meg. Direkt kerülgetem, mert spoileres, de tényleg olyasmi, amibe nem szabad mélyebben elmerülni.

Ha érdekes a tinihorroros menekülés, szódával szombaton elmegy meg a többi, akkor talán ajánlott? Főleg, hogy a Scream útra megy kicsit a film, hiszen az 5 írói kreditből az egyik biztosan a horror zsáner alapvetéseit akarta ki-metázni, és az ilyen kikacsintásokon meg 1 cameon lehetett vigyorogni.

Mindeközben viszont a rendező McG pár utalással még a saját hátát is veregette, hogy ez a legjobb folytatás a Terminator 2 óta. Hát nem az.

Röviden: Chick Fight

Tudom, hogy sok a férfi olvasó itt, de komolyan érdekelne a női nézőpont a film hatásáról. Konkrétan: ez olyan nőknek, mint a Rocky srácoknak? Mondjuk egy férfi írta és egy férfi rendezte, és a képet az is bonyolítja, hogy Alec Baldwin ellopja a showt. Miatta csúszott le simán a Chick Fight.

Amúgy már az alapkoncepciót sem értem, mert kb. onnan indultak ki, hogy “mi lenne, ha a Fight Club lenne a megoldás”, míg ugye Fincher klasszikus művében az a tünet. A főszereplő nőnek szar az élete, leég a kávézója, senki nem akar lefeküdni vele (oké, Malin Akerman mintha behúzott volna pár rossz műtétet, de akkor is). Erre mit tesz a a legjobb barátnője? Elcipeli egy női fight clubba, ahol egymás püfölése mellett össze is fognak a lányok.

Kicsit bonyolultabb ennél a történet, de még így is csak egy hosszabb sorozatrésznek érződik, nem filmnek. Ugye leginkább az lenne benne a lényeg, hogy minden szar ellenére előre kell lépni, le kell győzni a félelmeket, ahogy a ringben úgy az életben is. Persze mindezt egy jó kis edzős montázsra és verekedésre fűzi a film, hiszen az cooool, ahogy lassítva egymást verik a csajok, és valójában ez tűnt a rendező fő céljának amúgy.

Igazából a tényleges fő gond az, hogy poén nem sok van benne, már Alec Baldwinon kívül. Oké, a rossz zsaru barátnőnek is akad pár, de azon kívül semmi. És még a konfliktus is kínosan gyenge a Fight Club rossz csajával, a kifejtése is akadozik ennek.

Tipikus semmilyen film. Tegnap néztem, most gyorsan lejegyzem, és 1 hét múlva már csak azt tudom majd felidézni belőle, hogy E (Kevin Connolly) hova csúszott, pedig az Entourage készítése közben az élet császárának képzelhette magát.

The Binge – “‘coz i got high?”

Olyan érzés ez a film, mintha valaki betiltotta volna a tinivígjátékokat, akik tudtak ilyet csinálni azok szépen-lassan elfelejtették, és évente lenne egy éjszaka, amikor mégis szabad ilyen forgatókönyvet írni. Aztán azt leforgatják. Szinte… olyan… Purge, csak íróknak.

A történet amúgy egy olyan közeljövőben játszódik, ahol a kormány a felelősebb polgárok érdekében betiltotta a tudatmódosító szereket. Mivel a teljes elvonás nem működik, így minden évben van egy 12 órás szelep, amikor mindent szabad tolni és tenni. Már amit a törvények engednek. Szóval a Purge, csak alkohollal.

Hőseinknek ez lesz az első ilyen éjszakája. A felelősségteljes felnőttek azt mondják, hogy maradjanak otthon, ne lépjenek az alkoholizálás borzasztó útjára, na de 18 éves fiatalokat ez hol akadályoz meg bármiben. A sztorit pedig az rántja egybe, hogy a nördöket követjük, akik közül az egyik már ezer éve el akarja hívni az imádott lányt a szalagavatóra, és ezen az éjszakán muszáj megtennie, mielőtt más csap le rá. Szóval a srácoknak van célja, vannak akadályok és a bevált recept többi hozzávalója.

A probléma az, hogy az egész nem áll össze. Szinte semmi sem organikus. Tényleg nem egy művészfilmhez vagy ilyesmihez hasonlítva, hanem mondjuk a Superbadhez. Pedig hasonló érzések vannak mögötte: mindjárt vége a középiskolának, talán a barátságaiknak is. Ugyanúgy a szerelem/szex rész nincs középpontban, és a piálás csak a felszín. Na most ahhoz képest a Binge borzasztó. Tudom, a Michael Cera utálat sosem múlik, de az itteni srác, Skyler Gisondo még Cera lábnyomába sem ér sajnos. Főszerepbe tenni őt elég rossz döntés volt.

Ezen kívül ha csak a poénokat nézem, akkor is fura a film. Bár jobban belegondolva a 2020 meme és többi humorát nézve lehet tényleg itt tartunk, de a rendesen megírt poénok (akadt pár ilyen is) mellett iszonyat sok teret kapott a cringe, izé, kínos humor. Nem úgy, mint ahogy mondjuk az Office használja ezt (vagy épp a tinivígjáték zsáner), hanem megy a film és szinte random megszakítja ilyen jelenet, iszonyat erőltetett mind.

Ellenben tinivígjáték nézésileg is kopár a táj, ezt még a Netflix sem ontja dögivel, így konkrétan még ez is elmegy, hiszen valójában nézhető. Mondjuk utóbbiról, a film legjobb pillanatairól Vince Vaughn gondoskodik, nem pedig srácok. Az öreg konkrétan megmenti a Binge-t a földbeállástól.

← Vissza a jelenbe - A múltba →

Kategória archívum: *****