Egy kicsit albeh veszi át a blockbustereket, nekem még 1-2 hét mire újra mehetek rájuk – human

Christopher Nolan nem érdemtelenül nőtte ki magát hollywoodi jelenséggé, okosan bólintott rá a kötelező stúdiófilmekre, amelyek szünetében szépen vitte a szívének kedves(ebb) projekteket is, hogy végül eljusson arra a pontra – ami olyan kevés rendezőnek adatik meg – vagyis hogy azt csináljon, amit csak akar. Ez a karrierösvény most a Dunkirkben teljesedett ki, amihez mellesleg egy 20 millió dollár + 20% a bevételből csekket is csomagolt a Warner.

Dunkirk sztorija jó eséllyel derenghet még a töri órákról, de csak a kötelező ismétlés kedvéért 400.000 szövetséges katona ragadt a névadó parton, körülölve a tengerrel, másik oldalról meg a még inkább fenyegető német csapatokkal és itt kéne valamit cirkumveniálni. A sztori nélkülözi az eposzi csatákat, a hatalmas hősöket, a végkifejletet leszámítva a katartikus csúcspontokat, szóval elég vastag kérdőjeleket vet fel, hogy miért esett erre Nolan választása, amikor a világon bármit megfilmesíthetett volna.

A megfejtés a film megtekintését követően (és közben is) egyértelmű. A rendezőt még huszonéves korában a környéken hajózva rántotta be a hely varázsa, illetve az epikus evakuálás története, rittyentett is gyorsan egy alig 70 oldalas forgatókönyvet, aztán úgy döntött ül rajta még vagy 25 évig, amíg 1. bármelyik stúdió bevállalja a kvázi kísérleti dramaturgiát, 2. neki is lesz elég rutinja, hogy visszaadja azt, ami összeállt a fejében.

A Dunkirk története ugyan is három szálon fut, amely önmagában még kevés lenne az üdvösséghez, ellenben az, hogy mindegyik eltérő idősíkot dolgoz fel, egészen sajátságos szerkezeti kihívásokat és ziccereket eredményez. A sarokba szorult katonák epizódja egy hetet, a hajón feléjük érkező civil felmentő sereg egy napot, Tom Hardy a levegőben huligánkodva pedig egy órát kap a fiktív játékidőből.

A film eleve jókora távolságot tart a nézőktől, szemlél, megfigyel, még csak nem is vizsgálódik, csak ott van az események állandó gócpontjában, ahol szinte nem is húsvér karaktereket követünk, hanem inkább testet öltött érzelmeket. Ráadásul nem is szélsőséges érzelmi skálákon ingázunk, a félelem, a rettegés és a túlélési ösztön nyilvánul meg egy-egy katona (esetlegesen civil) cselekedetein keresztül és megpróbál minket is valamilyen szinten beemelni a történetbe.

Hogy Nolan mennyire következetesen tart távolságot direkt, vagy éppenséggel miként nem tud magával húzni a sztoriba, ebben nem szeretnék állást foglalni, de az események láncolata közötti állandó kapcsolgatás tudatosan, vagy sem, de kizökkenti a nézőt. A partszakasz bemutatása az első percektől kezdve rémisztően fenyegető a hatalmas kietlen totálok ellenére is és amikor az ember éppen elkezdene filózni a saját múlandóságán, hirtelen kiszakadunk a fojtogató élettérből és megyünk tovább.

És ezt a jó(?) szokását a film végig megtartja, a mai túlnyújtott stúdiófilmekkel szemben a becsületére válik a mindössze 100 perces játékidő, amit Nolan eszement feszültséggel tölt meg, az elsőtől az utolsó percig kisebb pihenőkkel kapkodod a levegőt és szorítasz az egy-egy ismerősebb arc életéért. Hiába a szinte indokolatlan mennyiségű székkarfa markolászás, fél óra után elkezdtem agyalni, hogy most vajon az egyedi dramaturgia kínálta kihívások, illetve lehetőségek és az embertelen feszültség oltárán vajon Nolan feláldozta-e annak a lehetőségét, hogy a nézőt érzelmileg is közel engedje a filmjéhez? Nem akarok túlságosan bölcsészbe átmenni és lélektani elemezgetésbe csúszni, de miközben szinte árad a vászonról a katonák sugallta borzongató fenyegetettség érzése, a film inkább szinten tartja a pulzusodat, de mintha egyáltalán nem pályázna együttérzésre.

Ezt támasztja alá, hogy a film végi kötelező, néhol akár még giccsesnek is titulálható megmozdulások ellenére, tényleg nélkülözi a zsáner jellegéből kötelezően adódó pátoszos megnyilvánulásokat, felszólalásokat és a lehetőségeihez mérten csupán objektíven megfigyel. A színészek ehhez tökéletesen asszisztálnak, körvonalas archetípusokat kapunk: Mark Rylance visszafogott, de mégis két lábon járó megtestesült humanizmus, Hardy hős figura (aki valamilyen Nolan fétisből kifolyólag most is maszkban tolja a film 99 százalékát), a kvázi főszereplő Fionn Whitehead meg a kisember, a mi kis avatárunk. Egyedül a One Directionös csávó lóg ki, akinek az érzelmei szintén teljesen reális mélységekben járnak, de valahogy mégis furcsa az önző dicsőségvágy a többiek puszta életösztöne mellett.

A film Nolantől megszokottan technikailag csodálatos, a tripla dramaturgiai csavar csúcspontjai ahogy illeszkednek egymásra és alkalmanként összefonódnak egészen bravúros és mellette a képek, a vágás, a zene, hangok összhangja egyszerűen lenyűgöző. De ezzel soha nem is volt gond nála, de ismét csak az az érzésem, mint mindig, hogy túl nagy fába vágja a fejszéjét és amit látsz a vásznon, az elmarad attól, mint ahogy látod. Mert az utóbbit, amit technikailag letesz ismét az asztalra, azt tényleg tanítani kell, pont, ezen nincs mit vitázni. Szóval a film összességében hibátlan, de mégsem tökéletes.