A film amit 10 ember látott itthon, pedig sztriptíztáncosok vannak benne? Lehet tudat alatt ez is mozgatott, de közben nagyon-nagyon kíváncsi voltam miképp csináltak pont ebből filmet. A Zola alapja egy twitter thread, ami nagyjából 2 oldalon elfér. Mindezek ellenére mégsem hívnám novellának, mert valahogy megragadta a mikroblogolás lényegét, és kb. katapultálta a köztudatba, hogy ilyenre is jó. Lehet történetet írni így is, minden sallangot kihagyva csak a lényeget átadni nyersen.
Na de ezzel mit lehet kezdeni filmkészítőként? Spoiler: nem sokat.
A történet röviden annyi, hogy egy sztripper (Riley Keough) az új hasonló foglalkozású, de nagyon független barátnőjét (Taylour Paige) rábeszéli egy hétvégi floridai tánckörútra, mert ott annyi pénzt lehet csinálni azokban a klubokban, ahova vannak kapcsolatai. El is indulnak, de már akkor gondok adódnak, hiszen a kocsit az eddig normálisnak tűnő csaj stricije vezeti, és velük megy még a csaj furcsa pasija is. Nyilván az önálló, tipikus örömlány életet, szigorúan csak táncos nőnek ez nem tetszik. Aztán a strici nyomására egyre durvább dolgokat kell megtenni, és így mélyül a két sztripper között is a szakadék, ahogy halad előre a hétvégi program. Nem akarom lelőni a fordulatokat azért.
Viszont ez twitteren, durva szlenggel, nulla töltelékkel valahogy ütött. Sütött az energia a mesélés módjától, nem pedig attól, ami ténylegesen történt, hiszen az eléggé átlagos sztori. Erre a filmmel mi történik? Na erre voltam kíváncsi, de még a főcímekkel megtűzdelve sem tudnak tényleg 86 percet megtölteni, hát még energikusak lenni. Konkrétan két jó megoldás van, az egyik amikor twitter csilingelést hallani a tényleges tweetek szó szerinti felidézésekor, a másik amikor a gonoszabb csaj később megjelent “másik oldal” sztoriját életre keltik.
Ezen kívül kaptunk egy átlagos művet, amit ránézésre 16mm filmre forgattak (a zaj miatt tippeltem, megnéztem és tényleg így volt), szóval a képi világa tetszett, mert nem olcsón digitálisan hozták ki. Tényleg, komolyan álltak neki az egésznek, az alakítások baromi jók, mindenki felpofozná Riley Keough karakterét simán, de mégsem volt benne elég puskapor.
Igazából nekem az volt előzetesen a tippem, hogy ez egy montázs kéne legyen kb. Maga a twitter thread is arra hasonlított, mint amikor a Vonzás szabályaiban Ellis leírta Viktor európai körútját, és amit az a film zseniálisan adaptált. Na egy ilyen klipet kéne vágni a Zolából.
Amikor minden adott egy legalább jó szintet megütő filmhez, de jön az író és bevágja az ágat a küllők közé, aztán pofára esik a nézővel közösen.
Itt egy neo noir, amiben a főszereplő egy háborút megjárt férfi, aki a jelenlegi munkája során volt bajtársával közösen segít emlékeket feleleveníteni az embereknek. Mindezt a közeljövőben, ahol a tengerparti városokat már félig ellepte a víz. Természetesen a gazdagokat nem értini a probléma, hiszen ők időben építettek gátat és vettek szárazföldet maguknak. Itt téved be egy nő a főszereplő üzletébe, hogy segítsenek neki előkeríteni a kulcsait. Be is üzemelik az emlék gépet, a férfi pedig nyilván beleszeret a nőbe.
Szóval megvan a sci-fi köntös, ez az emlékekben mászkálás érdekes plusz, van végzet asszonya, van a nyomozó akinek a morális kódja megsérül az ügy végére, és még kis akció is akad. Na meg a világ mocska felszínre kerül. Amolyan igazi noir recept, csak épp most ilyen körítéssel. Hogy lehet ezt elbaszni? Hát ahogy Lisa Joy tette író-rendezőként.
Lehet csökkentette az élményt, hogy tudtam, Ms. Joy korábban a Westworldökön dolgozott, és úgy tűnik a lényeget ő vihette a 3. évadban, mert egyszerűen nulla érzelmi töltet volt itt. Tényleg nem abba kötök, hogy a házak miképp bírnák a tenger ostromlását, hanem ahogy a karakterek haladnak előre a történetben az a katasztrófa. Előfordulhat, hogy az előtudásom nélkül is a Westwordhöz hasonlítottam volna a filmet, olyan élettelen és mechanikus a Reminiscence, mint az. Sajnos ez alatt az akciót is értve, meg sem lepne, ha ugyanaz a csapat hozta volna össze, mint a sorozatban…
Nyilván van mondanivaló, bár először azt hittem, hogy a “realitás nélküli nosztalgia rossz” felé haladunk, de a film vége máshova vitte ki a történetet.
Ami plusz pont az természetesen a jövőbeli világ. Oké, kicsit “greenscreen, the movie” a hatás, mégis jó volt a félig víz alatt levő városokat nézni. Ahogy Hugh Jackman és Rebecca Ferguson párosa is remek. A többiek már kevésbé, főleg a gengszter Daniel Wu.
Még ide lezárásnak eszembe jutott, hogy a Blade Runnernek volt egy olyan változata, amiben a stúdió kérte Harrison Ford karaktere narrálja is a történteket régimódi noiros módon, erre kedvenc színészünk fahanggal felmondta az egészet, nehogy ezt a túlmagyarázottat küldjék végül moziba. Na itt van narráció, és úgy tűnik muszáj volt ezt a változatot kiadniuk, mert különben a történetből és expozíciókkal teli jelenetekből nem is sejtenénk mit éreznek a karakterek…
Ilyen az, amikor a Disney fogja az összes kalandfilmet, betáplálja valami big data mesterséges intelligenciába, az meg kiköp valami forgatókönyvet. Mindezt szinte nulla külső helyszínen leforgatja a Commuterért és Non-Stopért felelős Jaume Collet-Serra.
Kőkemény leszek a Dzsungeltúrával, talán pont azért, mert reménykedve vártam. Nekem a Rockkal nincs különösebb bajom, Emily Blunttal főleg nem, és hát az egész egy kalandfilm akart lenni, azt a zsánert pedig imádom. Vicces körbenézni, hogy az egyik kritikában a Múmiához, a másikban a Karib-tenger kalózaihoz, a harmadikban még a Nílus gyöngyéhez is hasonlították, mert ahogy kezdtem a posztot, szerintem ezek abszolút jellegtelen, fantáziátlan keveréke, egyikhez sem hasonlítható igazán.
A történet egy Amazonas környékén található mindent meggyógyító csodanövény felkutatása körül pereg. Egyrészt van egy ősi átok, ami érinti az ezt 400 éve megtaláló spanyolokat, aztán van egy nő aki csak szakmai elismerést akar ezzel a gyógyszerrel, és van katona tiszt a tengeralattjárójával, aki a háborút akarja megnyerni (a másodikat? komoly kérdés, a film alig utal rá). Ja meg van egy kalandor sármőr, akiben nem lehet bízni. Ezek a karakterek keverednek többször összetűzésbe a “kincs” felé vezető úton.
A legszomorúbb, hogy a filmben semmi egyediség nincs. De FUN sem. Konkrétan nagyon érezni, hogy egy terméket látunk. A Jungle Cruise ugyanúgy egy “ride” Disneylandben, mint a Karib-tenger kalózai volt anno, és láthatóan (a spanyol karakternél meg főleg) azt próbálták megidézni, de tipikusan öltönyösök irányítása alatt. Mármint egy kompetens filmkészítő nem akadt itt, aki értette volna, hogy a Johnny Depp film nem csak Depp alakítása miatt működött, hanem mert remekül van felépítve és rendezve, és az akciói egyszerűen izgalmasak. Itt meg nézhetjük ahogy Avengers fizikával menekülnek folyamatosan zöld hátterek előtt az emberek. Konkrétan olyan az egész, mintha egyszer nem lettek volna igazi hajón. Tudom, láttam a BTS videókat, 1-2 díszlet fel volt húzva, de minden olyan iszonyat furcsán digitális, ami baromira rosszul áll egy régimódi kalandfilmnek. Kicsit elkalandoztam, de egyszerűen még az akciójelenetek, vagyis setpiecek sem működnek, sokszor még szinte a tét sem érződik igazán bennük.
Nekem a legdurvább pedig az volt, hogy bár Emily Blunt és Dwayne Johnson is karizmatikus, vicces karaktert hoz, viszont kettejük között nulla szikra van. Nagyjából testvéri szeretetnek néz ki a főszereplők közötti kapcsolat, pedig szerelmi szálat építenek…, bár az építenek jelző elég nagy túlzás, inkább csak reménykednek a film készítői, hogy valami kémia valahogy véletlenül lesz a két főszereplő között. Van is, baráti, testvéri. Konkrétan a film végén a macska érzelmesebb jelenetet hozott, mint Blunt…
Olyan jó lett volna valami laza kalandfilm, ehelyett kaptunk ezt a semmit. Hihetetlen számomra az egész, de komolyan, hogy még csak egy jó fél órára sem lehet mutatni “legalább ez elment benne” felkiáltással. Van eleje, közepe, és vége, de csak talán film a Jungle Cruise.
Az elején még azt hittem, hogy mind a három részről írok, a kezdő meg is volt, de aztán miközben szétuntam a másodikat, nem akartam túlzottan elmerülni a negativitásban utána.
Érdekes volt az 1978 annyiból, hogy semmi egyediség nincs benne, mégis úgy rendezték meg, mintha valami jó új horror lenne, ami nyugodtan visszafoghatja magát és építkezhet. Csak hát a téglák nullák voltak. Ezt nyilván úgy értem, hogy semmi egyediség vagy épp egyéniség nem volt a filmben, de úgy tettek, mintha lenne, és ez nem rendes alapozásnak érződött, hanem kötelezőnek, “essünk túl rajta”.
Komolyan, amikor már nem is tudom hányadszor magyaráztak szinte csak nekünk a karakterek, akkor már a hajamat tudtam volna tépni, “építették” őket, hogy a haláluk üssön, de nagyjából a finálén kívül senkié nem volt erős. A végére amúgy beindult a film, amikor a baltás már a táborban aprított, és itt elég bátrak voltak, mert bizony tényleg kis tinikre is lesújtott, ami meglepett.
Az 1666 pedig akár jó is lehetett volna, itt még az alapozást is el tudtam volna nézni, ha tényleg akkor játszódó filmnek néz ki. Most ez a hasonlítás nem tempóra vagy írásra fog vonatkozni, csak esztétikára: a VVitchet kellett volna hoznia, nem pedig egy sorozat “alternatív univerzumos” részét. Mármint minden modern volt és/vagy nagyon érződött, hogy díszlet. Ebben rohangáltak a már ismert szereplők ugye, mivel úgy tekintettünk a múltba, hogy mindenki visszatért “valakiként”, hiszen csak látomás volt, nem a 100% múlt. Ez ötletileg rendben van, csak mindezek miatt nem érződött a 1666-nak. Az 1994 és az 1978 minden digitális kinézet ellenére is jobban hozta a kor kinézetét.
Itt térnék ki arra, hogy ez az Olivia Scott Welch, aki most a Pánik sorozatban és itt is ropta, errefelé ő volt a leszbi barátnő Sam, valami iszonyat tehetségtelen, vagy borzasztó casting mindkét helyen. Minden feltűnése csak szívja el az energiát a jelenetekből, nagyon durva. Pedig a többiek korrektek, legalábbis azon a szinten ahova a Fear Street célzott.
És most jön a halvány DE, miszerint a trilógia és a nagy rejtély körbeérése és feloldása valamennyire tetszett. Volt egy kis reszkessetek betörők ismét benne, viszont tanultak az 1994 Part One hibáiból. Amit itt bele tudok kötni, az a horror hangulat végleges hiánya. Mint a Walking Deadben a zombik: jönnek a korábban elvileg ijesztő gyilkosok, de csak díszletek már. A nagy megoldás látszott az előző végén bőven, nem volt benne 6 órányi misztikum, de valamennyire elment ez a kísérlet összességében.
Valójában minisorozatnak érződött a Fear Street, nem pedig 3 filmes trilógiának, hiszen ha ezeket mondjuk 4 havonta mutatta volna be a Netflix, akkor szerintem kevesen lettek volna ott a végénél. Lehet én sem. Tippre ez lehetett a tervük: tavasz -> nyár -> hype a “mindent felfedő” őszi filmre, de inkább összerántották 3 hétre.
Úgy tűnik a Disney jövője teljesen a streamingben van, a moziélménynek kalap, kabát. A bár sokat tologatott, de végül moziba küldött Fekete özvegy, elvileg nagy, CINEMATIC film végén egy eddig sorozatban látott karakter felvezeti a következő sorozatot. Ezzel a szájízzel szédeleghetünk ki a kánikulába, nem azzal, hogy ScarJo még egy utolsót odacsapott az MCU-ban.
A Marvel legjobb cold openje amit itt a főcím előtt láttunk. Natasha és a család fiatalon remek volt, egy olyan hangulatú filmet kellett volna csinálni. Vagy egy indie drámát arról, hogy a Civil War után menekülő Natasha miképp húzta meg magát Norvégiában. Eskü néztem volna, olyan szép volt a helyszín ahogy felépítették, és persze Johansson megpróbáltatásai a vadonban jó kis dráma lehetne.
Ehelyett persze be kellett indítani a cselekményt, és az egész film a Red Sparr Black Widow kiképző program alapjainak felborítására ment el, miközben “összejött” Natasha és a családja újra. Voltak jó részek, az említett kezdő percekben konkrétan még az érzelmi húrok pengetése is ment. Utána már sokkal kevesebbszer. De még a humoros akció sem volt a legjobb, ami azért korrekt szokott lenni az MCU filmekben. Mondjuk legalább láttuk a budapesti dugóra mi az igazi megoldás.
Igazából az egész filmet tényleg akkor kellett volna moziba küldeni, amikor játszódik. A Civil War után jó lett volna lazításnak, és a kisebb tét is sokkal kevésbé ütött volna, a személyesebb történet értelmesebben illeszkedett volna a nagy képbe. Ha már szóba hoztam, a film gonosza nevetséges, és ahogy próbálták sokkal nagyobb fenyegetésnek beállítani egy sima átnevelt bérgyilkosok hálózatát üzemeltető pasinál, annál a résznél a falat tudtam volna kaparni, annyira… régimódi megoldás volt – ha már a kémfilmekhez hasonlítják amiről most szó van, akkor nekem a James Bond Tomorrow Never Dies ugrott be róla.
Bár az akcentus fura volt, sztori szempontjából is, de David Harbour nekem ellopta a filmet. Natasha “apját” alakítja, és előkerül a sztoriban. Na ő hozta a humort, amin el tudtam vigyorodni is. Scarlett Johansson kapcsán érdekes, hogy számára ez volt a karakterének rendes ábrázolása, az Iron Man 2-ben történt feltűnése óta bekövetkezett változások miatt végre rendesen lehetett vászonra vinni Widow-t. Ellenben Florence Pugh-t hiába bírtam több filmben is, nevetségesen gyenge volt itt.
Lehet csak a sok tologatás, lehet az Endgame lezárása miatt, de egyelőre engem csak a Loki tudott igazán megfogni az új MCU-ban. Most megnéztem ezt a sorozatrészt, izé, filmet, de még a Dead Space-nyúlós akciójelenet sem volt igazi, pedig abban reménykedtem. Meg úgy az egészben egy kicsit. Kicsit amolyan semmilyen amit éreztem utána, nem pedig olyasmi lelkesedést, amit több MCU filmnél korábban. Bár azért voltak a Black Widownál nagyobb csalódások korábban.
Tudom, a filmről kéne beszélni, de az eléggé… hát hívjuk közepesnek. Mégis a címben levő gondolathoz kanyarodnék vissza, miszerint jelenleg sokkal több mindent kell figyelni, ha az ember ott akar lenni az MCU-ban innentől. Ezer crossover, ki tudja a Loki hova vezet az alternatív univerzumokkal. Ezen kívül mostanra már bárki lehet Skrull is, hiszen a Far From Home felvezette, ha meghal véletlenül egy karakter, akkor vagy Skrull volt, vagy az pótolja akár.
Az egész MCU hatalmas, a kő- és nagyjából rajongóknak remek érzés valószínűleg, de nem véletlenül nem tört be az ilyesmikkel teli képregényvilág a mainstreambe évtizedekig. Az Endgame-ig nagyjából egy sorozatot, három évadot néztünk, mostanra itt van a sok spinoff, meg prequel, meg crossover, meg… sok. Eskü kíváncsi vagyok, hogy bejön-e a számításuk, vagy betelnek az emberek, nézők. Sajnos a Black Widow bevételi adataiból nem láthatjuk majd, a Disney+ nézettségeket pedig nem tudjuk (minden streaming mérés hatalmas hibákra épít egyelőre, akármit olvastatok).
Ez egy üres poszt kéne legyen, annyira semmi volt ez a film. Részemről nem tudnék tényleg negatívan nyilatkozni róla, de pozitívan sem. Mondjuk ez nem csoda, hiszen vagy 8-9 év volt, mire elkészült és bemutatták. Egy Patrick Ness-könyvadaptáció (a Kés a zajbané) a Chaos Walking, és annyi átíráson át jutott el a forgatásig – elvileg még Kaufman is volt körülötte – , és utána az utóforgatásig, hogy a semmilyensége valójában szinte dicséret.
A történet egy olyan bolygón játszódik, ahova emberi telepesek érkeztek, de leszállva derült ki, hogy a férfiak gondolatai hallhatóvá váltak a hely “zaja” által. Képileg ez úgy lett megoldva, hogy ilyen CGI felhő van mindenki feje körül, ami elárulja mire gondol. De persze vannak olyanok, akik ezt a zajt tudják máshogy használni, elrejteni a gondolataikat, vagy épp hologrammal átverni másokat. Igen, fel van vezetve, de akkor is durva ennek használata mire a film végére érnek.
Na Tom Holland karaktere itt él egy olyan településen, ahol már csak férfiak vannak, mert a nőket elvileg megölte egy őshonos faj. Izé, aki nem talál ki rögtön ez alapján pár fordulatot, annak lehet jó szórakozás a film? A lényeg, hogy ide, ennek a kolóniának a közelébe zuhan le a telepesek második hullámát szállító hajójáról felderítésen levő Daisy Ridley karaktere, akit nem vesz körül ilyen zaj, hiszen nő. A kolónia vezetője valamiért meg akarja akadályozni, hogy Violet (talán ez a neve) jelezzen a hajójának, a telepesek második hulláma is leszálljon a bolygón. Ha a nő nem jelez, akkor továbbállnak a következő lakhatónak tartott bolygó felé. És akkor ennyi a film: Violet jelezni akar, Hollad karaktere segíti, páran pedig meg akarják ezt akadályozni.
A Chaos Walking konkrétan egy sorozat “pilotja” (érzésre nyilván). Mármint felvezették a konfliktust, lássuk merre viszik az évadot. Ja nem, maximum könyv formában tudhatunk meg többet, hiszen esélytelen a folytatás. Igen, tudom, sok YA franchise hasonlóan pilotos kezdésű, de itt… mintha egy vonal lett volna maga az egész, magában semmi érzést nem vált ki. Arról nem is beszélek, hogy a felnövésen kívül minek a metaforája az egész, mert elveszett a sok író mellett.
Kevés premierre foghatjuk rá, hogy kihasználta a covidot, de ez tuti az. A Chaos Walking elsütése a 3. hullám közepén tipikusan egy veszteségleírás volt, és így valamire foghatják a rosszul teljesítését. De persze a szereplők miatt amúgy VOD kölcsönzőkben korrekten megy a film, hiszen ott még jobban dominál az arcok reklámértéke.
Szóval egy Star Wars és egy MCU sztár, a The Bourne Identity, Jumper, Edge of Tomorrow rendezője, egy viszonylag jónak kinéző YA könyv világa… és ez a nullát sikerült kiszülni.
Annyira adná magát, hogy csak engedd el a hajad és az agyad, nézd ahogy püföli egymást a két TITÁN, de mégsem sikerült nálam ezt elérni. Sőt, ami jó pillanat lett volna hatalmas vásznon, az mindenképp gyengült kicsiben, szerintem jobban, mint akárcsak a múltkori igazi Justice League-nél.
Van még egy franchise, ami így megy lefelé folyamatosan? Gondzilla korrekt, a Skull Island nihilizmusát valahogy jobban befogadtam másodszorra, de ott van még a múltkori katasztrófa King of Monsters (háttértévében lement még egyszer, de nem tudott meggyőzni), és most ez… a valami. Végtére is film.
Nem is értem az ambíciót itt, hogy már megint kibaszott sok emberi sztori van benne. Nyilván 2 órában unalmas lenne a szörnyek püfölése, valahogy történetet kell csiholni köré, de ez egyrészt hosszan, másrészt mégis iszonyat klisésen teszik.
Konkrétan nem is értem, hogy ott volt a múltkori film pár túlélője, erre ők csak másodhegedűsök lettek. Millie Bobby Brown csak a nézőnek magyarázva botladozik át a Godzilla vs. Kongon, de mellé akasztanak két új szereplőt, akikbe bele sem megyek. Kyle Chandler meg… néha feltűnik. De emellett van a Kongra felügyelő tudós, a kislánya akit mindenhol szétéltetnek mekkora alakítás, és ez igaz, meg még van egy gonosz CEO (miért ne lenne), annak a lánya is kiemeltebb, még egy tudós aki fontos, és persze igazából Kongnak is van karakterfejlődése, meg Godzilla is kap valamekkora minimálisat. Hát beszarás, hogy két nagy titán bunyója (let them fight!!!!) micsoda felesleges körítéssel jár.
Nem akarok belemenni jobban a történetbe, az is, meg a karakterek is katasztrófa. Ellenben egy dologban felfelé tart a franchise: egyre többször van a szörnyek bunyója napfényben, és ez tényleg jó. Miközben a kínai propagandát nézzük a kapitalizmussal kezet fogó Hong-Kong pusztulásáról (nem lehet nem észrevenni ezt a felhangot), addig bizony a Godzilla vagy King of Monsters-szel ellentétben itt a szörnyek nem esőben, meg ködben, meg felhők mögött, meg földközeli kameraállásból nézve bunyóznak követhetetlenül, hanem tényleg lehet követni a harcot. Ami 20-30 percet tesz ki. Ezt tényleg a Godzilla vs. Kong számlájára tudom írni.
Vannak benne gyönyörű képek, a látványban odatették magukat a szörnyek jeleneteinél. Viszont tényleg csak ennyi pozitívumot tudnék mondani.
Agyatlan blockbuster, tény, és aki újdonság látványfilmre vágyott csak, az lehet elvolt, én is szokás szerint tiszta lappal igyekeztem ülni elé, de sajnos nekem nem ugrotta meg. Ismét sok volt az emberi szál, és iszonyat klisésen felületes volt a mű, a legdurvább számomra, ahogy mindig az új helyszínekre rángatták a szereplőket, tényleg mielőtt véditek csak ezt az egyet gondoljátok át. Például ahogy mindenki Hong-Kongba ért.
Mindezt tényleg úgy mondom, hogy épp ment a Battleship valahol, és megnéztem simán 30 percet megint belőle. Tudok szeretni agyatlan blockbustereket, amik még annyira sem mélyek, mint egy ilyen filmtől szeretnénk, bár az legalább feleannyira sem veszi komolyan magát, mint a Gondzilla vs Kong. És nem fogadom el, hogy ez a film is komolytalan volt, mert a benne levő erőszakban semmi funt nem találni.
Viszont a látvány, és a film végi bunyó lehet elég?
Ilyen az amikor egy forgatókönyv első változatát leforgatják? Méghozzá a ki tudja milyen Covid biztonsági előírások mellett, szóval igyekszenek kerülni az ember-ember kontaktust, a statiszták használatát is a munka közben? Mondjuk a Songbirdnél még így is összeszedettebb lett a végeredmény.
Bár előzetesen sok helyen úgy jelölte a stúdió, hogy rablós film, de baromira nem az, bár van benne egy gyémánt. A Karantén meló sokkal inkább egy pár… karanténjáról szól, és arról, ahogy feldolgozzák a kapcsolatuk kihűlését, talán még a tüzet is újra megtalálják. Ott indítunk, hogy a bezárás végét alig várják a szereplők, hiszen már szakítottak, de még kénytelenek egy (hatalmas) lakásban élni, amíg nem lehet utazgatni. Mindez a tavaly tavaszi nagy lezárások idején játszódik, amikor azt hittük 2 hét lesz az egész…
A lényeg, hogy mindkettejüknek el kell gondolkodni az életük folytatásán, nem csak a párkapcsolatban, hanem a karrierjükben is. Mindeközben egy 5 milliót érő, talán ellopható gyémánt is képbe kerül, de maga a terv olyan hatalmas lyukakkal van tele, mint a forgatókönyv karakterépítése.
Azért jöttem a vázlat felvetéssel, mert egyrészt semmi sem érződött valósnak, sem a párbeszédek, sem a konfliktusok, de mégis volt bennük valami. Legalábbis a Locked Down első felében. Lehetett volna csiszolgatni, és ha nem is gyémánt, de valami szórakoztatóbb kijött volna belőle.
Viszont a pár jó pillanat mellett a film egy részét simán cipelte a Chiwetel Ejiofor & Anne Hathaway páros. Valahogy nem unatkoztam, miközben iszonyat színpadias volt minden jelenet. Nyilván kicsit a kíváncsiság miatt is volt ez, hiszen írták, forgatták és “moziba küldték” egy fél év alatt az egészet, amit érezni rajta.
Ha karakterszámra kapnám a fizetést, akkor egy Zack Snyder’s Justice League kritika aranybánya lehetne, hiszen levezethető a megszületése, az előző mozis film fogadtatása, a DC útja a Justice League mozis bemutatása után. De hát mindez valójában ott van a címkén. Részemről elkerülhetetlen volt a megnézése, filmes blogger lévén egyszerűen ilyen érdekelt a rendezői verzió már, a háborítatlan VÍZIÓ. Ezen kívül tudat alatt gondolom a meme gépezetek miatt sem akartam kimaradni a jelenségből. Egyszerűen feldobta a hetet, közösségi filmélménynek tűnt, ha már nem vonulhatunk a filmtemplomba 1 éve.
Tudom, gyakran játszom az ördög ügyvédjét az oldalon, igyekszem behozni egy másik nézőpontot is ahelyett, hogy csak ismételgetnénk egyetértésben, így sokan azt hiszik, hogy teljesen negatívan ültem a film elé, de ez egyáltalán nincs így. Konkrétan a heti vita, avagy a képarány részemről jó húzásnak tűnt, vagyis inkább előre semmiképp nem temettem miatta a filmet. Persze ego Snydertől az egész, de hát ha már szabad kezet kapott, akkor lássuk mit ért vele.
Azt nem értem, hogy miért nem lehet választani, mint a Wonder Woman 1984-nél, és szerintem a “most fent helyett oldalt van fekete csík, meg lehet szokni” védő érvelés sem az igazi, de ha lenne a filmből 16:9 változat, akkor is biztosan a Snyderi 1:43:1-ban néztem volna. A rendező érvelése emlékeim szerint az volt mellette, hogy ezek a hősök sokszor magasak, és egymás közötti arányuk is érdekes, amivel a kistotáloknál egyet tudtam érteni. Amikor Gal Gadot megfogja azt a nyilat, vagy amikor a csapat egymás mellett áll, akkor szinte jó volt, hogy nincs mellettük plusz dolog. Ellenben a nagytotáloknál szerintem a tévém méretéből adódóan elvett a hatalmasságból a képarány. Moziban lehet működtek volna, de átlagcolon csak még kisebbnek tűnt mindenki, hangyák bunyóztak. Otthonra adták ki a verziót, szóval ott vagyunk, hogy bizony tényleg ego kérdése volt csak ebben kiadni. Itt még az IMAX kamerákkal álmodó Nolan is engedni szokott.
Magáról a filmről csak amolyan labdafeldobásom van, nem igazi kritika ez a poszt róla, hanem kibeszélő. Igazából lehet hátra tudnék lépni, és a film körüli macerán kívülről nézni, de nincs kedvem. Igenis láttam az Aquaman filmet már azóta, és tudjuk a Joker milyen volt, és a DCEU is más irányt fog venni. Azt könnyelműen ki lehet talán jelenteni, hogy a Joss Whedon által készített változatnál jobb ez, mert egyszerűen részletesebb, minden meg van magyarázva, akkor is ha ezért egy helyben állva öntik mesélve az expozíciót a szereplők többször is.
Részemről még mindig unalmas a végeredmény. Részletes, de feleslegesen. Vagyis inkább azt mondanám, hogy a film nem halad igazán előre, csak elvan a pillanataiban. Tudom, nem nagy megfejtés, hogy Snyder részleteket tud gyönyörűre rendezni, de hát ez az igazság. Minden alárendelődik a menő vagy kurvaszép beállításoknak, amikben mehet a lassítás is. Aztán csak ülünk ott, és nézünk, hogy “erre mi szükség volt”? Miért kellett újra bemutatni Wonder Womant, miért kellett Flashre ennyi időt szánni, ha brahiból is benne lett volna az akciózásban.
Nyilván kapok ezért is, de igazából erre a történetre nem kellett volna 4 óra, amibe magukat kényszerítették, mert anno az Avengers-t akarták beérni bakugrásokkal (mostanra már van saját útjuk szerencsére). Lehetett volna egyszerűbb is, amiben a csapat összeszedése csak 1-1 rövid montázs, mint az Armageddonban, nem pedig izzadás, hogy az eredetük és/vagy összes motivációjuk ott legyen. Erre Cyborg és Flash mellé még Aquaman és Wonder Woman is megkapja a saját sztoriját, bemutatóját. Bőven elég lett volna egy nagy motiváció, vagy kettő, nem kell mindenki egyszerre.
Fontos kérdés még talán, hogy mennyi volt a tényleg új jelenet? Teljesen más filmet kaptunk? Az már a trailer alapján is egyértelmű volt, hogy a “csak 20% lesz itt a Whedon változatból” baromira nem igaz. Lehet Whedon a pörgősebb filmért feláldozott egy rakat Snyder által forgatott jelenetet, úgy tűnik a gyerekes poénok egy része sem az ő műve, és valamit tett hozzá a most tárgyalt rendezői változat a fő sztorihoz, de valójában elég hasonló dolgokon döcögött át a történet, nem jelenthető ki, hogy egy másik filmet kaptunk. TÖBB filmet kaptunk inkább. Részemről ez még a Payback féle mozis-rendezői különbséget sem érte el történetileg. Oké, Darkseidről van kicsit több, és a Föld fontossága talán hangsúlyosabb, de ennyi. Igazából ahogy ülepszik a film, úgy van egyre több negatív kérdésem róla, de az már spoileres lenne.
Érdekes volt egy zsákutca végét nézni, amiben a végén a rendező beint a nézőnek. Az utóforgatásokat az epilógusnál lehetett észrevenni, sok a karakter, de igazából egy helyszínen beszélgetnek, felvezetik mik jöttek volna. Ez lehet a rajongóknak remek, csápoltak Joker utalásain, de minden arra mutat, hogy sosem tudjuk meg mi lett volna ténylegesen mögöttük. Aztán lehet meglepnek egy folytatással mégis.
(A film könnyen nézhető szinkronosan itthon is legálisan, hiszen világpremier volt az HBO Go-n!)
A blockbuster kérpegényfilm, a nyári nagy dobásnak szánt DC-mozi, amiben tulajdonképpen egy jó akciójelenet van? Lehet követnem kellett volna a példájukat, és nem ezzel kezdeni, de basszus, ismét a közepére tartogatták, mint a pár évvel ezelőtti Wonder Womanban a senkiföldjés cuccnál. Jelen esetben nyilván a sivatagos akcióra gondolok, ami lehetett volna kabaré is, de valahogy mégis működött. Nyilván a legjobbaktól tanultak, a Civil War filmből. Sorry not sorry.
A történetről nem sokat tudok elárulni. Somehow Steve returned. De komolyan. Oké, jobban megalapozzák, mint a Rise of Skywalkerben, viszont nem tudtam kihagyni a magas labdát, mert vígjátékba illő szinte minden fordulat a filmben, így Steve visszatérése is. Valójában valami képes valóra váltani a kívánságokat, és ekörül lesz a bonyodalom, amit valamennyire rejtegettek a trailerekben, szóval nem akarok jobban belemenni.
A lényeg, hogy elvileg a szívre mentek rá, a vágyakra. Valójában viszont semmire sem mentek rá. Egy nagy nulla a film, és nem csak a történet semmiségére gondolok, az iszonytatóan semmiből jövő fordulatokra, arra, hogy elvileg a következményekről is szól pont az a film, aminek semmi következménye sincs. Aki az utolsó 20 perc után mást mer mondani, azt nem tudom komolyan venni.
A legszomorúbb, hogy mint durrbele látványfilm sem működik a Wonder Woman 1984. Szépen néz ki, viszont ritmustalan, vált a jó dolgokról máshova, csak hogy a plotot rugdossa előre, és alig van benne látványos akció. Itt meg főleg a végét tudom emlegetni, amikor is a sötétben rejtegetett CGI lecsap, és a verekedésnek nincs tere egyszerűen, nem érződik nagynak.
Tudjátok, hogy kedvelem a DC fanokat is (bár nem hiszik el:), főleg az értelmesebbeket, igyekszem megérteni őket, de most nehéz lesz, mert a Wonder Woman 1984-ben nem sok mindent lehet védeni. Talán azt lehet felemlegetni, ahogy Steve rácsodálkozik mindenre a 80-as években, és ezen jól mulat Diana is velünk közösen. És talán Kristen Wiiget meglepetésként, bár igazából az egész szereplőgárda remek továbbra is. Oké, még a sivatagos akciót hozhatnám szóba, bár szerintem az már megosztóbb kérdés, de nekem tetszett.
Ami viszont nem annyira meglepő így a film után, hiszen már korábban is mondták, meg nemrég láttuk az új Jokert, miközben a Suicide Suadban is él egy Joker, hogy a DCEU továbbra sem akar tényleg Universe lenni, hiszen Wonder Woman idei kalandja nem igazán illik bele az eddigi DC-filmekbe. Egy felejthető mellékkaland az egész.
Lehet ha 90 perc lenne az egész, és jobban fókuszálnak, mert így inkább szétestek a sok sztorival… áh nem, azon kívül, hogy már az első 20 percben kikacsintanak a lány nézőknek a példaképségre gondolva, ez bizony egy tipikus paycheck darabnak érződött.
Ha már Netflix és folytatások, akkor itt a Babysitteré is, ami nem igazán talált be. Persze bizonyos szinten működött, csak hát gondolkozni még annyit sem szabad rajta, mint az első részen.
A történet onnan folytatódik, hogy ugye az első részben feláldozásra szánt, de magát keményen és véresen kivágó főszereplőnek senki sem hisz. Az iskolában cikizik, a szülei elmegyógyintézetbe akarják vágni, és a többi. Csak a szomszéd lány kedves hozzá, el is hívja egy hétvégi bulira valami tóhoz, ahol egy hajón megy majd az italozás meg csókolózás.
Erre beállítanak az első rész gonoszai, kivéve maga a Babysitter, avagy Samara Weaving karaktere. Aztán indul megint a menekülés és a többi. A srác ezúttal segítőt is kap egy lány személyében, de a helyszín ugye a kihalt semmi közepe, szóval kicsit nehezebb a boldogulás is. És még darabosabbnak érződik a film, olyan mintha az összes konfliktusos jelenet különállna, amolyan “harc – séta – harc – séta” módon, kicsit gyengén összekötve. Talán azokat írták meg előbb?
Igazi folytatás szagú az egész, minden kicsit több és véresebb, amit egy nagyon… kétséges logikai csavarral oldottak meg. Direkt kerülgetem, mert spoileres, de tényleg olyasmi, amibe nem szabad mélyebben elmerülni.
Ha érdekes a tinihorroros menekülés, szódával szombaton elmegy meg a többi, akkor talán ajánlott? Főleg, hogy a Scream útra megy kicsit a film, hiszen az 5 írói kreditből az egyik biztosan a horror zsáner alapvetéseit akarta ki-metázni, és az ilyen kikacsintásokon meg 1 cameon lehetett vigyorogni.
Mindeközben viszont a rendező McG pár utalással még a saját hátát is veregette, hogy ez a legjobb folytatás a Terminator 2 óta. Hát nem az.
Tudom, hogy sok a férfi olvasó itt, de komolyan érdekelne a női nézőpont a film hatásáról. Konkrétan: ez olyan nőknek, mint a Rocky srácoknak? Mondjuk egy férfi írta és egy férfi rendezte, és a képet az is bonyolítja, hogy Alec Baldwin ellopja a showt. Miatta csúszott le simán a Chick Fight.
Amúgy már az alapkoncepciót sem értem, mert kb. onnan indultak ki, hogy “mi lenne, ha a Fight Club lenne a megoldás”, míg ugye Fincher klasszikus művében az a tünet. A főszereplő nőnek szar az élete, leég a kávézója, senki nem akar lefeküdni vele (oké, Malin Akerman mintha behúzott volna pár rossz műtétet, de akkor is). Erre mit tesz a a legjobb barátnője? Elcipeli egy női fight clubba, ahol egymás püfölése mellett össze is fognak a lányok.
Kicsit bonyolultabb ennél a történet, de még így is csak egy hosszabb sorozatrésznek érződik, nem filmnek. Ugye leginkább az lenne benne a lényeg, hogy minden szar ellenére előre kell lépni, le kell győzni a félelmeket, ahogy a ringben úgy az életben is. Persze mindezt egy jó kis edzős montázsra és verekedésre fűzi a film, hiszen az cooool, ahogy lassítva egymást verik a csajok, és valójában ez tűnt a rendező fő céljának amúgy.
Igazából a tényleges fő gond az, hogy poén nem sok van benne, már Alec Baldwinon kívül. Oké, a rossz zsaru barátnőnek is akad pár, de azon kívül semmi. És még a konfliktus is kínosan gyenge a Fight Club rossz csajával, a kifejtése is akadozik ennek.
Tipikus semmilyen film. Tegnap néztem, most gyorsan lejegyzem, és 1 hét múlva már csak azt tudom majd felidézni belőle, hogy E (Kevin Connolly) hova csúszott, pedig az Entourage készítése közben az élet császárának képzelhette magát.
Olyan érzés ez a film, mintha valaki betiltotta volna a tinivígjátékokat, akik tudtak ilyet csinálni azok szépen-lassan elfelejtették, és évente lenne egy éjszaka, amikor mégis szabad ilyen forgatókönyvet írni. Aztán azt leforgatják. Szinte… olyan… Purge, csak íróknak.
A történet amúgy egy olyan közeljövőben játszódik, ahol a kormány a felelősebb polgárok érdekében betiltotta a tudatmódosító szereket. Mivel a teljes elvonás nem működik, így minden évben van egy 12 órás szelep, amikor mindent szabad tolni és tenni. Már amit a törvények engednek. Szóval a Purge, csak alkohollal.
Hőseinknek ez lesz az első ilyen éjszakája. A felelősségteljes felnőttek azt mondják, hogy maradjanak otthon, ne lépjenek az alkoholizálás borzasztó útjára, na de 18 éves fiatalokat ez hol akadályoz meg bármiben. A sztorit pedig az rántja egybe, hogy a nördöket követjük, akik közül az egyik már ezer éve el akarja hívni az imádott lányt a szalagavatóra, és ezen az éjszakán muszáj megtennie, mielőtt más csap le rá. Szóval a srácoknak van célja, vannak akadályok és a bevált recept többi hozzávalója.
A probléma az, hogy az egész nem áll össze. Szinte semmi sem organikus. Tényleg nem egy művészfilmhez vagy ilyesmihez hasonlítva, hanem mondjuk a Superbadhez. Pedig hasonló érzések vannak mögötte: mindjárt vége a középiskolának, talán a barátságaiknak is. Ugyanúgy a szerelem/szex rész nincs középpontban, és a piálás csak a felszín. Na most ahhoz képest a Binge borzasztó. Tudom, a Michael Cera utálat sosem múlik, de az itteni srác, Skyler Gisondo még Cera lábnyomába sem ér sajnos. Főszerepbe tenni őt elég rossz döntés volt.
Ezen kívül ha csak a poénokat nézem, akkor is fura a film. Bár jobban belegondolva a 2020 meme és többi humorát nézve lehet tényleg itt tartunk, de a rendesen megírt poénok (akadt pár ilyen is) mellett iszonyat sok teret kapott a cringe, izé, kínos humor. Nem úgy, mint ahogy mondjuk az Office használja ezt (vagy épp a tinivígjáték zsáner), hanem megy a film és szinte random megszakítja ilyen jelenet, iszonyat erőltetett mind.
Ellenben tinivígjáték nézésileg is kopár a táj, ezt még a Netflix sem ontja dögivel, így konkrétan még ez is elmegy, hiszen valójában nézhető. Mondjuk utóbbiról, a film legjobb pillanatairól Vince Vaughn gondoskodik, nem pedig srácok. Az öreg konkrétan megmenti a Binge-t a földbeállástól.
Ez a film egy kidolgozatlan ötlet. Volt egy korrekt gondolatuk a családról és az életben fontos értékekről, aztán forgattak köré valamit, egy vázlatot. Legalább rövid? Bár nekem az a tippem, hogy ez egy durvább vágásnak köszönhető, nem ez volt a teljes alkotói elképzelés, mint amit láttunk.
A történet főszereplője egy férfi, aki kitartóan dolgozik a családja jövője érdekében, hogy a gyermekei és az unokái nagyra vihessék, nekik jobb életük legyen. Így emigrál Amerikába az 1900-as évek elején, és esik ott egy tartósító lébe, amiből a jelenkorban ébred fel. Itt felkeresi a leszármazottja, akiről kiderül, hogy nem sokra vitte.
Igazából voltak gondolatok a filmben, nem csak a családról, de még a cancel kultúrának is kiszólogattak, hiszen a tartósított ember a régi értékek alapján beszél, amiért el is ítélik a most élők, pedig ugye más volt a kor, amiben élt, más volt akkor a norma.
Viszont igazából semmit nem dolgoztak ki, minden csak az ötletek alapján rángatva történik. Ha épp az kell, hogy keressen 200 ezer dollárt az öreg, akkor megy neki, meg ilyenek, csak hogy gördüljön előre a történet. Nem realizmust vártam, ne értsetek félre, hiszen savanyúságlében hibernáltak benne egy embert ugye, csak hogy kicsit jobban legyenek felépítve a fordulatok.
Ténylegesen a legszórakoztatóbb az volt, hogy a régen “csoda” meg “gazdag” dologok mindennaposak nekünk manapság, például a szódavíz. Hozzászokunk a jóhoz, sosem elég semmi.
A jelenlegi időkben pótolgatok olyasmiket, amik anno valamiért kimaradtak, és a Lockout is ilyesmi volt. Az előzetese akkor tetszett, már ha jól látom a címkén, de moziban elmaradt, itthon meg csak tologattam, de most egyik este lecsúszott, amikor feldobta a Netflix. Bár ne tettem volna, mert akkor továbbra is jókat gondolnék a Lockoutról?
A történet ugye az Escape From New Yorkból merített ötleteket, csak itt az elnök lányáról van szó, aki az űrben van egy szuperbiztos börtönben, ahol lázadás tör ki. Valakinek pedig ki kell juttatni onnan, szóval beküldik a legjobb ügynöküket, akit amúgy épp akkoriban ítéltek iszonyat sok év börtönre, szóval még a nevét is tisztáznia kell az akció közben. Meg ilyesmi.
Igazából ebben lehetett volna egy fasza akciófilm, egyrészt mert Guy Pearce iszonyat laza és hatalmas dumákat nyom, konkrétan ő menti meg valamennyire a filmet, és a börtönben levő őrült rabok között is vannak szórakoztató arcok. Mégis szétuntam az egészet, és még az akció része sem kötött le.
Tényleg, van pár pillanat, ami akár idézhető is, megértem akiknek tetszett, de ami ezeket összeköti az unalmas, ritmustalan, szóval a szokásos hibákat követi el, azokat amiket nem szabadna egy nagyobb akciófilmnek. A pillanatok nem bizonyulnak elégnek, ha nem ránt be semmi Guy Pearce pár megmozdulásán kívül.
Az egészből egy B-hangulat süt, bár ha tényleg csak 20 millióba került akkoriban, akkor kihozták belőle a maximumot, de sajnos nem egy alulértékelt elfeledett remekműről van szó. Szemben egy másik pótlásomm… ja nem, azt majd egy másik posztban.
Mindenki tudja, hogy miképp alakult a nyár, nem sok új blockbuster érkezik, meg kell becsülnünk ami mégis. Vagyis ez lehet kérdés akár. Vajon hogy muzsikálna Tenet közelében a Netflix (szinkronos) filmje? Sosem tudjuk meg. Viszont az Extractionnel szemben ez még itt az ínséges időkben sem működött igazán.
Mondjuk ezt már az előzetesnél is lehetett érezni, ha nem lenne a blog, valószínűleg kihagytam volna a filmet, és ti sem kommenteltétek túlzottan, hiába Charlize Theron a főszereplő. Szerintem itt sem lesz sok vélemény az írás alatt.
A történet középpontjában egy halhatatlan zsoldos csapat van, akik igyekeznek jót cselekedni, fontos ügyekben odacsapni, de mégis, többször ki van emelve a főszereplő szájából, hogy “bármit csinálunk, rossz irányba halad a világ”. Nem ér semmit a harcuk.
Na rájuk vet szemet egy iszonyat kreatív főgonosz: egy gyógyszercég feje, szóval a kapitalista CEO, akinek nyilván a halhatatlanság kéne, amihez el kell kapnia a szereplőket, és vizsgálni a génjeiket. Indulhat a hajsza, aztán… nem lövöm el, de szerintem aki látott már 10 akciófilmet, az meg is tudja tippelni akár. Igazság szerint a történet nem akkora gáz, képregény alap, de simán elmenne egy korrekt filmnek.
A konkrét problémák a kidolgozásnál kezdődnek. Az még elmegy, hogy egy újonc, egy frissen “ébredt” halhatatlanon át mutatják be a világot a nézőnek, hiszen ő kérdezhet helyettünk, neki is meg kell ismerni a szabályokat. Viszont mindezt folyamatos magyarázással teszik, 10 perces nagy visszaemlékezések, illusztrál expozíciók egymásra dobálása a film. Meg sem lep, hogy egy sorozatkészítő áll a The Old Guard mögött, nem pedig igazi filmes. Értse félre aki akarja.
De a legfőbb gond, hogy hiába van pár cool pillanat, amit nem akarok elvenni a műtől, de közben az akció siralmas (csak a kezdő 15 percet nézzétek meg, addig tart az első – ott még könnyen ki lehet szállni). Ha producer lennék, akkor sírtam volna, hogy ilyen szart kell árulnom. Itt ez a képregény alapú, blockbusterek kihívójának szánt nagyköltségvetésű cucc, és elvérzik azon, hogy a 3 nagy setpiece mintha a Westworld 3. évadjából lépett volna ki. Teljesen negatívan értve ezt. De tényleg, néztem ugye a Lost Bullet-et, és ott tudták, hogy mi a fontos egy ilyen filmnél, és abba beleadtak mindent, így hiába faék és agyonvágott a sztori, valami néznivaló csak akadt benne. Ezzel szemben itt mechanikus, olcsó kinézetű az egész, amit aláhúznak a borzasztó popzenékkel a lövöldözés alatt.
Persze van karakterív, az újonc is felvállalja a küldetését a végére, na meg az emberiségben csalódott Charlize Theron is ráébred, hogy mégis csak van a “kis” dolgoknak és tetteknek hatása a nagy képre, érdemes harcolni. Szóval elmondható, hogy van pár gondolat a film mögött, de a kivitelezés katasztrófa.
Nem csak a befejezése miatt mondom, hiszen szokás szerint nyitva hagyja a kaput a Netflix a folytatásnak, dolgoznak a saját franchisejaikon, de ez olyan volt, mint valami sorozat pilotja, és így már be is ugrott, hogy miért használták pont így a zenéket, mert ott szokás ez. Olcsó helyszínek, rossz fényképezés, semmi igazi nagyszabású dolog nem volt benne..
Na ezt végképp nem értem miképp tudták elrontani. Pedig “kemény csajok pakolnak” akciófilmekkel még nincs tele a padlás, és Blake Lively el tudna cipelni egy nem túl mély darabot, kivéve ha a film körüli döntések mindegyike mellémegy.
A történet főszereplője az egész családját elveszti egy repülőgépbalesetben. Mardossa a túlélési bűntudat, kurvának áll és drogozik, amíg egy újságíró fel nem keresi, hogy valójában robbantásról volt szó. Látszólag közösen kezdenek nyomozni, de valójában (várható módon) gyorsan megbicsaklik a munkájuk, és a nő az újságíró titkolózó forrásánál köt ki, aki kiképzi a őt a bosszúra.
És még csak a Rhythm Section 20. percénél járok az összefoglalóban, ami szerintem fel is fedi az egyik problémát: olyan, mintha egy minisorozatot vágtak volna egy “feszes” filmmé. A gond, hogy valójában valami művészieskedő darabról lenne itt szó, komoly drámával, de szinte semmi nem érződik megérdemelt fordulatnak. Konkrétan azt nem tudják rendesen átadni, hogy a nő miatt hal meg az újságíró, pedig az egyik legegyszerűbb dolog lenne. Szerintem ez kibukott a tesztvetítéseken is, mivel megmagyarázzák később, hogy ez is bűntudat legyen.
De amikor néztem, hogy már csak 25 perc van hátra, és még mindig csak a bosszú eleje felé jár a nő, akkor már világos lett, hogy a végét aztán teljesen el fogják kapkodni.
Pedig szeretni akartam a filmet. Maga az ilyen bosszús, felkészülős zsáner a kedvencem, szóval felőlem jöhet a hosszú kiképzés montázs és az odacsapás. Plusz veszettül vigyorogtam, amikor a titkolózó volt ügynök Jude Law nagyjából leoltotta a csajt a közelharc kapcsán, és tényleg nem volt olyan, amikor Blake Lively eszméletlen koreográfiával lenyomott férfiakat. Végig a fegyverekre meg a trükkökre koncentráltak.
És az az igazság, hogy a két nagyobb akciójelenet is korrekt volt. Van egy “vágás nélküli” autósüldözés, aminek során egyáltalán nem Bourne-profiként cselekszik a csaj, és az elég izgalmas lett. A végső akció is működött egy darabig.
Szóval csak akadtak pozitívumok, amik miatt valamennyire nézhető lett, csak hát az érzelmi töltése nulla volt a filmnek, pedig láthatóan erőlködtek utóbbival. Talán pont ez az igyekvés az, a drámai rész “most megmutatjukja”, ami végül tényleg a rossz oldalra billenti a végeredményt, mivel nem ment senkinek.
Tegnap néztem, és már elfelejtettem Vin Diesel újabb franchise kereséséből a részleteket. Bár Tom Hardynál kisebb név van ennek az élén, de szerintem a Bloodshot leginkább a Venommal hozható párhuzamba. A minőségük összességében nagyon hasonló. Kevesebb a humor, cserébe összeszedettebb a történet, már ha rá lehet ezt fogni.
klonggg
Ugye arról szól, hogy a főszereplő katona egy bevetés után hazatérve fantasztikus éjszakát nyom az asszonnyal, de másnap rájuk törnek, a nőnek annyi, és a férfit is fejbelövik ( Toby Kebbell lubickol a gonosz szerepben, hogyhogy nincs tele a net a gifjeivel). Valami cég megmenti (eskü nem tudnám megmondani a nevét fejből), méghozzá úgy, hogy a vérét telenyomja nanorobotokkal, amik képesek bármit rendbe hozni az élő szervezetben.
Bár eleinte nincs sok emléke hősünknek, de egy zene mindent előhoz, el is indul bosszút állni… és itt most nem lövöm le azt, amit a trailer megtett, de a történet csak a bosszúval indul be igazán. Olyan aranyos volt, ahogy apró utalásokkal elkezdték kibontani a dolgokat, közben minden néző tudta, hogy merre megy a történet. Viszont itt valamennyire érdekes is volt, hogy az első 20 perc nagyon klisés dolgait hogy fordították ki humorrá.
Jobban próbálhatnék pozitívumot keresni, de nem igazán találok benne kiemelkedőt. Pedig bírom Vin Dieselt, de a dörmögős, mackós viselkedése ide valahogy nem illett, főleg amikor terminátorként megy, és pusztít. Nyilván még mindig vannak úgy általában eredetsztorik, amik bejönnek moziban, de ehhez végképp nem így álltam volna hozzá, hanem valami későbbi küldetés közben kellett volna elejteni a karakter történetét.
Viszont minden kiadott reklámanyaggal ellentétben az akciójelenetek rendben voltak. Oké, a Budapesti nem annyira (meglepő:), főleg amit a végtelen hosszú Alagútban művelnek. Dinamika nélküli ahogy lelövik, keringenek mint fos a nem is tudom hol, megint lelövik, aztán megint. Valami horroros félelem lehetett a cél a látványos, véres félarc villantással, de hát minimálisan sem sikerült. Ellenben amikor már rendes ellenfelei vannak, azok a jelenetek működnek. Konkrétan van egy olyan üldözés, ami ütött, teljesen meglepődtem rajta.
Amúgy az egész olyan volt, mint egy sorozat pilotepizódja, aminek a végén az új kalandok felé hajtanak a hősök, vagyis hát antihősök. És igazán lehúzni sem tudom. Bár 2020-ba nem annyira illik a Bloodshot, olyan, mint valami MCU és DCEU előtti képregényfilm (ehm, Venom is olyan), de a földbedöngölés helyett inkább a semmilyen, felejthető végkövetkeztetés felé hajlok.
Gondolom nem sokatoknak van meg ez a film, nyilván már az előzetesével sem tört be a magyar háztartásokba. A bemutatójával pedig az amerikaiakba sem, hiszen hatalmasat bukott. Viszont komolyabban gondolt akciófilm, nem a Zs polcra szánták, és Frank Grillo is feltűnik benne, szóval csak ki kellett próbálni.
A történet röviden annyi, hogy egy testkamerás kezdő zsaru (aki amúgy háborús veterán) szem és videófelvétel tanúja lesz annak, ahogy a drogosztag vezetője kivégzi a Zero nevű dílert. A rosszfiúk ezt kiszúrják, és visza akarják szerezni a kamerát, mielőtt visszamegy a nő a központba és feltölti a videót a felhőbe. Szóval teljesen klasszikus macsak-egér alapú akciófilmről van szó.
A helyzetet bonyolítja, hogy mindez a zsaruk által sem kedvelt körzetben játszódik, ahol olyan területek is vannak, ahova már ki sem mennek, ha 911 hívást kapnak onnan. De valójában, és akkor elértem a gondokhoz, a rendőrök és feketék közötti ellentétről szól, hogy nem csak a korrupció, de a zsaruk által elkövetett dolgok is eszkalálják a feszültséget, bizalmatlanságot, így a nőnek nyilván nem sok barátja akad a környéken, hiszen ő már blue, felvette az egyenruhát, nem tartozik közéjük.
Szóval a gond valójában az, hogy hiába korrektek az akciójelenetek, nekem a végső nagy lövöldözés különösen tetszett, hiába halmozódtak a képtelen dolgok addigra, ha közben a morális kérdéseket ilyen hegyibeszéd szerűen, iszonyat egyszerűen rágja szájba.
Csak a végletek vannak benne (mindkét oldalon, külön vicces), a végére egy icipici érdekességgel a gonoszok oldalán, semmi valóságszerű szürkeség. Valakinek meg kell törnie status quot, talán ezen zsaru cselekedete, hogy le akarja leplezni a sajátjait, a kékeket, lesz a katalizátor a változásra. És ezt komoly arccal adja elő a film, de már 10 éve is ciki lett volna az a forma, ahogy ezt tálalja.
Külön vicces a tálalás amúgy. Mármint annyira nem szoktam kiakadni a kreatív merítéseken, de itt nem ez történik. Az író és a rendező is két filmből inspirálódott: Sicario és Training Day. Utóbbi mondjuk aláhúzza, hogy milyen régimódin áll Black and Blue a feszegetett kérdésekhez, sőt, a Training Day ezerszer jobban tette ezt.
De a Sicario nyúlás volt a legviccesebb, folyamat ezt a dalt majmolták, csak azt felejtették el, hogy ha a pont a morális szürkeségről szóló filmet idézik fel a nézőben, miközben egy iszonyat egyszerű “ez rossz, ez jó”-t néz, akkor az elvesz az élményből.
Csak 1-2 bekezdéses rövidet akartam csinálni, erre elszaladt a billentyűzet. Érdekes volt így 2020-ban ilyen eltévedt, de néhol azért fogyasztható filmet nézni.
Ez most teljesen random lesz, hiszen a többség már el is felejtette a filmet, de az ünnepek alatt pótoltam ezt az “öregfiúk pakolnak” zsáneres filmet, amiben Kevin Costner kerül bajba. És esküszöm nem értem. Mármint amit láttam, azt igen, de komolyan ki okézta le ezt a forgatókönyvet, és akart ebből franchise-t nagyjából. Ez utóbbi volt a legviccesebb az egészben.
A film arról szól, hogy van egy CIA ügynök (Ryan Reynolds), akit megölnek, és mivel csak ő tud egy a világot fenyegető helyzet megoldásáról, ezért kísérleti eljárással átültetik az emlékeit egy elítéltbe. Azért belé, mert a beavatkozáshoz olyan ember kell, akinek az agya nem fejlődött ki teljesen. Aztán persze a szociopata elítélt és a jó ember (ehhm) CIA ügynök személyisége keveredik benne, és végül még a küldetéssel is lesz valami, amiben eredetileg elhullott a csávó.
Mindezt egy közepes akciófilmbe csomagolták. Azt mondjuk nem értem, hogy maguk az akciók miért voltak ennyire semmilyenek benne. Olyan volt, mintha Costner semmiben nem lett volna benne, amit elvártak tőle, csak a “normális” jelenetekben, amivel az akció ki is lett nyírva. Mármint teljesen távolságtartón csinálták, kevés közelivel, filmkészítésileg érdekes volt nézni miképp oldják meg ezt a problémát. Viszont így nem lettek túl izgalmasak az annak szánt jelenetek. De még csak nem is ez a fő gond, hanem…
Na most a Face/Off-light koncepciót simán el tudom fogadni, még azt is, ahogy Reynolds felesége (Gal Gadot alakítja, mert miért ne), simán csak a belső értékekre koncentrál, miközben felmelegedik a Kevin Costner által alakított “féligférje” iránt. Mondom, ezen túl lehet lépni, ez a film alapja, hogy senki sem kattan meg, amikor hallja, hogy “hát benne vannak az emlékei”.
Viszont a film végén hangosan nevettem. Tényleg spoilerek jönnek.
