TÁMOGASS ha belefér | kommentelj róla

Thor: Ragnarök

Guardians of the Galaxy rajongók előre, hiszen a Ragnarök egyértelműen arrafelé tendál és nem a komolykodó Marvel filmekhez, vagyis… bonyolult. Pedig utóbbiakból még kicsit csúfot is űz, mivel a “modern mondákból” semmi sem szent számára egy kis poénkodáshoz, és ezzel emberibbé is teszi Thor történetét tulajdonképpen.

A film röviden arról szól, hogy Thor és Loki rég elveszett nővére előkerül, nem mellesleg a halál vagy valami hasonló úrnője, és mivel hatalmát Asgardból meríti, így nem meglepő módon át akarja venni ott a hatalmat. Nyilván első körben ez sikerül is neki, így kerül Thor egy szeméttel teli bolygóra, ahonnan kiverekedve újra megpróbálja lenyomni a testvére segítségével a testvérét. Vagy valami ilyesmi. És még Hulk is feltűnik.

Namost egy dolog biztos: a humor eszméletlenül működik a filmben. Ebben közrejátszik Chris Hemsworth karizmája, na meg az, hogy az eddigi filmeken végigvitt karakterfejlődése építettek vele. Ja nem, ez már a drámához tartozik. A lényeg, hogy Thor és Hulk tényleg baromi jó buddy komédia jeleneteket kapott, és mellettük Loki és egy kemény csaj és egy kőszikla is jó pillanatokat kap. Nem elég, hogy a trailer nem lőtt el mindent, de a meghagyott poénok legjobbjai azok, amik valami régebbi Marvel filmre utalnak vissza. Például amikor Loki nézi a gladiátor mérkőzést ott egyszerűen borultam.

Most jöhetne a gond, meg a rossz gonosz, de ez csak félig igaz. Bár Hela magában tényleg nem a legjobb ellenfél, ellenben ahogy általa kiteljesítik az eddigi Thor kalandokban ezek szerint felvezetett történetet, azt kénytelen vagyok megdicsérni. Pedig elsőre nem is hinnénk azt, hogy ezek a filmek tényleg egy trilógiának készültek, de valahogy sikerült azzá tenni őket. Plusz a helyszín miatt itt még az sem merülhet fel, hogy miért nem jön segíteni az Avengers többi tagja.

A legfőbb bajom konkrétan az volt, hogy némelyik harc egyszerűen unalmas volt. Míg a humorban tudták a mértéket, addig itt többször is eljátszották, hogy valaki egyedül ment hatalmas tömeg ellen. Bőven elég lett volna például a humoros kezdés után csak a nagy döggel összecsapnia Thornak, minek kellett oda a CGI tömeg —
bár logikusan ezt is tudom, hiszen be kellett mutatni a fegyverhez való viszonyát, ami a végső harmadban fontos pontot jelent, de olyan kiszámított az egész. És hiába értem miért volt szükség Hela első csatájára, tétet nem igazán lehetett érezni közben.

Tényleg csak oda tudok kilyukadni, hogy jól volt összerakva a film, de Marvel receptet csak és kizárólag a humor meg a különleges helyszín húzta fel ténylegesen. Ahogy azt már a Guardiansoknál is megjegyeztük, több ilyen kilógó filmet kéne csinálniuk. Hiába volt itt is szó Odin múltja és Thor viselkedése kapcsán komoly dolgokról, mégis jobban befogadható, mint például amint a vérkomolynak kinéző Black Panther tervez.

Az biztos, hogy kíváncsi leszek az Infinity War után mi marad az MCU-ban, de egyelőre nem tudom várni valahogy ezeket, főleg egy ilyen év után, amikor a Guardians 2, a Homecoming és a Thor 3 mind kilógott a maga módján.

Blade Runner 2049 – így kell folytatást csinálni?

Egy film csak a Blade Runner rajongóinak? A folytatás nézése közben végig olyan érzésem volt, hogy igyekeztek teljesen átvenni a régi szellemiségét, és ahhoz méltót alkotni. Ez egyben is azt jelentette, hogy akinek unalmas volt az eredeti, az itt sem fogja a karfát szorongatni, akármilyen akció-scifi-t is sugalltak a trailerek. Ez közel sem blockbuster.

Mindenképp azt venném ide az elejére, hogy milyen elképesztően gyönyörű film. Nyilván ennek kettős hatása van, hiszen a néhol baromi hosszan kitartott jeleneteknél aki nem tudja élvezni a látványt, az elég nagyot koppan. Persze mindezt nem csak Denis Villeneuve rendezői víziójának köszönhetjük, hanem a fényképezésért felelős Roger Deakinsnek. Nem először dolgoztak közösen, és gondolom nem is utoljára fognak.

Ahogy az egész art direction is rohadt jó, ahogy az eredetinél. Ez egy olyan világ, ami létezőnek érződik. Na meg az emberiség szemétdombjának, hiszen 2019 óta még többen költöztek ki a kolóniákra, így a túlzsúfolt városon kívül még elhagyatottabb az egész környék, amit be is járunk a főszereplővel karöltve. Éljen a posztapok.

Teljesen úgy érződik, hogy a technológia az első résztől idáig fejlődött. Végig felismerni, hogy hova nyúlnak vissza Villeneuve-ék, de közben mégsem csak egy újraforgatás ez a film, hanem vannak saját gondolatai is. Valahol vicces a szintén Fordot használó franchise reboot The Force Awakens-hez hasonlítani, egyrészt a színész alakítását, másrészt az ambíciókat, amikkel nekiálltak a filmnek.

A történetről direkt nem akartam írni. Igazából ugyanúgy a “mitől vagyunk emberek” kérdését feszegeti, mint az eredeti. Itt is egy nyomozó ered pár régi replikáns nyomába, viszont ezúttal egy sokkal nagyobb szabású ügybe botlik, miközben faarccal néz ki a kocsija szélvédőjén a már említett elhagyatott tájak fölött. És zavar le 1 perces kirobbanó, de nem nagyszabású, hanem realista akciókat. Erre amúgy tökéletes casting Ryan Gosling, hiszen ez simán megy neki, ezt még az utálói is elismerhetik.

Tényleg csak azt tudom mondani, hogy így kell feléleszteni egy régi franchiset. Lehet Scott is hasonlót próbált véghezvinni a Promethusszal, de nem sikerült neki. Szerencsére a Blade Runnerről végül letett, így Denis Villeneuve csinálhatott még egy maradandó sci-fit nekünk.

Viszont egy negatívumot szerintem mindenképp kiemelek: a zene. Ennél Zimmer csinált már sokkal jobbakat is, de gondolom azokra sokkal több ideje volt. A ricsaj konkrétan néhol kizökkentett a jelenetből, és így nagyjából ezen, meg a néhol feltűnő túlmagyarázaton volt tettenérhető a stúdió beleszólása, de szerintem nem voltak túl erőskezűek, hiába 150 milliós befektetés a film.

A Blade Runner 2049 nem olyan volt, hogy ujjongva jöttem ki a moziból, de még most is eszembe jutnak belőle részletek. Valahogy az emberrel marad, viszont nem eseményfilm, szemben az utóbbi évek téli blockbustereivel. Tippre megosztó lett a végeredmény, de én mindenképp örülök, hogy mertek kockáztatni. A bevételekről pedig mindjárt ír abelh.

Hacksaw Ridge (A fegyvertelen katona): Isten vele van?

Az öregurak kijöttek a barlangból, és megmutatták, hogy kell tökös filmeket csinálni a 21. században is? Fura ilyet mondani arra a filmre, ami egy fegyvertelen katonáról szól.

A történet középpontjában Desmond Doss áll, aki kötelességnek érzi, hogy részt vegyen a II. világháborúban. A probléma, hogy a vallása tiltja a fegyverhasználatot, így szanitécnek áll, és így akar segíteni a bajtársainak. Persze azok eleinte nem nézik jó szemmel, hogy nem akar puskát fogni a srác.

Amúgy egy tipikus háborús film a Hacksaw Ridge, ami szinte teljesen a karaktereire támaszkodik. Szép nyugisan bemutatja Desmond jellemét, és azt, ami miatt egyre vallásosabb lett. Viszont ő sem lehet tétlen a fasizmus nyomása ellen, így jöhet a bevonulás- és kiképzés-kombó, ahol elég sok kellemetlenség éri a vallása miatt, mivel gyávaságnak tűnik a döntése.

Aztán az egyelőre még naiv katonákat kivezénylik bevetésre, be kell venniük a film címét adó gerincet, ami tele van japánokkal. Így jutunk egy olyan harctéri jelenethez, ami simán visszakanyarodik a Ryan közlegény kezdőképsoraihoz. Nagyon-nagyon durva vérengzés, ami senkit sem kímél, és ha nem is teljesen realistán, de visszaadja a háború borzalmát.

Pont a durvasága még egy olyan pluszt is ad a filmnek, hogy izgulhatunk a valamennyire megkedvelt karakterekért, mivel bárki, aki feláll a csatamezőn, az megkaphatja a fejesét, vagy más gyomorforgatóbb halálnemét.

Mindez egyszerűen magával ragadó az utolsó fél óráig. Rendben, előtte is kicsit kurta volt, ahogy kikerültek a csatamezőre a katonák, ott a vágó vagy az író nem remekelt, bár így is hosszú a film. Ellenben míg a karakterépítés közben egyáltalán nem zavaró a vallási téma, addig a végére kicsit túl sok lett a szimbolika (az a fürdés) és a hősies zene.

Nekem ez vett el a film erejéből. Nem kellett volna a visszafogottságból ennyire átmenni a túlzások mezejére. Mindezt úgy mondom, hogy például a Hazafiban amikor Gibson fut a zászlóval az simán elfért. Persze a Hacksaw még így is jobb film annál, sokkal fókuszáltabban közelíti meg a témáját, talán pont amiatt is zavaró a túlzás a végén.

La La Land (Kalifornia álom)

Nem szeretem a musicaleket, így nem is nézek túl sokat. Egyéni ízlés nyilván, de a nagy táncos jelenetek nem szórakoztatnak. A La La Land ennek ellenére is tetszett, bár lehet kevésbé, mint azoknak, akik odavannak az ilyesmiért.

Konkrétan az elején kicsit megijedtem, amikor két olyan tipikus musical darabbal kezdett, amit nem szeretek. Persze technikailag ezek is szépek voltak, sőt, az egész film gyönyörű. Na meg a kezdő jelenet látszólagos vágás nélkülisége már alapból lenyűgöző.

Most jön a de… de szerencsére egy földhözragadtabb (nem negatívan értve) film is megbújik a sok dalolás alatt, később mellett. Egy szerelmes történet az álmokról, gondolom emiatt kapja a film a rengeteg “menekülés a valóságból” megjegyzést, pedig szerintem pont az a jó, ahogy egyre inkább beüt a realitás a filmben és mélyülnek ezzel a karakterek. Itt ez a két szerelmes fiatal vágyakkal, álmokkal, és szépen lassan rájönnek, hogy ezek valóra váltása mivel jár. És erre akaszkodva még a kreativitásról is elfér pár gondolat a La La Landben.

Még egyszer visszatérnék arra, hogy milyen gyönyörű a film. Most nem Gosling szemeire gondolok, hanem az éjszakai jelenetekre. Na jó, a nappaliakra is áll a dolog, de Los Angeles a lámpák fényében megigéző, olyan amiért a nagyvásznat kitalálták. Komolyan, még azt a hosszú sztepptáncos jelenetet is feldobta az időpont.

Amit nem tudnék éltetni, az Gosling. Emma Stone mindenét beleadja, de Gosling csak a kinézetével illik a filmbe. Avagy tényleg egy ilyen szép férfi kellett szerintem a főszerepbe, de egy kicsit több lelkesedés elfért volna. A kettejük közötti kémia is elég felemás volt, néhol nagyon klappolt, de azért rossz pillanatok is voltak bőven benne.

Azon mondjuk magam is meglepődtem, hogy mennyire felkapott lett a film. Úgy tűnik az emberek ki voltak éhezve már egy tényleg jó musicalre, ami a régi idők felidézése mellett valamennyire modern is. A végére csak ez az érdekesség maradt: egy videóban (indavideo backup) a sok musical, amikből idézett a film.

Nocturnal Animals (Éjszakai ragadozók)

Ilyen egy jó dráma, amiben elrejtettek egy feszült thriller alszálat is. Az, hogy nem mindenkinek való, már a kezdőképsorokból egyértelművé válik: a főcím alatt négy meztelen, túlsúlyos nő táncol, mintha valami cirkuszban lépnének fel. Akit ez elriaszt, az semmiképp se menjen el a filmre.

A történet egy kapcsolat végéről szól, csak épp 3 szálon át bemutatva. Az egyik azt mutatja be, ahogy összejött a volt férjével, a másik a jelenlegi életét mutatja be. A harmadik? Az egy könyv. A férfi küld neki egy Nocturnal Animals című regényt, ami egy feszült thriller, bosszútörténet.

Nem is annyira enyhe értelmezési segítségnek megkapjuk, hogy régen a feleségét és Nocturnal Animalnak (éjszakai ragadozónak) hívta. Nem akarok jobban belemenni, mert basszus, ha valaki megnézi, azt nagyon jó húzások várják. A regény tulajdonképpen a kapcsolatuk végét mutatja, csak allegóriaként.

Ami a legfeltűnőbb a film közben, hogy a rendező Tom Ford mennyire odafigyelt a részletekre. A kezdő képsorokkal ellentétben a történeten semmi felesleg nincs, szinte az utolsó másodpercig ment a szabás. Ami lassú kell legyen, az olyan, ami feszült, az pont kellően az.

A részletesség még a fényképezésre is érhető, mert a realista nő csak egyenes vonalak között (egyenes út, szögletes ház, kád és hasonlók) létezik, addig az álmodozó írót megszemélyesítő karakter a regény szálon a vonalak közül megérkezik a kesze-kusza kereszteződésekhez és S alakú utakhoz.

Az alakításokról pedig főleg csak áradozni lehet. Most nem is konkrétan Amy Adamsre gondolok, akinek valójában tök nehéz a szerepe, pedig többnyire csak könyvet olvas és gondolkozik, de rajta kívül Jake Gyllenhaal szokás szerint domborított, Michael Shannon odabaszott és a sokaknak az új Godzillából ismerős Aaron Taylor-Johnson is villantott egy nagyot.

Stílus szinten tökéletes a film. Ez taszító is lehet, mert valamennyire felületesnek tűnik tőle a mű, és én sem oda állnék, hogy a legmélyebb dráma, viszont számomra eszméletlen moziélmény volt. A könyv szálon izgultam, a dráma szálon együtt éreztem, és igazából minden pillanata elkapott. Nem érzelmi hullámvasút a film, inkább csak a brutalitás áradt belőle.

Arrival

Menjetek el rá. Nem akció-sci-fi, lassú, gondolatokkal operál, de nem képzeli magát az új Űrodüsszeiának, így nem is gebed bele abba, hogy megpróbál felnőni ahhoz.

A történetről bőven elég annyit tudni, hogy jönnek az idegenek, leszállnak a Föld 12 pontján, és várják a kapcsolatfelvételt. A nemzetek mind máshogy állnak neki a dolognak, az amerikaiak egy nyelvészprofesszorral, aki megpróbál kommunikálni velük, és megtudni miért jöttek. Ne olvassatok jobban utána!

Nem akarok jobban spoilerezni, de a kommentekre majd vigyázzatok, így főleg csak arról írnék, hogy milyen fantasztikus élmény volt. Nem lehet mindent a rendezőre kenni, de megint Denis Villeneuve neve van ott egy ilyen élmény végén. A feszültséget gyönyörűen építik a katartikus csúcsponthoz, a zene lenyűgöző, a kép többnyire gyönyörű.

Ahogy fent említettem, szerencsére nem vállalta túl magát a film, és annak készítői. Ez lecsupaszított történethez vezet, ami egy kivétellel lassan hömpölyög előre, és olyan talán egy kicsi gondolkodásra készteti az embert. De nem olyanra, hogy “ott mi történt, ez mit jelent”, hanem, hogy is mondjam, az ezutániakra. Már ha bele akarunk bámulni az emberiség tudatába. Nem akartam ennyire Coelho-san, de már mindegy.

Azért úgy is működik, ha felállunk utána és csak a két óra alatt átélt érzelmeinkkel gazdagodunk.

Most kimegyek a teraszra, rágyújtok még egy cigire és újra meghallgatom az On The Nature of Daylightot.

Star Trek Beyond: a nyár eddig legjobb blockbustere

Ebbe a filmbe ezer helyen bele lehet kötni, kezdve a kamerarángatástól, ami rosszabb, mint az előző Star Trekeket rendező JJ. Abrams bármelyik művében, a történet faékségén át Kirk furcsa kinézetéig.

Most jön a De. De minek? A Beyond nem lesz új klasszikus, viszont pont elég dolgot dob a mérleg másik serpenyőjébe ahhoz, hogy végig szórakoztató maradjon.

Az előbbiek nem is a necces ‘kapcsold ki az agyad’ érvelést akarják felvezetni, mert a film közben nem kell ezt tenni. Szinte mindenki kellő motivációval esik jelenetből-jelenetbe, ami nem kicsi bravúr Justin Lin rendezőtől és a színészektől, mivel “unalmas” beszélgetős, tipikus építkezős jelenetekre nem sok idő jut.

Konkrétan az első komoly akció után szinte végig pörög a Star Trek Beyond.

A történet nem túl bonyolult, de szállítja a minimumot. Sőt, a végén kicsit meg is lepett. Na nem valami erős csavarral, hanem hogy a gonosz motivációját is sikerült jól összetenniük. Az biztos, hogy maradandóbb jeleneteket hoz Krall, mint “Robocop” az előző Star Trekben, az Into Darknessben.

A pörgés mellett mi az ami jól működik? Hát a karakterek. Spock és Bones összes jelenete jó, Kirk belső vívódása is elmegy, és a posztereken mutogatott csaj valami tündéri, plusz még korrekt háttérsztorit is kap a nagyok vívódása közepette. Mindezt tényleg úgy, hogy 4-5 percek vannak a setpiecek között.

A látvány meg egyszerűen lenyűgöző. Nem a kamerarángatós részekben, amikkel kapcsolatban megértem azokat, akik fennakadnak, még nekem is sok volt néhol egy picit, viszont a tetőpontok… te atyaég. Ritkán kapnak el így látványpillanatok, mint a Beyondban tették. Még a fanfilmbe illő “ez de cool lesz” robbantgatós finálé is működött.

Valami ilyesmi kell legyen egy jobb blockbuster, főleg az idei nyáron, amikor…, hogy is mondjam, eddig nem volt a legjobb a felhozatal.

The Nice Guys: na végre!

Amikor kicsit félve mész be egy filmre, nehogy csalódást okozotton. Így voltam a Nice Guy-szal, hiszen a tipikus blockbusterek közül kilógott, két kedvelt színész volt benne, és az egyik kedvenc forgatókönyvíróm írta és rendezte. Szerencsére nem estem pofára, csak majdnem ki a moziszékből.

A történet noiros alapokra építkezik, hiszen Black odavan azokért. Egy halott pornósztárral indít, és egy fiatal nővel, akit páran el akarnak tenni láb alól. A nyomozó és majdnem nyomozó karakterekből álló párosunk pedig igyekszik kibogozni az ügyet, hogy közben megmentsék a veszélyben levő nőt.

Abszolút nem tökéletes film, sőt, voltak részek ahol leült, és néhol talán feszesebbre kellett volna írni, de basszus, mégis működik. A nyilvánvaló hasonlítás a Kiss Kiss Bang Bang lenne, a rendező előző műve, de nekem kicsit az Ocean’s 11 remake hangulata is beugrott. Ez alatt azt értem, hogy a színészek lubickolnak a szerepben, és örömmel csinálhatták, ami átjön a vásznon. Nyilván a noir stílus alapjaira építve mindketten elkúrt emberek jó pár sötét démonnal és hibával. De minden cinizmus alatt van bennük valami jó, még ha morálisan szürke is a cselekedeteik többsége. És mint említettem, remek alakítással kelnek életre Ryan Gosling és Russell Crowe keze alatt. Az előbbi a viccesebb, főleg a fizikai humorban remekelve szállítja a legnagyobb poénokat, míg Crowe inkább a szívet, hiába verőember. Az várható volt, hogy ők jók lesznek, de a Gosling karakterének lányát alakító Angourie Rice simán bírta velük a tempót.

Ami pedig végképp meglepett, hogy a finálé hiába volt kicsit durrbele, bár összeértek azért a szálak, mégis rengeteg kockázatot vállalt pár fordulatával. Mindezt a tippelt 50 milliós költségvetése mellett merte tenni. A humor lehet nem vitte volna el a 2 órás játékidőt, de a meglepetések felrázták az utolsó fél órát is.

Egyszerűen tényleg csak azzal tudom zárni, hogy több ilyet a moziba, és több munkát Shane Blacknek, bár esetleg egy másik vágóval és őszi dátummal. Az biztos, hogy az Iron Man 3-mal szemben itt szabadabb kézzel hatalmasat alkotott.

Deadpool

A FOX félve, éveken át kérődzve végül berendelte a filmet, de a Deadpool mögött álló fanatikus rendezővel és főszereplővel még így is belenyúlhattak a tutiba. Bár ha jobban belegondolunk, akkor most érett be a közönség igazán erre az élményre, amit a SkullPoopL hoz.

A történet röviden ennyi: van egy zsoldos, az erre a szerepre született Ryan Reynolds, szerelembe esik, kiderül, hogy rákos, egy pedofil befűzi, hogy meggyógyítják, hős lehet, a folyamat mellékhatásaként nagyon csúnya lesz, na meg egy mutáns. A fordulat, hogy nem áll hősnek, hanem a saját ügyei után ered, méghozzá nagyon erőszakosan.

Akit elkapott a reklámkampány, az szinte biztos, hogy élvezte a filmet. Nem hazudtak a képünkbe, és a manapság mozikba kerülő vígjátékokkal ellentétben bőven maradt poén a tényleges filmbe. Persze ez karakterhű humort jelent, a képregényfilmek amerikai pitéjét szállítva.

Rengeteg káromkodás és tinihumor van a filmben, amin szinte végig szakadtam. Nyilván a hab a tortán a 4. fal kezelése, és az öntudatosság volt: legyen az csak egy kamerába ütközés, vagy épp a többi szuperhős hiányzásának megmagyarázása. A sok képregényfilm között teljes felüdülés a képregény karakter létével tisztába levő, nézőkhöz beszélő Deadpool.

Az előbbiekhez köthető, hogy az akciójelenetekbe mindent beleadtak. Ez alatt a viszonylag jól megkoreografált bunyókat és lövöldözést, a képregényes képkocka pillanatot, és a képi humort is értem. Amikor épp pörög a film, nem csak akcióban, de a poénok folyamatos szórásában is, akkor baromi kreatívak a készítői.

Ami nekem negatívum volt, az másoknak lehet csak félig lesz az. Akárhogy trükköztek, azért bőven kellett időt szánniuk az eredettörténetre. Persze ott is voltak kurvajó jelenetek, elég csak a pizzásra gondolni, és tetszetős, hogy Deadpool nem jó emberből lesz kétségek között vergődő hős, a képességei inkább csak leveszik a láncot az őrületéről, de valami mégis döcögött itt. Erről szerintem a tévés rendezés tehet amúgy, a karkateralapozó párbeszédek váll-fej szöveg, váll-fej válasz módon a legunalmasabban vannak ellőve. Bőven lehet ezt jobban is csinálni, sok filmnek sikerül, még némelyik Marvelnek is.

Szerencsére a kis fennakadások sem tudják lehúzni igazán a filmet, hiszen alapból az akció közepére vágják be, mindig feldobva valami őrülettel, amikor épp unalmas lenne. Amikor pedig Deadpoolként intézi ügyeit Wade, akkor szinte mindig jött valami olyan baromság, amin legalább mosolyogni lehet.

Basszus, az X-menekről még nem is beszéltem. Deadpool és főellenfele mellett feltűnik a már ismert Colossus, bár újracastingolva, de viccesen, imádnivaló karakterként, és Negasonic Teenage Warhead, akit nem annyira ismerünk, de a jelenetei ütnek. Tökéletesen képviseli a tiniket?

A Deadpool kihozta a maximumot a bizonytalanul rábízott 58 millióból. Újabb bizonyíték arra, hogy szükség van a közepes költségvetésű filmekre? Reméljük hétfőre kiderül, hogy érdemes R besorolású képregényfilmet csinálni a nagyoknak is. (Nedves álmomban az ugyanitt, a FOX-nál készülő utolsó Rozsomák kaland R volt…)

The Big Short (A nagy dobás)

Azt sem gondoltam volna, hogy egy vígjáték rendező fogja a legjobb filmet szállítani a pár éve lezajlott gazdasági válságról. Bár ezt nem komédiában teszi persze.

A Big Shorttal tényleg ez volt az egyetlen terv: érhetően, bár leegyszerűsítve elmagyarázni, hogy miképp roppant meg a világgazdaság évekre. Milyen viselkedés vezetett ehhez a szörnyű helyzethez?

A történet amúgy három csoportot követ, akik rájönnek, vagy épp kiszúrják, hogy a jelzálogokkal baj lesz, és ennek a következményei beláthatatlanok. Mind fogadnak is a bankok ellen, shortolnak, amik azok röhögve fogadnak el, mert azt hiszik, hogy “hőseinknek” nincs igaza. Mind máshogy kerülnek a tűz közelébe, ennek megfelelően más háttérrel állnak a dolgokhoz, és talán ez a film egyetlen kifogásolható része.

A három csoport főbb karakterei kaptak háttértörténetet, amik közül másfél nem működik. Bírom Bale-t, de az aspergeres befektetési tanácsadó életre keltésénél csak arra figyelt, hogy a különböző furcsa viselkedéseket átadja, így eléggé erőlködős lett a dolog. Steve Carell mögé pedig jobban ki kellett volna dolgozni a gyásszal átszőtt gondolkodását, amire nem igazán volt idő, ez érhető, viszont a filmet kicsit gyengítette.

Ami igazából maradt, az intellektuálisan érdekes. Az emberi dráma nem működik a filmben, a feelgood “drukkolunk a hősöknek” pedig direkt lett gyengítve, hiszen tudjuk a válság milyen következményekkel jár, így aki erre fogad és nyer, az nem igazán nyertes. Már ha van szíve.

Viszont tényleg érdekes a Big Short. A múltkor a Walknál említettem, hogy a narrátort jobban kell használni, hát tessék, itt megteszik. Gosling csak a narrálással lesz teljes értékű karakter, aki nagyon kell a film végére. Ezen felül vágások, dokumentumfilmes hatású “remegő kamerás, zoomolós” felvételek és celeb cameók között van nekünk elmagyarázva, hogy milyen előjelek között milyen emberek okozták a rendszer összeomlását.

Muszáj újra hangsúlyoznom, hogy ez inkább érdekes, mint mozifilm. Tisztán látszik, hogy ez volt a cél, miközben Margot Robbie habfürdőben beszél pénzügyi kifejezésekről, viszont az emberi dráma nem elég erős a Big Shortban. Ez csak egy lenyomat valamiről, ami történt az emberiséggel, csak humorral és jó színészekkel megvalósítva egy dokumentumfilmbe illő téma, hiszen úgy senki nem nézné meg.

Mission Impossible: Rogue Nation – bevált recept?

Tom Cruise ismét megcsinálta. Bár nem vállalt sokat, de a mostani felhozatalban egy klasszikusabb hangulatú akciófilmet hozott, olyat, amiből kevés van.

A történet így a sorozat 5 részénél már nem akkora durranás, mondjuk már a harmadiknál sem volt az. Ezúttal a szindikátus, egy anti IMF-szerű szervezet ellen veszik fel a harcot, de jön a csavar: közben egy ügynöknő is ezt teszi, nem teljesen Cruisékkal egy oldalon állva. Erre mindjárt visszatérek.

Egy dolog egyelőre biztos: ez Tom Cruise filmsorozata. Lehet, hogy Jeremy Rennerrel terveztek valamit, de ezt elvetették egy időre, amikor közelebb tették őt az aktatologatáshoz. Konkrétan visszahelyezték Luther szintjére, és inkább Benjit, avagy a nevetést szolgáltató Simon Pegget vették előrébb. Persze ez nem meglepő, hiszen Cruise-zal fantasztikusan működnek együtt, már a film nyitójelenetétől kezdve.

Viszont egy probléma van kedvenc IMF ügynökünkkel: valahogy mindig kellő embernek tűnik a feladatra. Persze Tom kicsit önironizál, amikor a betöréshez szükséges mutatványáról van szó, de mégis, az ő karaktere tudja mit akar, hogy érje el, és megvannak a képességei hozzá.

Na a fentit csavarták meg a Mad Max húzással. Valahol érdekes, hogy a nyár két legjobban felépített blockbustere egyrész visszanyúl a képregényfilmek előttre, a klasszikusabb akciófilmekhez, és mindemellett egy erős, tényleg önálló nőt tesznek a főszereplő mellé. Ők már nem teszik háttérbe a saját céljaikat a hősért, hanem teljes jogú bajtársak. Ez a nem alárendelés a végső leszámolásban teljesedik ki, ami egyrészt kicsit régimódi, plusz a karakterek módszereit tekintve eléggé érdekes.

Igen, ez az a pillanat, ahol leborulok a Rebecca Ferguson által alakított Ilsa Faust előtt. Na jó, ez túlzás, de őt valahogy mélyebbre írták, mint Ethan Huntot. Nyilván ez az 5. résznél már nem meglepő, viszont a nála jelen levő fejlődéstörténet kiteljesíti a filmet. Nem új szintre emeli, csak az ismételgetés helyett — az akciók egyike már-már homage — ismét megtölti élettel.

És ha már a férfi-nő viszony: nincs romantika, te jóég. Nézed a filmet, némi flörtölés történik a szereplők között, de basszus, semmi erőltetett szerelmi viszony nem lesz belőle. Ez lehet, hogy kicsit spoiler, már ha valaki a körmét rágja ebből a szempontból, és nyilván van olyan film amibe kell a kapcsolat, de itt csak még teljesebbé tette a kémek hatást.

Azt el kell mondanom, hogy kicsit tartottam Christopher McQuarrie rendezésétől, plusz a forgatókönyv is főleg hozzá köthető, de így utólag be kell látnom, hogy ez hülyeség volt. Egy dolgot nem lehet elvenni az előző munkájától, a Jack reachertől, mégpedig azt a verekedést benne. Aki látta, tudja melyikre gondolok. A Mission Impossible sorozathoz is azzal a szemüveggel állt neki. Remekül vannak felépítve az akciók, sőt, a Ghost Protocollal ellentétben még jobban is vannak elosztva. Mindig jó olyat nézni, ami nincs agyonvágva, nem a néző “elveszettségéből” kovácsol érzelmet, hanem a jól felépített alaphelyzetből következik a feszültség.

Gondolom ennyiből egyértelmű, hogy baromi jól szórakoztam. Basszus, rohadt szomorú lesz, amikor Cruise már nem tud majd repülőgépek oldalán megkapaszkodni, vagy épületeken lógni. Élvezzük, amíg képes rá.

Fast & Furious 7

Az ötödik részétől végképp akciófilmmé váló Furious előtt magas hegyek tornyosultak, és hiába pattant másik rendező a fő székbe, azért sikerült felhajtani rájuk.

Megkerülhetetlen, hogy Paul Walker halála eléggé megzavarhatta és átformálhatta a film végső alakját. Azért a két főszereplőből elég durva lehet elveszteni az egyiket, a többi színész számára is nagy csapás lehetett, ami egy könnyed film készítését nyilván befolyásolja. De vettek egy mély levegőt, tartottak egy forgatási szünetet, és átírt forgatókönyvvel nekiültek a dolognak.

Egy dolog biztos, a filmsorozathoz méltón, irónia nélkül búcsúztatták el Walkert. Az utolsó percekben szerintem amúgy kiszórtak valamit a moziban, mert a szemembe ment egy homokszem legalább. Szerencsére nem a borzasztó Brick Mansions Paul utolsó filmje, hanem ez.

Hogy milyen lett maga a film? Az a helyzet, hogy az elején reménykedtem az új rendezőben, James Wanban, hiszen keményebb bosszúfilmként indult, az pedig fekszik neki, de aztán jött a kormány meg a nagyobb ügy és izé, szóval kicsit erővel gördült előre az a történet, amire ráfűzték az akciójeleneteket.

Nyilván nem az Oscar díjas forgatókönyvért ülünk le a Furious részek elé, de eddig szinte mindegyik rész koherensebb volt, és jobban felépítette a gonoszait. Itt is, Statham még korrekt, a probléma az extrával van. De az új csapattagként viselkedő nő is elég sokat van a vásznon ahhoz képest, hogy igazából semmi karakterépítőt nem tudunk róla, csak a képességeit és az aktuális helyzetbe sodródását. Biztos valaki félreérti az előbbieket, pedig esküszöm csak a korábbi Fast and Furious filmekhez hasonlítom, nem a Stalkerhez.

Viszont ha a történet picit is rosszabb, azt durván ellensúlyozza Statham a bunyóival, na meg az akciójelenetek is lélegzetállítóak. Nyilván a trailerek ellőtték a két nagyot (a harmadikat nem annyira), irigylem aki a repülős mókáról semmit nem tudott, de még így is ledöbbentettek.

Amit viszont nem értek, hogy miért volt ekkora különbség a két agyeldobás között. Csak mert ahogy nézem, a Dubai jelenetekhez is építettek dolgokat, de a repülőgépes sokkal valósabbnak érződött végig, és fantasztikus volt nézni.

Összességében bőven pozitívba billen a mérleg. Bár Justin Lin jobban kezelte a “család a minden” aspektusát a Furious filmeknek, de végül James Wan sem maradt annyira alul vele szemben, és neki a valóság is beleszólt sajnos. Akcióban pedig mindketten nagyot alkottak.

Tudom, hogy a folytatásokról már szó van, de a Fast 7 szépen lezárhatná az egész sorozatot szerintem. Rengeteg nosztalgiával teli kacsintás volt a régi részekre, az utolsó percek nagyon jól építették fel a búcsút, ami tökéletes lenne Domék legeslegutolsó kalandjának a végére. Aztán majd persze rápörgünk a folytatásra amikor jön az első trailer. Vajon az utcai versenyből heist movievá váló sorozat miképp újulhat meg a későbbiekben?

Kingsman: The Secret Service

Február van, valentin nap környékén járunk, és már most látható a mozikban az idei év Top 3 akciójeleneteinek egyike a Kingsmanben.

Szóval van ez Colin Firth nevű egyén, aki egy bizonyos fajta angolos, kifinomult figurát szokott játszani, erre most kicsit önmagát is kifigurázva annyi embert tesz el láb alól (ja igen, az említett jelenetet ő követi el egy templomban) remek koreográfiával, hogy öröm nézni. Az operatőr is így lehetett a dologgal, mivel a kamera már-már játékosan tudósít az őrületről, amikor Firth elszabadul.

Persze történet is van, teljesen a régi kémfilmek mintájára felépítve, csak épp megfejelve tipikus Mark Millarizmussal (mint a Wanted, vagy a Kick-ass). Van itt titkos szervezet, aki védi a békét, de fulladozik a sznobizmusban, aztán van egy nagyon gonosz figura, akinek tervei vannak a világgal, és neki egy olyan gonosz segítője, akinek pengék vannak a lábai helyén. Szó szerint.

Szóval a begyepesedett szuperügynökök közé érkezik meg a rossz környékről a főszereplő srác, akit Firth kivételével majdnem mindenki lenéz, de persze rosszul teszik. Nem megváltó a történet, de elegendő a szint amit hoz.

Igazából a főszereplő kiképzése közben néha kicsit leült a film, bár akadtak poénok egy kutya közreműködésével, mert hiába akarják folyamat szerűen elmesélni, hogy “ebből következik ez”, és rendesen építeni a karaktert, ha ez a nem sikerül jól és a fun rovására megy, a 129 perces játékidőt kihúzva. Olvasva a rendezővel, Matthew Vaughnnal készült interjút, még így is kivágtak sok mindent a filmből.

Valahol furcsa, hogy a legjobb Bond-film egy képregényből készült, és nem 007 a főszereplő jele benne. Míg a Craiges Bondok a régi időket folytatják, talán épp a saját “sznobizmusukba” fulladozva, csak megfejelve a Bourne pörgéssel, addig a Kingsman a teljes vérfrissítés, sok kockáztatással, 1-2 olyan meglepetéssel, hogy eldobom az agyam, meg egy sokkal emlékezetesebb akciójelenettel, mint akármelyik új Bond filmben volt mostanában.

A színészek… Hát nem tudom, Samuel L. Jackson a gonosz szerepében elment, de kicsit a bevált húzásait hozta, Michael Caine szintén olyasmi, mint általában, szóval az igazi meglepetés számomra mindenképp Colin Firth volt, aki nem csak az úriemberek, de az akciójelenetekben is lubickolt. És hát a főszereplő srác tökéletes keveréke a nagyképűségnek és a szerethetőségnek, Taron Egerton remek választásnak bizonyult.

Tehát február van, és ha a Kingsman általi blockbuster lécet átugorják az idén érkező társai, akkor 2015 újra a mozi éve lesz, mivel rohadt jól fogunk szórakozni. Még ilyet, és még több nem stúdió nyomás alatt készülő Matthew Vaughn-filmet, mert hiába volt jó a First Class, a Kingsman jobb nála. Komolyan, eddig 5 filmet rendezett, és a legrosszabb, ami nem ez, 7/10.

John Wick: az év akciófilmje?

Persze voltak még nagyobb dobások idén, na nem az Expendables, szerencsére mostanában ismét kapnak a kategória rajongói a jóból, de a John Wick simán az egyik kiemelkedőbb darab. Keanu Reeves is back? Ez az új Taken első rész?

A történet persze nem túlzottan bonyolult, egy minimalista bosszúfilmről van szó. Hősünk visszavonult bérgyilkos, épp elvesztette a feleségét, és annak utolsó ajándékát, egy kiskutyát megöl az orosz maffia egyik idiótája, ő pedig visszavág ezért. Elsőre nem hangzott erősnek ez az alap, de igazából a film a maga módján elég szépen felépíti a dolgot.

A John Wick legeslegnagyobb előnye, hogy két akcióbuzi rendezte. A csávók rengeteg akciófilmben voltak felelősek a kaszkadőrös trükkökért, most pedig egyszerűen kiélték magukat. Nem csak, hogy számít a filmben az erőszakos jelenetek koreográfiája, hanem ezt a rendezők nem is rejtegetik előlünk. Nincs 100 vágás fél perc alatt, és pont ez húzza alá a főszereplő megállíthatatlan gyilkológép mivoltát. Tőle fosik az orosz maffia, és joggal teszik, láthatjuk.

Nyilván egy B-filmről van szó, ez az egyszerű alaptörténből leeshetett mindenkinek, így bizony akad pár olyan mondat, ami mögé színész kell, hogy hihetőnek hangzzon a dolog, ne pedig katasztrofális műmájerkedésnek. Nem is tököltek, Reeves mellé olyanok kerültek, mint Michael Nyqvist és Willem Dafoe, mindketten remekelnek a nekik jutott szerepekben.

Aki hozzám hasonlóan odavan az akciófilmekért az mindenképpen nézze meg. Néhol kicsit döcög a film, de úristen a pozitívumai mennyire jónak bizonyulnak. Remélem ez a két csávó kap még esélyt rendezésre Hollywoodban.

Interstellar (Csillagok között)

Muszáj volt első nap megnézni, hiszen nagyszabású sci-fi még akkor is kötelező program lenne moziban, ha nem egy sok filmmel bizonyított rendező tenné le az asztalra.

A történet nagyon röviden: a Földön az élet egyre tarthatatlanabb, már nincsenek hadseregek, sokkal kevesebb ember is van, de a bolygó még így sem igazán tűr meg minket. Nincs megoldás más megoldás, az űrben kell új otthont keresni. Mindez jó sok évvel 2014 után játszódik, amikor már nem képeznek ki űrhajósokat, pilótákat, mérnököt is alig. Ezzel magyarázzák, hogy visszavonult pilóta, jelenleg kukorica farmer miképp kerül ki az űrbe. A többit majd megtudjátok.

Nem kertelek, kicsit csalódás volt. Rengetegszer esett olyan hibákba, mint Nolan előző filmje, a Dark Knight Rises. Érzésem szerint az Interstellar is a forgatókönyvön csúszott el és majdnem eltörte valamijét az esésben. Viszont mivel nem egy The Dark Knight-Inception kombót követ, hanem egy megosztó Batman filmet, így azért kevesebb elvárással lehetett elé ülni.

Egy dolgot mindenképp el kell ismerni: Nolan igyekszik nem folytatást, rebootot vagy remaket gyártani, és ő az aki tényleg össze tud szedni egy eredeti ötletre is pénz. A problémám, hogy ezúttal túl sokat markolt. A múltkor volt egy 2001 előzetes, aminek a végén tőle idéztek, és most itt, az új filmjénél teljesen azt éreztem, hogy “csináljunk egy “új” űrodüsszeiát” koncepcióval álltak neki az Interstellarnak.

A drámai jelenetek felénél azt tűnt fel, hogy erőlködve akarnak túl mélyek lenni Nolanék. Arról nem is beszélve, hogy utálom amikor egy pofonegyszerű dologra nem jönnek rá rögtön a tudósok. Nem én vagyok okos, sőt, pont ezért zavar, amikor feltűnik egy filmen, hogy az okos emberek nem jutnak el egy egyszerű következtetésre. Arról nem is beszélve, hogy teljesen kiszámíthatóan került elő az összes félmondatban említett apróság is a film közben.

Szerencsére a dráma jobban sikerült fele, és a fantasztikus, lélegzetelállító, további elszállt jelzőkkel illethető látvány McConaugheyvel karöltve bőven pozitívba rántották a filmet. Tudom, hogy a negatívumokkal kezdtem, és túl sokszor fogja a kezünket a film, de basszus, mindezek ellenére is jó. Sőt, néhol egyszerűen káprázatos.

Nem csak érzelmileg kapott el a jobban sikerült dráma szál, hiszen még a végtelenbe utazás is alapvető emberi dolgokra van levezetve, hanem technikailag is gyönyörű volt. Nem érdekel mi CGI, mi tényleges makettes akármi, mert tökéletesen működik. A film felfedezés része magában megállná a helyét. Pont ezért volt baj, hogy a karakter és küldetés alapozás kicsit közepes lett.

Nem ez lett az új űrodüsszeia, ennek ellenére (vagy sokaknak pont ezért?) fantasztikus moziélmény az összes hibája ellenére.

Nektek hogy tetszett a Gone Girl?

Napokig törtem a fejem azon, hogy mindenféle spoiler nélkül miképp ajánljam a filmet, de nem jutottam semmire. Mostanra már mindenki látta, akár el is lehetne lőni, de minek. Aki még nem ejtette meg, az úgyis az házivideó forgalmazáskor kerít majd sort rá, de neki is maradjon jóság.

A lényeg, hogy itt volt ez a film, amiben annyi a sztori, hogy egy házaspárból nem egyértelmű körülmények között eltűnik a feleség. Így egy szálon láthatjuk a nyomozást/keresést utána, a másikon pedig a kapcsolatuk kezdetét és alakulását a nő naplójából felelevenítve. És ennyit elég is tudni a történetről.

Őszintén szólva Finchernek ilyesmikkel kéne foglalkoznia, nem pedig a remake-ekkel. Most épp az Utopia sorozatból csinál valamit, legutóbb pedig a Girl With The Dragon Tattoo jött tőle, ami teljesen felesleges volt. Amiből már fogyasztható film is van, arra minek üti el egy Fincher kaliber az idejét. Nem azt mondom, hogy a legzseniálisabb rendező, hiszen az erőteljesebb stílusát húzza rá mindenre és ezt nem illik minden témájára, de itt ezzel nem volt baj.

Hogy nekem miért tetszett? Elég ritkán ülhetünk be olyan filmre, ami az ember kíváncsiságát is végig megmozgatja. Jó, a Gone Girl is leült kicsit a közepén, de mégis végig élveztem, hiába volt hosszú. És pont ezek miatt nem pontoznám annyira fel, mert szerintem ez inkább olyan egyszeri élmény. A barátnőm olvasta a könyvet, szereti Fincher filmjeit, de mivel tudta mi lesz végig, így nem igazán kötötte le az egész.

Abban biztos voltam, hogy Ben Afflecttel nem lesz baj, de szerencsére Rosamund Pike is nagyot alakított. Mindkettejüknek hálás szerep amúgy.

Amúgy ritkán haragszom az internetre, de azt nagyon utáltam a Gone Girl kapcsán, hogy minden spoilert sikeresen elkerültem még a film moziba kerülése után is, sajnos csak 1 héttel később láttam, erre egy tök random helyen “újra lehozzuk ezt a régebbi cikkünket a Gone Girl miatt” ellőtt pár meglepetést. Nem a filmről vagy a könyvről írtak, hanem tök másról, pont ezért lettem ideges.

Chef: újrakezdés szendvicssütéssel

Pár hete írtam az idei év egyik legfeelgoodabb filmjéről, a Begin Againről, ami sok klisét elkerülve szólt az újrakezdésről, erre itt a Chef ami hasonló témát boncolgat, de nagyon máshogy.

Nem akarom a két film összehasonlításával elütni az időt, de egy bekezdés elfér, mivel annyi helyen olvastam, hogy mennyire hasonlít a Chef és Begin Again. A téma tényleg stimmel, de a kidolgozás teljesen más, és pont emiatt nem halványulnak el egymás fényében. Míg a Begin Again néhol zseniálisan szerkesztett produceres darab (végtére is a főszereplő munkája is az), addig a Chef tiszta jazz, tele improvizációval. Teljesen más érzés nézni mindkettőt, de abszolút jó érzés marad utánuk.

A történet annyi lenne röviden, hogy van egy konyhafőnök, aki összetűzésbe kerül az étterem tulajdonosával, mert az nem engedi kibontakozni, ugyanazt várja el tőle minden este, mivel “emiatt járnak ide az emberek, a Casper best of miatt”. És persze, itt főzésről van szó, de minden kreatív szakmára illik ez, amikor a bevált slágereid nyomod és nem tudsz megújulni valami miatt. Nem lehet mindig a külvilágra fogni természetesen.

Nyilván az a fordulat jön, hogy felmond és újra magára talál, feléled benne a tűz ismét. Nem a történet bonyolultsága adja el a filmet, hiszen mint említettem, rengeteget improvizálnak az előbbi bevált vázra, és amiatt jó az egész. Egyszerűen végig lehet mosolyogni még a ritmustalan jeleneteket is.

Extra jelentést ad a Chefnek, hogy tulajdonképpen a rendező Jon Favreau is ugyanígy be van ragadva a karrierjében. Az Iron Man első része túl nagy siker volt neki, ahonnan csak lefelé volt út, lásd Cowboys and Aliens, erre jön és szinte semmi pénzből összehoz egy örömfilmet. A következő rendezése mondjuk a Jungle Book lesz, szóval lehet a Soderberghi “egyet nekem egyet a stúdióknak” mód lesz a vége a dolognak.

A szereplőgárda parádés, Favreau szerencsére jóban lett pár nagyobb névvel (ScarJo, Downey, Vergara), akik így kevés pénzért is szívesen dobták fel a filmjét, de a főszereplő trió itt a lelke mindennek, és ők remekelnek: Jon Favreau, John Leguizamo (végre újra!) és Emjay Anthony.

Valahogy nagyon betalált nálam ez a film, igazából jobban, mint a Begin Again, hiába szétesettebb. Például itt a kiteljesedő családi szál sokkal rosszabbul van kidolgozva, végigvezetve, mégis… ezután könnyebb volt átgondolni pár dolgot a jövőről. Így a pontozásnál szerintem vonjatok le 1 pontot, de még úgy is marad elég. Nagyon ajánlott darab.

ui: egyetek a megnézése előtt.

Begin Again: az év feelgood filmje eddig

Az első 20 perc zseniális, amikor megláttam mi jön a 18. perc környékén szinte eldobtam az agyam. És utána sem csökkent túlzottan a minőség.

John Carney (Once) új filmjéről van szó, amiben ismét a zenéhez nyúl, ezúttal egy producer talál gyémántot valami random bárban, aztán csinálnak közösen egy albumot. Csakhogy most két embert kicsit máshogy hoz rendbe a zene. Igazából a múltját le sem tagadhatná a rendező, és tény, hogy az amatőr báj helyett itt teljesen profi mindenki aki a filmen dolgozott, viszont mégis maradt valami egyedi hang a műben, hiába jönnek páran azzal, hogy Hollywood elkapta Carneyt.

A Begin Again sem 100 milliós rom-com, csak a színészek most tényleg játszanak, sőt, Keira Knightly egész jól énekel, a fényképész szerelmes levelet ír New Yorknak és a vágó is meglep minket néha. Mark Ruffalo pedig… áh baszki, nagyon jó.

Persze azt azért hozzá kell tennem, hogy eléggé kell szeretni a zenét ehhez a filmhez. Nem pont ezt a gitárost, amit végig nyomnak, csak úgy általánosan, így jó pár jelenet telitalálat lehet, és még a rengeteg dalt is könnyebb elviselni közben, már ha épp nem az ember ízléséhez passzolókat játszanak. Amit a Lost Stars című dallal művelnek a film során, az pedig egyszerűen gyönyörű.

Szép a film. Nem tudom máshogy mondani. Néhol megható, néhol szomorkás, és mégis feelgood valahogy.

Amúgy nevetséges, de itt van még egy film aminél a hazai forgalmazó úgy döntött, hogy nem akarja az igazi közönségét berángatni rá, inkább legyen valami romcomos gagyi magyar címe azt majd lesz valahogy: így lehett a Begin Againből Szerelemre hangszerelve. Mintha a Lost in Translationnek azt adták volna, hogy Szerelembe veszve.

Guardians of the Galaxy: Ooh Child

Na akkor ennyi, Hollywood idén igyekszik bemutatni, hogy tudnak ott jó blockbustereket csinálni, pedig a Guardians of the Galaxy is tele van hibával és mégis szórakoztató, izé, fun marad végig.

Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én egy Star Wars és Indiana Jones szerű filmre számítottam és azt is kaptam. A rendező olyan, mintha ezeken nőtt volna fel, már persze a fantasztikus popdalok mellett. Vajon a Hit Me Baby One More time is ekkora klasszikus lesz 20 év múlva az akkori filmekben? Mondjuk addigra már nem fogok blogolni, vagy mi a fene ez itt.

Tudjátok mit, a negatívummal kezdem: szerintem a gonoszok nem voltak eléggé kidolgozva. Lassan eléri a Marvel filmeket a sorozat hatás, avagy magukban nem fognak megállni a filmek. Itt azt éreztem, hogy egy sorozat sweepsre készített epizódjait látom, ezek azok amikbe a legjobb vendégszereplők, legpörgősebb sztorik kerülnek, de azért mégis illeszkednek a nagy történetbe.

Tehát túl vagyunk azon, hogy mindenki meg akar szerezni valamit, leginkább annak hatalma miatt, és azzal különböző dolgokat kezdeni. Vázlatos az egész, sokszor csak öntik az információt az arcunkba, de itt nyert értelmet amit hallhattunk pár napja, miszerint van egy Marvel forgatókönyv, amit utána a felfogadott rendező a saját szája ízére módosít, megtartva a főbb dolgokat gondolom.

Avagy tippem szerint James Gunn fogta magát és minden párbeszédet átírt. Amikor a Guardians of the Galaxy szereplői egymással beszélgetnek az színtiszta élvezet és olyan gyönyörűen szeretteti meg a szereplőket, hogy jó volt nézni és hallani. És emiatt üt a film érzelmi csúcspontja, hiába közepes az oda vezető kötelező akció.

Komolyan mondom, ennyi kisajtolni egy “Fából” aki csak annyit mond, hogy I am groot? Egy beszélő mosómedvéből? Dave Bautista színészi képességeiből? És akkor Chris Prattet még nem is említettem. Úgyis fangirl jelzőt kapok érte, bár nem tartom annyira jó színésznek, de ebbe a moziba is rohadtul illett. Több kalandfilmet neki!

Kicsit szomorú, hogy mennyit kellett várnunk egy űrkalandfilmre, de végre megkaptuk. Nem ez az új Star Wars, azért ilyeneket olvasni kicsit fáj, de valami kurvajó szórakozás.

A végén volt extra jelenet, de előtte egy kis hülyülés a Marveltől azok számára akik figyeltek: No raccoons or tree creatures were harmed in the making of this movie.

Dawn of the Planet of the Apes – bizalom egy film iránt

Három éve a Rise of the Planet of the Apes sokunkat meglepett a minőségével, ahogy a bugyutának hangzó sztorit, miszerint egy intelligens majom vezetésével fellázadnak a majmok, nagyon korrekten és ha az alap tudományos dolgokat elfogadjuk, akkor hihetően is bontottak ki. Egyszóval nem hülye blockbuster volt, és ezt folytatja nekünk a Dawn.

Caesar (Andy Serkis) makes peace with Koba (Toby Kebbell) in a scene from the motion picture "Dawn of the Planet of the Apes." CREDIT: WETA/20th Century Fox

A történet annyi lenne, hogy az előző film végén elszabadult vírus mostanra már kiirtotta az emberiség nagyját, a maradék még mindig városokban él és igyekszik megőrizni a civilizáció maradékát, az intelligens majmok pedig otthont alakítottak ki maguknak, és ott próbálnak békében élni. Mindez egészen addig megy, amíg pár ember fel nem tűnik a területükön, mivel ott található egy vízerőmű.

Ennél többet nem is érdemes tudni szerintem. Igyekszem nem spoilerezni, de nekem az tetszett igazán, hogy a fenti alapból következő kliséket nagyon ügyesen variálták meg, pont annyira, hogy ne legyintsünk rá a végére.

Akkor el is jutottunk a megvalósításhoz, ami ismét fantasztikus. Nem lesz klasszikus A majmok bolygója: Forradalom, de megint csak egy normális blockbustert kaptunk, ahol mindenre szakítanak időt. Nyilván nem mennek igazán mélyre, de a legtöbb karakter normális motivációt kap azokra a dolgokra, amit csinál, és ezt békésen be is mutatják nekünk. Avagy ismét csak sokat alapoznak, mire befut az akció.

Biztos van pár ember, aki még így is lehurrogja, de tessék, itt a látvány, hátra lehet dőlni, a mo-cap-cgi majmok miatt végig effektfilm, és mégis rendesebben van összetéve, mint jó pár “kapcsold ki az agyad élvezd a látványt”-mestermű. A lepusztult San Francisco pedig minden posztapok rajongó szívét megdobogtathatja.

Kirk Acevedo, Keri Russell, Jason Clarke, Kodi Smit-McPhee and Enrique Murciano in a scene from the motion picture "Dawn of the Planet of the Apes." CREDIT: David James, 20th Century Fox

A színészek? Mint látható, ezúttal az emberi szereplőkre is kisebb neveket kerestek, gondolom A listás megfizetése szóba sem jöhetett, amikor ennyit kellett áldozni a renderelt szereplőkre. Mindenki hozza amit kell, Jason Clarke szokás szerint jó, és hát Andy Serkis szokás szerint remek munkát végzett a mo-cap Caesar szerepében.

Mindent összevetve szerintem nagyon jó folytatást kaptunk. A bevétel is rendben van, még ha itthon nem is kap igazán esélyt (de erről inkább a linkelt posztban, itt a filmről legyen szó), és ha ilyen szinten folytatják, én kíváncsi vagyok a harmadik és negyedik részre is.

← Vissza a jelenbe - A múltba →

Kategória archívum: ********