Az In Time tipikusan az a film, amit ütni kell, mert sokkal több potenciál volt benne annál, mint ami végül eljutott a vászonra. Ez olyan, hogy a szorgalmas, de rossz tanulónak elnézik a bénázás egy részét, míg az okosnak nem. Hát ennek nem nézünk el semmit.
Itt például kapjuk azt az alapot, hogy az idő a pénz, de szó szerint. A kávévért, buszjegyért, kajáért és a többi mindennapi dologért percekkel és órákkal fizetsz ebben a világban. Mindenki halhatatlan, kivéve ha elfogynak a másodpercei a kezébe ültetett órán.
Természetesen itt is vannak társadalmi rétegek, időzónák választják el őket, rengeteg “pénzbe” kerül, hogy feljebb juss. Igazából nincs lehetőség semmire, hiszen a szegények napról-napra élnek, egyre drágábban. Idáig van jól kitalálva a film. Még olyanokat is beleszőttek, hogy aki csóró az mindenhova fut, gyorsan eszik, míg a gazdagok nyugodtan lebzselnek. Aztán jött a feketeleves.
Kicsit úgy érzem, hogy Andrew Niccol (Gattaca) rengeteg kompromisszumot hozott a filmben a stúdió kedvéért, azért hogy lehessen benne akció és pörgés. Próbálta az üzenetét megtartani így is – eléggé képünkbe van tolva az idő dolog, ha a társadalmi részt nem is nézzük –, de sajnos a baromira elnagyolt bonyodalom közben valahol elvesztette a lényeget. Merthogy az események katalizátora az, hogy az egyik szegény hirtelen több mint száz évhez jut. Mihez kezd vele?
Ami külön szomorú, hogy Niccol nem is ért az akcióhoz. Na meg a zeneszerző is kiszúrt vele, de az már más tészta. Ütemtelen, feszültség nélkül az összes látványosnak szánt jelenet. Miközben ilyen egy oldalra beférne a karakterek összes indítéka, mélysége, na meg fordulatok felvezetése. Azt ne is feledjük, hogy tulajdonképpen ellenfél nincs, csak a rendszer. És akkor a nyilvánvalóan elővehető csuklyás figurát még fel sem hoztam. Katyvasz az egész, utólag toldozott-foldozott érzésű.
Plusz, baszki, az időlopás, leírhatatlan milyen béna lett. Nyilván mindenkinek az élete múlik a kezén levő perceken, erre “az én kezem van felül” módszerrel lehet lenyúlni bárkitől, vagy ha ájult, vagy… ááá, komolyan, ott konkrétan azt éreztem, hogy egész egyszerűen feladott mindent aki talán utólag beleírta. Alap: brutális védelmi rendszer lenne rajta, nem “windows 95”.
Lopott idő értékelés
Muszáj lesz vagy 3/10-et adnom, az első fél órát nagyjából élveztem, de aztán jött egy akkora katasztrófa, hogy rossz volt nézni. Szomorú, mert ebből simán lehetett volna egy elmélkedős sci-fit csinálni. A szereplőkről nem is írtam, de igazából nem rajtuk vérzett el a film, szóval felesleges lenne lehúzni őket.
Viszont a magyar cím nagyon betalált, olyan érzése van az embernek az In Time után, hogy elloptak tőle majdnem 2 órát.
Mégsem ez a legnagyobb probléma a filmmel, hanem a szereposztás, a forgatókönyv, a botox és a visítozás: eleve rosszul válogatták össze a szereplőgárdát, majd irtózatos közhelyeket adtak a szájukba. Meg Ryan nem egy nagy színésznő, de régebben azért tudott vicces vagy aranyos lenni, én kedveltem, ebben a filmben azonban szimplán megbénították az arcizmait és baromságokat kell mondania. A barátnői külön-külön és együtt is idegesítő, önző, buta, visítozó ribancok, emellett borzalmas egydimenziós karakterek. Nyilván nem várok egy csajos vígjátéktól jellemábrázolást, de a Nők-ben felvonultatott kliséhalmaz még ebben a műfajban is meglepő teljesítmény. A dögös, fiatal szerető pénzéhes. Az afroamerikai barátnő leszbikus és vagány. A szülés az, hogy egy nő premier plánban sokáig ordít. Onnan tudjuk, hogy a kislány nem akar nővé érni, hogy tamponokat éget el máglyán, mellesleg itt a feliratot sikerült tökéletesen félrefordítani. A karrierista barátnő kemény, magányos és vasalja a haját; jellemfejlődését hajának hullámosodása jelzi, ellentétben a főhősével, akié eredetileg hullámos, aztán karrierbe kezd és onnantól lesz egyenes haja. Hiába, no, összetett holmi a női lélek. De igazán, annyira elkeserítő látni, ahogy Annette Benning, aki egyébként jó színésznő lenne, küzd a borzasztó szövegével, és Candice Bergen, aki egy jól kinéző idős nő, ránctalan, merev arccal próbál mosolyogni.