TÁMOGASS ha belefér | kommentelj róla

The Lost City (Az elveszett város): az eltűnt kalandfilmek nyomában

Megfogod Sandra Bullockot és Channing Tatumot, aztán kidobod őket egy dzsungelbe. Ez csak jól sülhet el, nem? Főleg, ha a kalandfilmek felélesztésében veszel részt ezzel! Már persze az Uncharted mellett. Mindkettő siker, van remény végre a hasonló filmekre, és még a Jungle Cruise is ide kacsingatott nemrég ugye.

Meg kell becsülni a zsáner minden darabját, a Smaragd románcának szelleme velünk van újra (legalábbis ez ahhoz közelít, nem az Indiana Jones-hoz), csak épp a modern kor… 40-50 éveseihez igazítva? Sejtem, hogy kapni fogok a fejemre, ha nagyon lehúzom ezt a filmet, de igazából nem is tudom, a tényleges főbb problémám vele, hogy néha unalmas volt. Nem éreztem a kalandot.

Viszont simán elmegy a Lost City. Nagy éltetést nem érdemel, csak mert a zsáner újraindításában vesz részt, de ha ez lenne az alap minőség és évente 10 kalandfilm jönne, akkor szebb filmes világban élnénk (ide a meme képet a repülő autós jövőről). Az biztos, hogy ezt nem nézném újra, ha valami könnyed szórakozásra vágynék, szemben akárcsak egy Nemzet aranya első résszel, vagy épp a Smaragd románcával.

A történet egy romantikus regényeket író nőről szól, akit elrabolnak, hogy fejtsen meg egy szöveget, és némi segítséggel, de a könyveinek főszereplőjét alakító modell jön kiszabadítani. A menekülésből kincskeresés is lesz, és persze a pulzáló érzelmek sem maradnak el, azok amik lüktetnek és hullámzanak egy férfi és egy nő között. Amolyan két dzsungelidegen menekül a zöldben, és közben kalandokba keveredik a végeredmény, megszínesítve némi romantikus regényes felhanggal.

Ami meglepett, hogy a mellékszereplők simán ellopják a filmet. A modellnek Brad Pitt karaktere, Jack Trainer segít a szöktetésben, és simán lehetne egy spinoffot keríteni köré, bár enyhe MacGruber áthallások lennének talán. Na Pitt valami rohadt jó a szerepben, bár kicsit jutalomhülyülés az egész persze. Ahogy a gonoszt is iszonyat szórakoztatóan kelti életre Daniel Radcliffe. Amikor ez a két szereplő van a képernyőn, az arany, amikor a két főhős… az olyan fele-fele. Néha szórakoztatóak Bullockék, a “nesze-kapd el” párbeszéd például teljes mosolygás, viszont néha nagyon nullák. Utóbbin nem segít, hogy Sandra Bullock egyre több botox és makeup alatt már nem igazán tud mimikázni, így a Tatummal való kémia nehezen építkezik.

Ezen kívül még kicsit zavart a fényképezés is. Az a “minden világos, teljesen digitálisan zöld növényzetes” az egész, és néha teljesen zöldhátteresnek tűnt, erre megnéztem, és egy szigeten forgattak, rengeteg mindent tényleges helyszínen vettek fel. Na de nem úgy néz ki! Ez persze lehet csak nekem heppem. Egyáltalán nem realizmust várnék, csak valahogy természetesebben színest. Például tudom, hogy ez az Indy kép Európa, máshogy zöld, de nézzük meg a legfelsővel váltva őket. Vagy akár a modernebb Rum Gone-t is emlegethetném.

De mindezek ellenére tényleg simán lecsúszik (ott) a film, és egyáltalán nem földbe döngölésnek szántam a fentieket, többször elvigyorodtam rajta, csak talán többet vártam egy picivel.

Röviden: All the Old Knives

Chris Pine és a teljesen “ha elkapom a tévében akkor lecsúszik” CIA-film? Ez ugrott be róla. Az Amazonra jött, és tényleg semmi egyedi nincs benne, de olyan szódával elmegy zsánerdarab, amit simán el lehet nézegetni. Ez az amit 10 évvel ezelőtt az RTL szétismételt volna 8-10 havonta, és néha az ember ottragadt volna előtte.

A történet egy rosszul elsült túszejtés következményeivel foglalkozik. A CIA azt gyanítja, hogy valaki köpött akkor a rosszfiúknak, és azért nem volt sima az ügy lezárása. Vagyis sok évvel később egy új információ alapján kezdik ismét vizsgálni az ügyet, megbízva Chris Pine karakterét a vallatásokkal. A lényeg, hogy két szálon meg a történet, látjuk a túszejtés napjait, meg a modern időben ahogy Pine faggatja a volt szeretőjét, aki szintén ügynök volt akkoriban, és köze lehetett a dolgokhoz. Előkerül a régi kapcsolatuk, és a két szál tökéletesen összesimul.

Viszont maga a film semmi extra. A rendezője Zerozerozero és True Detective részeket is készített korábban, de ezt nem igazán lehet észrevenni. Vagyis hát egyben van, és szép ahogy minden részletről lassan fellebben a lepel, ahogy Pine és Thandiwe Newton is elfogadhatóan játszik, megvan közöttük a kémia, de így 1 héttel az All The Old Knives megnézése után alig tudnék valami konkrétumot felidézni belőle.

Nem mondanám, hogy nem film, egyszerűen csak ez a korrekt középszer, lehúzni nem tudnám, nyilván a zsáneren belül értve, de ebbe több fűszer kellett volna, és kicsit kevesebb unalom. Valahogy nem gördült, csak gépiesen össze volt téve.

Deep Water

Meg lehet nyugodni. Bármi is vágyad egy párkapcsolatban, a világon biztosan létezik egy ember, aki segít a beteljesítésében. Csak találd meg. Természetesen az a lényeg, hogy ne unatkozzatok közösen!

A történet röviden nehezen összefoglalható. Mármint spoilerek nélkül, nem véletlenül volt siralmas az előzetese is. Egy nagyon furcsa házasságról szól, és “erotikus” thriller. Mármint valójában nem kéne idézőjelbe tennem az erotikust, központi szerepben van a csábítás, és még vetkőzik is a főszereplője, viszont egy Titane vagy bármilyen Verhoevenhez képest sehol nincs természetesen bevállalásban. Talán nem is kell neki.

Igazából a Deep Water első órája egész jó volt, aztán elindult a lejtmenet, ami a végső akciójelenetben csúcsosodott ki. Nyilván az működött, amikor a film is be akart csábítani minket a rejtélyébe, valójában ez nem akkora meglepetés, teljesen lekötött, hogy mi a fene lesz ebből.

A kidolgozása is elég kettős. Amikor az operatőre az Ana De Armas imádatát akarta kimutatni (nyilván poénkodok, amikor Armas csábító erejére koncentráltak a néző felé), az nagyon szép, ahogy a mérgesen, tele agresszióval és csalódással maga elé meredő Ben Affleck is lejött a képernyőről. Viszont amint elhagyták a kis helyszíneket, lakásokat, a gazdagok piálós mindennapjait, és kimentek a szabadba, az valami siralmasan nézett ki.

Külön kiemelném a kocsis és biciklizős jeleneteket, mert olyanok voltak, mintha visszafelé haladnánk a trükktechnikában. Meg sem próbálták ezeket hihetővé tenni? Rohadt vicces volt, hogy Ben Affleck nem ült biciklire egy vágókép erejéig sem a szabadban.

Bár nehezen hiszem el, hogy tényleg moziba szánták, miután Affleck és Armas szakítottak főleg nem, hiszen micsoda sajtókörút lett volna az (voltak egyáltalán talkshowban reklámozni a filmet?:), de közben meg rohadt szomorú, hogy az ilyen felnőtteknek szánt, a klasszikusabb stúdiórendszer által gyártott darabok nem kiemelt premierek. Nem öregúrként kiáltok a felhőkre, de jó lenne, ha ezek is többször kapnának zöld utat hasonló stúdióknál. Nem volt minden jobb régen, de azért egy Basic Instinct (Elemi ösztön) blockbuster tudott lenni például, bár nyilván arra nem ülhettem be anno.

Mindezt azok ellenére írom, hogy a Deep Water azért bőven lehetett volna jobb. Bár az új hobbikkal és mással feldobódó kapcsolatokról is szól, a vonzalom megtartásáról, az unalom elleni harcról, sajnos saját maga kicsit utóbbiba fulladt.

Ghostbusters: Afterlife

Lehet nekem nem jelent akkora szót a Ghostbusters, hogy az Afterlife nosztalgiakupaca annyira felvillanyozzon? Csak mert néhol eléggé unatkoztam a Stranger Things által népszerűvé tett 80-as évek gyerekfilmjeinek idézésével megfejelt új Szellemirtók filmen.

A történet a pár évvel korábbi mellékkanyarral szemben tényleg folytatja a franchiset… egy ismert figura halálával. A 40 körüli lánya örökli a világvégi kisvárosban levő birtokát, és anyagi problémákkal küzdve oda is költözik a gyerekeivel. Szépen lassan kiderül, hogy valami nagyobb galibába keveredtek, ahol a Föld sorsa a tét, és hát a film címéhez megfelelően szellemek vannak benne.

A Ghostbusters: Afterlife első fele nem csak a Stranger Things színész miatt, de tényleg nagyon arra hajazó mégis, azt a kalandos, felfedezős hangulat lengi be ezt is, amíg nem kopogtat a fő konfliktus. Nyilván amikor a Stranger Thingset emlegetem, akkor a Stand By Me és hasonlókat képzeljétek oda, amiket megidézett a sorozat. Annak, ahogy történnek a dolgok mi köze van a Ghostbusters névhez? Hááááát. Még ha nem is örök kedvenc a régi film, akkor is simán látszik, hogy nem azt akarják igazán megidézni. Egészen a harmadik felvonásig egy természetfelettivel enyhén megszórt tinis komédiát látunk, hogy aztán a harmadik felvonásban lemásolják az eredetit, csak most Sigourney Weaver helyett Carrie Coon keresi a kulcsot, vagy ő a kulcs, nem is emlékszem már, pedig nemrég láttam.

Nem akartam logikába kötni, tényleg nem, csak a hangulata által megítélni amit látunk, hogy miképp vezették le amit terveztek, sikerült-e a nézőket elérniük. De akkor is, az a felütés, miszerint a 80-es években léteztek a szellemirtók, és 2020-ra mindenki elfelejtette őket, ment tovább a világ a maga útján és csak elfeledett relikvia az egész szellemirtás az nekem egyszerűen sántít. Kiderült, hogy van természetfeletti, méghozzá nem csak pár elmondás meg remegő kamerás felvétel alapján, hanem egy kibaszott 10-20 emeletes mályvacukor ember mászkált New Yorkban, erre alig 30-40 évvel később erre már csak pár ember emlékszik elvétve? Nem tépem ki a hajam vagy ilyesmi, de mindig amikor ez az “elfeledett” régi dolog előkerült, akkor kiestem a filmbe való beleélésből.

Mindezek ellenére az első órával elvoltam, bírom az ilyen gyerekcsapatos hülyüléseket. 1-2 poén is megmosolyogtató ott, volt valami ártatlan bája az egésznek. Ellenben a nagy akció a végén, ugye nem semmi múltidézéssel is a másolás mellett, az már iszonyat, nem is tudom, talán unalmas volt. Tényleg ez lehet a legjobb jelző rá. Aki nem ismeri az eredetit, az élvezte vajon? Mert, és most tényleg nem piedesztálra akarom emelni a régi Ghostbusterst, nem a nosztalgia mondatja velem, hanem egyszerűen annak ismeretében iszonyat lélektelen volt a mostani film befejező 40 perce. Senkit és semmit nem építettek fel rendesen, hogy a tétek egy másodpercre is elkapjanak, de ebben lehet tényleg a másolás is közrejátszott.

Tényleg erre vártak a régi rajongók? Vagy most szereztek újakat? El nem tudnám dönteni. Lehet nemet mondaék, mivel teljesen egyszernézős volt, egy jelenetet nem tudnék felidézni így 1 hét távlatából, amit újra akarnék nézni.

Röviden: 8 Bit Christmas (8 bites karácsony)

Ezúttal itthon az HBO szállította az új jobb karácsonyi filmet? Ha valaki nem a régi klasszikusokat akarja nézni, akkor egy Nintendo megszerzésébe merülhet el a 80-as években játszódó történetben.

Az előzeteshez azt írtam, hogy gyerekfilm az ünnepekre, és ezt tartom is. Sosem lesz ennél több, viszont ez nem jelent automatikusan rosszat. Egy remek családi film mindig jöhet, nem? Mondjuk 10 (?) alattiakkal biztos nem nézném, mert utána lehet komoly témákról kell majd beszélgetni. Nem durvul vagy ilyesmi, de eléggé életszerűen lesz kvázi boldog a végén.

Előtte viszont iszonyat aranyos. Egy srác nintendót akar karácsonyra a 80-as években valamikor, a szülők nem támogatják ebben, így a haverokkal elkezd dolgozni a másfajta megszerzésen, ami sok bonyodalommal jár. Mindezt egy modern apa meséli visszaemlékezve a lányának, aki telefont akar, ahelyett, hogy örülne az öregével lógásnak és jobban az aktuális helyzetében élne. Ezek szerint van “kölykök küldetésen” szál, de mellé bőven akad lehetőség arra felhívni a figyelmet, hogy a szeretteink a lényeg, nem pedig a 200 centis OLED tévé, amit kaphattunk volna.

Egyszerű morális üzenet, sok mosolygás közben. Mindenképp a film előnye, hogy nem erőltették a 2 órás játékidőt, rövid történetben pont annyi a poén meg a nosztalgia van – utóbbiról meri azt is mondani, hogy nem minden fénylett ami akkor volt – hogy 90 percben még pont nem válik unalmassá.

The Matrix Resurrections (Mátrix Feltámadások): OK?

Nincs középút a film megítélésében? Annyira kommentál az elmúlt húsz évre és a Mátrix jelenségre a Resurrections, méghozzá markáns véleményekkel, hogy elképzelhetetlennek tűnik a ténylegesen elé ülő nézőktől egy “olyan semmilyen” vélemény. De lehet nem lesz igazam.

A történetet jól rejtegették az előzetesekben, nem változtatnék ezen, a lényeg, hogy… hm, mondjuk úgy, hogy az előző filmet folytatták, gondolták tovább, emiatt néz ki máshogy a Mátrix. Vannak tipikus kérdések, amikre igyekeznek a készítők válaszolni, sok magyarázatból kiderül miért és hogyan él Neo és a többi… viszont mind olyan, amit ha logikával gondolunk tovább, akkor bizony falakba ütközünk. Ez a film is csak az érzelmi töltetre gyúrt a fő történetben?

Amellett viszont szórták a kritikát mindenre, kezdve rögtön a Warnerrel. Mármint konkrétan elhangzik a filmben, hogy mindenképp lett volna folytatás, akár 0 Wachowski bevonással, a corpo-rétnek nincs megállás. Feltehetően ezért vállalta el Lana Wachowski a rendezést, mert így legalább nem vették el tőle a művét, a nagy cégeknek meg mindegy mi van a termékben, csak legyen bemutatóra kész.

Szétvigyorogtam a fejem a “folytatás”-tematikus perceken, ami a fókuszcsoportozásával át is köthető a következő témára, hogy az emberek mit vártak a filmtől. Egy negyedik résztől. A Mátrix brand eredeti és friss szavakra rezonál, ilyet kéne alkotni egy létező IP 4. részének, ami iszonyat abszurdan hangzik, és… teljesíthetetlen?

Igazából innentől a film teljesen ebbe ment át, bár volt története, de közben főleg csak reagáltak mindenre, arra, hogy micsoda mitológiát építettek ki a fejükben az emberek a 20 év alatt, és ennek kapcsán leoltják a “régen minden jobb volt” csapatot is, csak nézzétek meg ki személyesíti meg őket. Így persze tulajdonképpen leoltják a változásokra teljesen rugalmatlanokat is, akik a Wake Up helyett a kék pirulát nyelegetik, meg a magukat piros pirulásnak hívő sheeplet, akik nem akarnak szabadságot és fejlődést, az ő érzéseiket irányítja tökéletesen a hatalom, és nem is akarnak mást ezek az emberek, csak ellenni a buborékban.

Nem akarok túlzottan haladásellenes lenni, filmben ábrázolt lelki hajléktalanként feltűnni, de a fő gond az, hogy a FILMség háttérbe szorul. Mármint ez egy jobb interjú, esetleg életfilozófia, próbál magasztosabb lenni, de valójában nagyon sok üzenetet szájba rág a Mátrix Feltámadások mindenféle művészi próbálkozás nélkül. Biztos van ami elment mellettem, és az előző 3 Mátrixot sem néztem most újra, hiszen magában is működnie kéne egy 20 évvel később készült folytatásnak, de rengeteg jelenet közben azt éreztem, hogy ez nem FILM. Nincs saját lendülete. Gyenge a története, az is akadozik a sok magyarázós expozíció közepette. Van benne más, nem vitatom, vagy három alkotói szándékot is kiszúrhatunk. Érdekes Neo élete az első órában, egyértelmű hova kacsingatnak vele, de nincs összhang.

Az egészet az tetézte nekem, hogy az akciók unalmasak. Igen, kikacsint rám a fent emlegetett kulcsszavas fókuszcsoportozás, de basszus, az akciók olyanok voltak, mintha a Westworld harmadik évadját néztem volna. A közelharc lassú és unalmas és túl táncszerű, a lövöldözés pedig “legyünk már túl rajta”. Egy-két jó vizuális megoldás akad, és a régi filmekből ismerős jelenetek bővítése bejött az elején, meg a trailerben látott vonatosban is voltak jó pillanatok, de összességében untam az akciót… egy Mátrix filmben. Nem érdekel, hogy kommentálva a készítők is tudomásul veszik a helyzetet, én nézek új ötletes filmeket, rengeteg mindennek adok esélyt, nem miattam tart itt a folytatás kultúra, ellenben olyan kevés nagy akciófilm van, hogy az egyik legjobb blockbuster akciófilm folytatásába egyszerűen többet vártam ebből a szempontból. Hogy volt merszem. Nem új bullet time-ot, nyilván nem lehet akkorát dobni újra meg újra, csak jobbat mint ami végül itt van.

Viszont egyrészt jó volt Revves-t és Moss-t látni, és szerintem az új gárda sem volt rossz, igen, az új Morpheus is korrekt. Ami viszont zseniális casting és hatalmas karakter az a Jonathan Groff által életre keltett. Majd meglátjátok, de kb. a legjobb “modern korra reflektáló” oldala a filmnek amit Groff hoz, hiszen manapság… áh nem akarok véletlenül spoilerezni. Ha belegondolunk az összes techbro gonosz semmi hozzá képest. Tökéletes.

Lehet mégis van középút. Minden fenti kirohanás ellenére elvoltam vele, jó volt Neot és a rejtélyt követni az első órában, meg szeretem az ilyen ráébredéses történeteket, aztán elkezdett akadozni a lendület. Utálni semmiképp nem tudom a Feltámadásokat, de szeretni sem.

Röviden: a Many Saints of Newark pilotja

Nyilván hülyeség olyat általánosítani, hogy aki sorozatot tud csinálni, az ne próbálkozzon a mozival, de a Sopranos előzményfilmnél teljesen ezt éreztem. A Maffiózók valamennyire rajongójaként, és amúgy a maffiás filmeket kedvelőként simán lecsúszott ez a “pilot”, de nem mondanám jó filmnek, pedig visszatért rá a sorozat készítője és az egyik bevált rendezője.

A történet valamennyire Tony Soprano eredettörténete, de valójában nem is annyira róla szól, hanem rengeteg karakterről, köztük Dickie-ről, akinek kihatása volt Tony életére is. Az ő karakterének van íve, és megfelelően sötét a sorsa, viszont mindemellett a Many Saints tele van olyan szálakkal, amiktől nem tűnik fókuszáltnak a végeredmény. Igen, az életben is sok “szál” van, viszont filmeknél nem ennyire. A rajongók kiszolgálása (ismert karakterek fiatalként) mellett rengeteg olyan történés van, ami egyértelmű folytatás-csali. Peregnek az utolsó képsorok és várjuk a jövő hetet, hogy hova megy tovább a sztori.

Az egyetlen talán kicsit kimutató gondolat az lehet, hogy Ray Liotta két alakítása két külön szerepben miképp reflektál a rajongókra, a Sopranos örökségére, bemutatja Chase mit gondol a maffiózók ideologizálásáról. Kicsit mint amikor a Rick and Morty készítők lehülyézték a Pickle Rick fanokat a Rick and Mortyban.

Ami viszont tényleg menthetetlen, mivel a pilot hangulat sorozatnézőként nem annyira zavart, az a kinézet katasztrófasága ezzel a zöldes szűrővel és a teljesen digitális megvalósítással, ami egy 1967-ben kezdődő történetnek nagyon nem megfelelő körítés. A poszt legfelső tömegképe egy screenshot az HBO Max változatból, ez pedig az előre kiadott kép még a sajtóanyagokban. Holy Shot.

Netflix TP: Night Teeth, Hypnotic és The Guilty

Tudom, több kritika kéne, de amikor fáradtan (utóbbi hónapok) nem akarok komoly vagy szomorú filmet nézni, olyankor benyomok egy-egy ilyet, aztán egyszerűen semmi nyomot nem hagynak. Múlt héten láttam őket, de már most is nehéz lesz 2 mondatot írni róluk. Vagyis az egyiket csak félig láttam, de nem azzal kezdem, hanem:

Night Teeth (Az éjszaka fogai)

Egyszerűen nem értem, hogy az ilyen filmeknek mi értelme. Komolyan, kiadnak egy jelenetet belőle, ami egy Sydney Sweeney melleire tett közeli, és azt sugallja, hogy teljesen pulp szórakozás lehet az egész, erre széterőltetik a 12 éves fiú által írt forgatókönyvben a “társadalmi kérdéseket” is. Nem véletlenül idézőjel, mert a felső 1%-ba katapultáló csóró srác érdekes tanulság.

Izé, a film arról szól, hogy a vámpírok egy békeszerződés alapján sok éve nyugiban élnek az emberekkel közösen, és csak Los Angeles egyik nagyon kisebbségi negyede tud róluk mindent. Az egyik éjszaka valamelyik vámpír úgy dönt, hogy akkor ideje a béke felrúgásának, meg a hatalomszerzésnek, és két alattvaló csaját körbeküldi a városban, hogy intézze el a többi öreg vámpírt. A csajokat egy ártatlan srác fuvarozza, aki ráébred, hogy mibe keveredett. Amolyan “valaki látta a Collateralt, és a True Blood sorozatot”, aztán írt valamit, méghozzá olyan álkemény jelenetekkel, hogy a fejemet fogtam. A legviccesebb az volt, amikor az ártatlan srác villant a barátai előtt, mert megcsókolja a menő gazdag csaj. Igen, mondom, 12 évesé a forgatókönyv.

Tényleg nem tudom hova célozták, mert simán lehetett volna jó szórakozás, ha elmerül a képtelen hülyeségekben, de ehelyett… talán túl komolyan vették, még az akciót is, azt hitték valami többet csinálnak, mint ami lett. Inkább nézzétek újra a Blade 1-2-t.

Hypnotic (Hipnózisban)

Akármit hazudik a Netflix és az IMDB, nem fogom elhinni, hogy ezt a filmet nem egy mesterséges intelligencia írta. De tényleg, Richard D’Ovidio karrierjében van egy 12 éves lyuk, akkor bezárták valahova, és onnantól kezdve a nevét használják az MI által írt forgatókönyvek fedőjeként. Lehet ez nem erős poén, de a leírása jobban szórakoztatott, mint ez a fél film… Igen, ritkán hagyok abba művet a felénél, de nincs az az isten, hogy még 45 percet adok ennek az életemből. Inkább nézem a smogot Budapest felett, mert egyszerűen az is izgalmasabb. Nem az a probléma, hogy kliséket használ a Hipnózisban, nyilván újat nehéz kitalálni, de annyira tipikusan és unalmasan teszi, hogy katasztrófa.

Egy nőről szól, akinek ajánlanak egy terapeutát, de mi tudjuk, hogy nem simák a férfi szándékai, mivel horrorfilmet indítottunk. Vagyis thrillert inkább? A lényeg, hogy hipnotizálással gyógyít, már olyanokat akik fogékonyak rá, de hát egyértelműen nem a segítés a célja, hanem eléggé durva dolgokat programoz be. ÚÚú. A főszereplő amúgy Kate Siegel, akit a Midnight Massban bírtam legutóbb, de hát semmit nem kap a kezébe. Ez egy sorozatrésznyi ötlet kibontva másfél órában, amihez nincs benne elég puskapor természetesen. Ez nem kihagyott ziccer, hanem még a pályát sem találta meg.

The Guilty (A bűnös)

Tudjátok mit, ezt is idecsapom, nem hiszem, hogy valaha eljutna saját posztig, lévén már halogatom egy ideje a megírást (abelh jelentkezett anno, de aztán őt is elhavazták). Mivel a mostani hármasból magasan ez tetszett a legjobban, így legalább nem csak a negativitás lesz a posztban.

Azt mondjuk egyre kevésbé értem, hogy Antoine Fuqua miképp tudta összehozni a Training Day – Brooklyn’s Finest duóját, amik magasan a legjobb filmjei, mert semmi igazi egyénisége nincs a rendezésének. Tavaly például az Infinite jött tőle. Itt talán a True Detective írója segített neki igazán, meg az, hogy remakeről van szó, avagy már működő koncepcióval ült a filmhez. Na és Jake “valamiért ráfeküdtem a kommerz filmekre most” Gyllenhaal mint főszereplő nyilván jó választás, hiszen minden rajta múlik itt a szinte kamaradrámában, és simán hozza a skálát, ami mindenképp kellett ebbe a filmbe.

A bűnös sem lesz klasszikus, de hiába épül telefonhívásokra és kemény képernyő nézésre, a kibontakozó történetben vannak csavarok és valahogy szórakoztató a maga 90 perces játékidejében. Mondom, nem húznám fel a thrillerek zsánerén belül sem, de egy unalmas szombaton simán leköti az embert.

Kate – hajsza a műanyag üdítőért

A játék előzetese eszembe juttatta Kate-et, így a hétvégén délutáni punnyadásnak belőttem a Netflix filmjét, ami nem nézett ki rossznak, szemben más húzásaikkal, de valahogy nem verte be nálam a kaput a kötelezőségével.

A történet középpontjában egy bérgyilkos nő áll, aki még nagyon fiatalon rántott be a szakmába egy tapasztalt róka. A cselekményt két elbaltázott merénylete indítja be, mindnél akad valami bökkenő, ami után főszereplőnőnket megmérgezik (bosszúból? valami más miatt?), és 24 órája van arra, hogy a dolgok végére járjon. Igazából nagy bakugrásokat végeztem a leírásnál, de annyira nyílegyenes a sztori, hogy nem érdemes többet tudni. A nő megy a ranglétrán, hogy elkapja a mérgezésért felelősöket.

A filmnek több ereje is van, az egyik, hogy jó pár dolog bemutatását a készítők is csak ragoznak túl. Ismerjük már a történetet, ezerszer láttuk, és erre építettek az írásnál, így ahelyett, hogy 30-40 perceket áldoznának a mentorral levő kapcsolatra, kapunk 3 flashbacket kábé, amik összesen ha 5 percet tesznek ki. És még sok ilyesmit mondhatnék, a nézőként ismerős helyzeteket a film úgy kezeli, hogy ott ezerrel száguldhat előre a szerinte fontos pillanatokhoz. Ez persze el is vesz a Kate erejéből, mert az emlékeink kölcsönvevésével a saját karaktereit nem építi rendesen, de mégis koherens azért a végeredmény. Ezzel lehet vitatkoznak majd páran, de szerintem sokkal kevesebb a kapcsolódási pont a sztorihoz az előbbiek miatt, viszont ha ezt nem negatívumként kezeljük, hanem csak a látványos akciókat összekötő töltelékként, akkor remek, hogy átrohan rajtuk a mű.

Ha már akciójelenetek, akkor eléggé kettős a helyzet. Egyrészt a film első harmadában van egy borzasztó cgi autós üldözés, másrészt néha a verekedésnél (főleg a kajáldásban) egyszerűen érezni, hogy mindenki sorban áll a pofonért, még kellett volna pár nap próba oda. Viszont nem akadtam ki túlzottan, mert néha meg nagyon ötletesen véres akciót kaptunk. Bár kicsit “női John Wick” akart lenni a Kate, de ezt egész jól ragadta meg, szerintem főleg a fegyveres harcoknál. A végére kicsit kipukkadt ez a lendület, és a nagy leszámolásra túl sok maradt a töltelék. Itt is akadtak jó megoldások, de nem érthető, hogy miért tettek oda annyi elhulló gyalogot. Konkrétan jobb lett volna, ha van 3 őr, és utána már rögtön a leszámolással nézhetünk szembe.

A végső képsoroknál pont ezt a fenti mondatokból talán érezhető ehhh hangulat járt át. Nem újabb semmi, de végül csak nem lett annyira kiemelkedő sem.

Vacation Friends – amikor beállítanak a mexikói barátok

A borzasztó vígjáték, ami mégis működött simán. Mondjuk az R besorolás is segítette ebben, hiszen a szabadszájúság tombolt benne. A Hulu premierje volt, lehet eredetileg be akarták próbálni moziban, sosem tudjuk meg, de igazából nagyon streamingesen nézett ki, néhol mégis borultam rajta.

A történet röviden egy karót nyelt csávóról szól, aki a barátnőjével Mexikóba megy, hogy ott kérje meg a kezét egy romantikus nyaralás alatt. Na itt találkoznak egy őrült párral, akikkel arra az 1 hétre valahogy össze is barátkoznak. Utóbbiak nagyon Marci hevesen módon állnak az élethez, kokainnal isszák a martinit és az összes pénzük elszórják a nagy nyaralásra. Nyilván a két pár különböző látásmódja is vicces, ahogy a karót nyeltek lassan ellazulnak mellettük, és egyre több hülyeségbe belemennek.

Viszont a mexikói út végén a szigorúbbak úgy érzik ennyi volt, nem is adják meg a számukat a másik párnak. Azok mégis beállítanak 7 hónappal később az esküvőjükre, ahol szintén elszabadul a káosz. Nyilván a két gondolkodási véglet közötti egyensúly lehetne az üzenet. Igazából van pár őszintén jó drámai pillanata a filmnek, ami ellensúlyozza, hogy a poénok nem mindig működnek.

Aláírom, hogy néha a viccelődés erőltetett volt, néhol a kínos humor is gyenge, viszont amellett, hogy az “őrület” részek elszálltak, a túlzások működnek valamennyire, még akad pár rendes poén is, és valahol szíve is volt a filmnek. Nem volt bonyolult az üzenete, de működött. Az egyedüli amit nagyon fel tudok hozni ellene, hogy az egész úgy néz ki mint egy Sony kamerával felvett youtube show, semmi filmes hatása nincs.

A szereplőgárda John Cena, Lil Rel Howery, Yvonne Orji és Meredith Hagner, és egyértelműen Cena lopja a showt, mondjuk úgy könnyű, hogy neki jutott minden jobb poén és jobb érzelmi pillanat, pedig nem is ő a főszereplő, hiszen semmit nem változik a film során. Érdekes koktél, pont az ilyenek miatt sem lesz klasszikus, de mégis könnyen lecsúszott, kokainos martini sem kellett hozzá.

No Time To Die – Craig utolsó Bondja

Hálistennek nem a Spectre volt az utolsó Craig főszereplésével készült Bond-film? A True Detective első évadjáért felelős rendezőre bízták a lezárását ennek a Bondnak, és néha még azt is eszünkbe sikerült juttatniuk a Skyfall-Spectre után, hogy fun is tud lenni a világ leghíresebb titkosügynöke.

Ne értsétek félre, bírom a Skyfallt, a Spectre-t egyre kevésbé, de a No Time To Die után mindkettő túl komolynak tűnik. Mondjuk az azokban felvetett szálak folytatódnak most, csak kicsit emelve a tétet, és sajnos ez a “filmes univerzum” hatás, meg annak képzelése, hogy az emberek sorozatokra akarnak igazából moziba menni, az nem tesz jót ennek a műnek. Bár lehet csak az tett keresztbe, hogy ennyit kellett várni rá a Spectre után, hiszen a világjárvány miatt extrán csúszott a film.

Konkrétan ez a legnagyobb bajom, hogy eskü figyeltem az utolsó órában, de a film gonoszának motivációja vagy kő egyszerű, vagy csak expozícióban kapjuk az arcunkba, avagy mindenki csak beszél és beszél mindenről, hátha így nagyobbnak tűnik a fenyegetés… amit sosem láttunk igazán. Mármint folyamatosan csak emlegetve van minden! Nem akarok konkrétumokat lelőni, de ha Nolant szidja valaki a Tenet expozíciói miatt, akkor itt aztán sokkal egyszerűbb motivációk túlmagyarázásával kergetik majd ki a világból. Konkrétan az utolsó órában semmi tétet nem éreztem, erre még a vágatlan (hatású) akciójelenetet is ott lövik el. Teljes csalódás. Mármint a film második fele.

A legviccesebb a No Time To Die-ban, hogy az első másfél órában meg szállították azt, amiről Bond karaktere szól, folyamatosan akcióval gördült elő a cselekmény és információ áradat is, miközben még kütyüket is használt James. Konkrétan a múltból jelenbe vágás ütött, a napfényes akció remek volt, az Ana De Armas karakterét behozó küldetést jó volt nézni. Egyszerűen zajlott a cselekmény, fun blockbustert kaptunk, amiben a fekete 007-s csajjal való “faszméregetés” is vicces volt. Aztán valahol defektet kapott az Aston Martin.

Igazából tudni mi a baj, méltó búcsút akartak a Craig által játszott Bondnak, kitalálták erre a fő mozzanatot, aztán valahogy köré írtak minden szálat, szétvágták a gondolatot és megnézték milyen puzzle darabokból rakhatják össze. Kicsit nyögvenyelősen sikerült, de még így is sokkal méltóbban távozik, mint ahogy a Brosnan Bond tette.

Nektek méltó lett a búcsú? Egyáltalán kellett búcsú, ebből a szempontból kellett a filmhez állni? Ez kicsit mellék gondolat, de bőven elég lett volna egy csak simán szórakoztató, semmi Spectre vagy hasonló szálat nem használó Bond kaland is bőven, talán az jobban aláhúzta volna, hogy Bond örök, és mindig bevetésre kész.

The Tomorrow War: a 90-es évek blockbusterjeinek megidézése

Lehet teljesen kiütött aggyal ültem az Amazonra szinkronosan jött Chris Pratt-film elég, de basszus, ez sem volt szar. Vagyis hülye vagyok, az volt, de a jó fajta, amin már mosolyogni lehet néhol. Nem lett meg az Edge of Tomorrow utódja, de Emmerich (Independence Day, 2012) szelleme néhol áthatotta.

A történet komolyan olyannak tűnt, amin a filmkészítő és a stúdió sokat harcolt egymással. El sem hiszem, hogy csak egy írói kredit van feltüntetve. Komolyan. Ellenben elnézve a rendezőt, hihető, hogy sok stúdió megjegyzést nem tudott lesöpörni az asztalról. Vagy csak egyszerűen erre képes az író és a rendező? Mintha nem is olvasták volna el egyben a forgatókönyvet?

A történet 2030-ban vagy mikor kezd, nagyjából a jelenben, ahova érkezik a jövőből egy csapat katona, hogy utánpótlásra van szükség ott ahonnan jöttek, rengeteg gyalogosra valami lények elleni háborúban, amiben az emberiség vesztésre áll. Az alapötletből részemről bármi lehetett volna, és az itteni időutazás kicsit bonyolítva van, el kell fogadni ezeket a szabályokat, hogy pár paradoxont kikerüljenek, máson hasal el az egész.

Ami tetszett, az nagyjából a jövőbeli háború. Olyan durr bele a közepébe onnantól, hogy a Prattet tartalmazó újonc csapat megérkezik. Konkrétan a szörnyek felvezetése, bemutatása, és designja remek volt. Tudom, arctalan űrlényhordánnak tűnnek a trailerben, de ezzel simán le mernék állni vitatkozni, mert bár igaz egy része az előbbi kijelentésnek, mégis működik. Közelről ütnek, amikor nem 100 van belőlük, csak 1-10.

Persze a sztori jövőbeli része is elkezdett akadozni sajnos, de az igazi pofon az, amikor egy hatalmas, és gyönyörűen fényképezett jelenet után megnézed, hogy még fél óra van hátra. Olyan 30 perc várt ránk, ami mintha egy másik film lett volna. Arról nem is beszélve, hogy… áh nem lövöm el, de valaki a kommentekben úgyis kurvaanyázni fog spoileresen. Nehezen fogom vissza magam a részletektől, mert én nem káromkodtam, hanem ott már végképp nevettem, és pont ezért tenném az olyan rossz, hogy jó kategóriába, mert eskü érezni lehetett mögötte valami lelkesedést. Mondjuk nem Pratt alakításán, aki szerintem rossz casting volt ide.

Konkrétan Chris Prattről egyre kevésbé hiszem el a főszereplő alkatot. Néha nem értem Hollywood logikáját. Pratt nagyon működik csapatfilmekben, ott kvázi főszereplőnek is, de amikor így rátolnak valamit, ahhoz nincs sztár ereje. Karizmája?

Bár ez is csak egynek elmegy szintet ütött meg, és akkor jóindulatú voltam az utolsó fél órával, amire a legjobban le lehet csapni az “Ezt miért így?” mérővel, mégis valahol működött néha az érzelmi háttere a történetnek az apakérdések két oldalával. Meg részemről a látvány teljesen rendben volt, tényleg moziba szánt darabnak tűnt, nem spórolósabbnak. Hopp, 200 milla volt.

Valahol sajnálom, hogy sosem tudjuk meg mekkorát ment volna, van-e még az embereknek új buta blockbusterre igénye, vagy végképp csak a régi dolgokhoz nyúlást lehet nagyvászonra küldeni. A Paramount szerint egyértelműen az utóbbi igaz, nem véletlen, hogy ezt nyugodtan adták el az Amazonnak, és nagyjából mindenki jól járt az üzlettel, talán még mi nézők is, hiszen itthon az épp 990-es akcióban megkapott Prime Videó előfizetéssel kevésbé fájhatott azoknak is, akik nálam szarabbul szórakoztak.

Amúgy ez tipikusan az a helyzet, aminél nem értettem a negativitást a trailereknél. Oké, nem nézett ki annyira jónak, de rémlik hogy “miért nem X módon használják az időutazást”, meg “miért olyan magasba teleportálják az embereket” meg ilyesmi belekötések voltak, amik tipikusan könnyen megmagyarázhatóak voltak, és ezekre van is válasz a filmben, gondolt rájuk az író, ellenben az igazi hatalmas lyukakat természetesen rejtegette az előzetes.

Fear Street Part One 1994

‘Cause nobody loves me, it’s true
Not like you do

Megjött a Netflix által “nyár filmes eseményének” hívott R besorolású Félelem utcájának kezdése. Három héten át kapunk slasher horrorfilmeket. Vagyis az 1666-os záró rész lehet más stílusból merít majd, de a jövő heti 1978 a jó öreg Jasont hozza nekünk, vagyis a Péntek 13-at. A nyitódarab alapján olcsó másolatokat kapunk, de… ne üssetek, az eddigi alapján el lehet lenni velük.

A történet a Scream (Sikoly) kezdőjelenetének lemásolásával indít. Egy viszonylag nagyobb nevű színésznő karakterét üldözi egy beöltözött figura egy hatalmas késsel. A Sikollyal ellentétben a történet nem abba torkollik, hogy ki lehet a gyilkos, hanem másfajta rejtély van. Egy ősi, olyan amiben mintha valami megölt boszorkány megszállna átlagembereket, akik utána gyorsan megölnek pár embert. Ebbe az átokba keverednek bele a fiatalok: az emo csaj, a jócsaj, a vicces sidekick, és persze a nörd. Nerd? Na meg az emo csaj szerelme, Sam.

A sztoriból nem is lőnék el többet, vannak fordulatai, jó részük kiszámítható, iszonyat felületes az egész, de mondom, simán lecsúszik egy unalmas este. Konkrétan az tetszett benne, hogy oké, közepes, mindenhonnan merít, de legalább nem lassít. Nyilván sokszor erővel ugrik előre a történet, mechanikusan, “csak úgy feltűnik a gyilkos”-érzés, viszont nézés közben nem unalmas. Pop trash.

Ellenben azt nem tudom elnézni, hogy a Netflix büszkén retwittelte ezt az összehasonlítást a Sikollyal, amikor ebben minden benne van arról is, hogy mennyire nem nő fel a régi filmekhez. 1994-ben játszódó történet, ami tökéletes digitális kamerával fényképezve, olyan fényekkel, mintha valami random youtube videót néznék (ahol kb. kötelező ezeket venni). Semmi filmes, vagy akár VHS-es nincs benne. És semmi igazi lelkesedés? Kicsit algoritmus által összedobott érzetű az egész. Mondjuk slasher alig jön (és az évadokra széthúzottak szerintem unalmasak), szóval kb. nincs is mi mást nézni a zsánerben azoknak, akik bírják ezeket a filmeket.

Viszont pozitívum, hogy szinte mindenki castingja korrekt. Nem kiemelkedő, és páran baromira nem tininek tűntek, de elfért a viszonylag sok vérengzés mellett. Mondjuk azokba már nem is gondolok bele, hogy mi volt a gyilkos célja elvileg, és akkor miért ölte meg azokat akiket. Ha ködösen akarom mondani. A lényeg, hogy nem szabad sokat gondolkodni rajta, és szinte a Netflix legjobban szórakoztató filmje a végeredmény? Sosem lesz klasszikus, el is felejtjük majd a 3. rész után, de addig simán várom a folytatást.

Már csak a 90-es évekbeli nosztalgia playlistért megérte megcsinálni? Fiatalok most Portisheadet és Nince Inch Nailst hallgatnak? Pixies Hey-t? CHCHCHANGE. Mondjuk itt is van árulkodó rész a készítők hanyagságáról, hiszen az 1996-os Firestarter mit keres 1994-ben? És a Calibri font? Egy TFT monitoron?? He? Megyek is csinálok magyar Cinema Sins videót mindjárt. Jk.

Army of the Dead: “This is how the world ends, not with a bang but with a whimper”

Vagyis egy sz*p*ssal indul a fajunk igazi lejtmenete a Zack Snyder által írt, fényképezett, és rendezett A holtak hadseregében. Olyan kifinomult a film, hogy az Area 51-ből zombit szállító konvoj alig pár katonából áll, és a szakasz neve a Lovasok. Lehet nem a pontos fordítást írtam, de nyilván az apokalipszis lovasaira utal Snyder. Finomahahahan.

A történetet mostanra már mindenki tudja, avagy egy rablós film, ami a zombik által megszállt Las Vegasból akar szerezni egy valag pénzt. Nyilván ott karantén van, és a világ többi része tovább működik így van értelme pénzt rabolni. De… igazság szerint az egész sztori ezer helyen vérzik. Tudom, kapcsoljam ki mindenem, menjek vegetatív állapotba, folyjon a nyálam a popcornra, de tök egyszerű, még a saját univerzumában feltett kérdéseken is elvérzik a film, nem a fotellogikára gondolok.

Igazából nem is az a baj, hogy bugyuta, hanem hogy nem eléggé az. De komolyan. Vágom (azt hiszem:), hogy mi minden felé kacsingat folyamatosan, de az elején van egy “tipikus túlélős film” klisé kifordítás a jól menő rablás leírásával, vicces vizuális ábrázolásával (ami jó anyag volt a trailerbe), ami után még maradnak poénok, de úgy érződik az összes puskapor elsült. Van pár brutális akciójelenet még hátra, de egyszerűen átmegy tipikusba a mű. Részemről még a Holtak hajnala remakejével sem ér fel, pedig érdekes stíluskeverék is lehetett volna.

Egyszerűen túl sok szál van az Army of the Deadben, és 2,5 órás, de feleslegesen. Egy “sima” rablós film kellett volna legyen pár csavarral és zombiirtással, ehelyett van a középiskolás szinten megírt érzelmi szál, amiben lehet színészkedni, meg még pár amit nem részleteznék a spoilerek miatt, a tűzben van minden vas, csak semmit nem kovácsol belőle Snyder. Ha áttekerős érzés minden érzelgős perc, akkor arra nem mondhatjuk, hogy tényleg kellett. Közben meg gondolom verte a saját vállát, hogy micsoda fordulat az egyik után a liftből kilépős pillanat, annyira merész és váratlan… nem az.

A sok oltás után azért az ellenpont is jöhet. Fenn lehet negatívan hangzott, de az idióta kezdés elfért bőven, utána a csapat összeszedése elég szórakoztató, a jó kis Michael Bay szellemet idézte, rohadtul bírom az ilyet filmekben. “X ehhez ért”, és odamennek meggyőzni. Ezen kívül a szokásos is elsüthető, miszerint vannak remek, de tényleg olyan percek a filmben. A naplementébe repülős résznél még vigyorogtam, csak a furcsa zeneválasztás tört le néha. Aztán szépen lassan leült az egész.

Újabb bizonyíték arra, hogy Snyder írói tehetsége nem túl erős, de igazság szerint egy kicsit most a többiben is elbizonytalanított, és nehogy még egyszer DP nélkül álljon bárminek, mert ez az egész film elmosott hátteres faszság szemkifolyató néha. Teljes közepes az Army of the Dead, pedig itt tisztán látszik, hogy lehetett volna jobb, vagyis szórakoztatóbb is. Két hét múlva elfelejtjük. Mondjuk ilyen szempontból tökéletesen illik az utóbbi évek legtöbb blockbustere közé, szállította.

És még egyszer lovagolok kicsit a zeneválasztáson, de már a Snyder Cut közben is néha a fejemet vakartam, itt meg aztán főleg, annyira disszonáns volt. A Watchmen tökéletes főcímében ki választotta a zenét? Ha ott is Snyder, akkor most miért képtelen már filmek óta hasonlóan belenyúlni? Miközben a jelenet adná. Konkrétan itt a főcímbe még a Little Less Conversation is jobban illett volna, és a limonádé hangulatot is aláhúzná. Vicces, hogy a net a Cranberries számon lovagol a film végéről, amikor az sokkal jobban működött a képek alá.

Röviden: Oxygen

Igen, tegnap Netflix nap volt, bár ne lett volna? Mondjuk az biztos, hogy a szintén heti premier Oxigén sokkal jobban egyben volt, mint a The Woman in the Window. Konkrétan a platform helyében ezt sokkal jobban megtoltam volna, de hát csak jobban tudják minek a reklámjába érdemes pénzt és figyelmet ölni, még akkor is, ha ez a jobb film.

Igazából magáról a filmről nem akarnék túl sokat mondani, mert nagyon spoileres lenne a legtöbb róla, de nehéz megállni, a kommentekkel odalenn vigyázzatok. A történet röviden ugye annyi, hogy egy nő valami cryogenic chamberben ébred homályos emlékekkel, bezárva, és nagyjából csak kifelé telefonálva derítheti ki hol és miért van. Viszont mindezt Alexandre Aja (Crawl) hozza nekünk, így néhol simán működik a feszültség, és a testi horror.

Ellenben a karakter drámája annyira nem ütött, így az Oxygen első órája nem annyira működik, kicsit unalmas, de megéri átverekedni magunkat rajta. Maga a “mi-miért” és a többi kérdés, avagy a történet a kicsit hosszú építkezés után jó helyre vezet, és wow (bár szerintem kicsit könnyen kitalálható /épp veregetem a vállam:), de érzelmileg mégsem közelíthető meg a főszereplő. Talán azt sem segített, hogy kicsit hosszú a film, bár nem teljesen igaz amit most mondok, de néha valamennyire repetitíven ugyanoda jutottunk az érzelmi szálon.

Összességében nekem még mindig a Reynolds-os Buried tetszett jobban, szerintem sokan hasonlítjuk majd ahhoz.

Promising Young Woman – a #MeToo film!?

Erővel igyekeztem elkerülni az egyre erősödő beszélgetést a film körül, legalábbis amíg nem láttam, de a “Női Joker” poszterre való egysoros még így is eljutott hozzám. Bár ne tette volna. A Promising Young Woman tipikusan a túl nagyot akarásnak tűnik.

Nem is tudom a történetről mit lehet elmondani. Mármint van, csak valamennyire a meglepetésekre épül, és nem akarok spoilerezni. A Carey Mulligan általa alakított főszereplője egy 30-at épp betöltő nő, aki direkt elakadt az életében egy trauma miatt.

A problémája feldolgozásához néha esténként kicsípve részegnek tetteti magát és befog olyan férfiakat, akik “jófiúnak” tartják magukat, segítenek neki fehér lovagként, de valójában a lakásukra viszik és ott vissza akarnak élni az intoxikált állapotával. Ekkor hirtelen teljesen józanul rájuk ijeszt, hogy “mégis hogy képzeled!”. A Jokeres felütés alapján azt gondoltam, hogy ez durvulni fog, de valami teljesen másik irányba vitték el.

Bár kicsit képtelenségnek tűnik, hogy már több száz idegen áldozata volt (és hogy mindig csak ők találták meg így szórakozó helyeken, egy igazi pszichopata sem), de nem is ez a gond a filmmel, hanem ahogy kiderül a trauma, és amit ennek kapcsán tesz. Konkrétan a modern horror filmek közé akart beállni, és egy sima zsánerfilmbe sokkal többet tenni, fontos társadalmi kérdéseket, bár azok mindig is foglalkoztak ezekkel, csak nem úgy, mint ahogy a Get Out utáni időkben akarnak a rendezők. Ez a film sem mer egyik oldalra sem leülni rendesen.

Nem akarom lekicsinyleni a témáját, a társadalmi berendezkedés, amiben az áldozathibáztatással mindent be lehet söpörni a szőnyeg alá, női és férfi karakterek is fenntartják ezt a rendszert itt, nem igazán egészséges. Ez tény. Viszont a film látszólag amellett akarja letenni a voksot, hogy minden nőnek hinni kell, miközben ez nyilván rohadt bonyolult és simán vissza lehet élni vele, közben tudom, hogy sok bántalmazott nem is mer felszólalni, de a film egy olyan ügyet használ fel ehhez, amivel simán mehetne a rendőrségre is az áldozat.

Arról nem is beszélve, hogy ehhez pont a bosszúfilm zsánert használja a Promising Young Woman, de ott meg egyszerűen jobban kéne marnia. Főleg, hogy a főszereplő nem is az igazi áldozat volt, szóval érdekesen volt árnyalva egy nemi erőszak nagyobb hatása is ezzel a távolabb lépéssel, amivel kicsit már forgatott az I Spit On Your Grave-szerűségen. De ezzel az aláhúzás lehetőségét is eldobta magától a mű.

Hogy ne csak negatív legyek, az első fél-1 óra egy aranyos romantikus vígjáték. Mármint van benne sötét felhang, de lehet rajta mosolyogni. Érdekes kontraszt lehetett volna a vége. Emellett a legjobb húzás az volt a filmben, hogy az összes Nice Guy (szövetséges!), de ugye valójában nem azok, szerepére tényleges sorozatos jófiúkat castingoltak. Piz a Veronica Marsból, Smith a New Girlből, Adam Brody a The OC-ból.

Bár lehet csak az én sötét szívemnek, de legalább egy pontot hozzácsapott volna, és a film érdekesebb beszédalapot adott volna a témájában, ha 5-10 perccel korábban fejeződik be. Vagy ha tényleg elmerül a bosszúzsánerében.

The Dig (Ásatás) – feltárják az unalmunk mélységeit

Van az a meme, hogy “anya menjünk a mekibe – de hát van otthon kaja! – az otthoni kaja: “. Az Ásatás közben valamiért végig ezt jutott az eszembe, csak épp Terence Malick nevét téve a kaja helyére, annyira az ő ~~munkásságát majmo~~ munkásságából merített a film.

Vicces a dolog, mert a fényképezésre volt pont büszke a Netflix is épp tegnap “minden képkocka olyan, mint egy festmény“, ami bizonyos szinten igaz, gyönyörű néhol a film, de közben meg az II. világháború elején játszódik, amihez ez a tűpontos digitális kép (a Netflix elvárás ugye, amiből csak a nagyon-nagy nevek bújhatnak ki) igazából nem illik. Hiába a jó beállítás és a többi.

Maga a történet a valóságon alapult, egy gazdag nő a férjével közös terveik emlékére felfogad egy ásatót, hogy tárja fel a telkének azon részeit, amik alatt gyanús, hogy van valami. És mit tesz isten, találnak is egy sírt, méghozzá olyat, amire egy tudós sem számít. Mindezt szép nyugisan végigköveti a film, persze megspékelve magánéleti drámával, amiből az egyik viszonylag megható, a másik meg amolyan “kötelező plusz” érzés, fókusztalan hozzátételnek tűnik. Konkrétan Lily James jeleneteire gondolok.

A Malick inspiráció nem csak a sok túlközelin érhető tetten, de az egész “álomszerűség” dolgot átvették tőle. A legdurvább számomra az volt, hogy sokszor nem mutatják aki beszél, vagyis a száját, szóval más képet használnak, mint amikor ténylegesen megszólalt. Gondolom koncepció volt, nem a vágószoba mentette így a filmet, de míg Malick manapság kimegy és forgat 10 órányi anyagot, amiben talál 2 órát, addig itt egy létező dologról akartak mesélni.

A technikai döntések olyan szempontból érdekesek tényleg, hogy kvázi emléket akartak állítani olyan embereknek, akiket félretolt az akadémia rendszere. Mármint a ne fojtsd el az álmaidat téma mellett. Ehhez valahogy nem illet ez az álomszerű megvalósítás, amit kaptunk. Talán egyedül a főszereplőnő személyes történetéhez illett.

A casting persze zseniális, Carey Mulligan és Ralph Fiennes remekel, bár úgy érzem főleg az előzőnek volt könnyű dolga, kapott több egyértelmű jelenetet.

Nem tudom, kicsit megható lett a végére, de közben végig untam is a filmet. A pepecselős, aprólékos munkát nem tudták teljesen “feldobni”, vagyis inkább úgy mondom, hogy lebilincselővé tenni a drámai szálakkal. Nyilván kötötte őket a valóság, ami alapján készült.

The Midnight Sky – itt a vég

A hangulatfilm, ami nem is érkezhetett volna rosszabbkor? Még ha a világjárványt ki is vonom a képletből, akkor is kérdőre vonnám az időzítésért felelős tartalom menedzsert. Ugye tanult belőle? Bár lehet nem látta a filmet, és végtére is a fő üzenetbe belemagyarázható, hogy illik az ünnepekhez.

A konkrét műre térve: arról szól, hogy a Földön valami borzasztó emberiségpusztító szabadul el. Az egyik sarkköri kutatóállomáson maradt férfi igyekszik figyelmezteti a Jupiter lakható holdjáról visszatérő küldetésen levő legénységet, hogy ne tervezzenek a bolygóval, forduljanak vissza. Ebben a feladatában nincs egyedül, hiszen amikor az állomást elhagyta a többi ember, akkor egy lány is véletlenül ott maradt.

Igazából ez a két szál van, a férfi és a lány a hidegben, amint egy másik, jobb antennás helyre igyekeznek, és közben ott van az űrben utazók csapata, akik nem értik, hogy a Földről miért nem jönnek rádióüzenetek, és amúgy is akad problémájuk az útjuk során.

A Midnight Sky főbb problémái pont ebből a két szálas felépítésből érkeznek, mert valahogy nem illenek össze hangulatilag ezek. Történetileg igen, nem kérdőjelezem meg a szükségességüket, bár részemről mindkettő működne magában, kivéve az utolsó perceket.

Az egészen nem segít, hogy a lassú scifik, a Solarisok és hasonlók lebeghettek a rendező Clooney előtt, de sokszor még az (a szerintem amúgy nem olyan rossz) Ad Astra-nál is unalmasabb az egész. Nem is az a baj, hogy merengős, hanem ahogy teszi ezt, kis vágás még ráfért volna, pár stúdió megjegyzés, de ugye Netflix-film, szóval szabadabb kézzel alkothatott Clooney.

És ha már negatívumok, akkor hiába szeretik éltetni Alexandre Desplat zeneszerzését, borzasztó választásnak tartom a filmhez. Még ahol lett volna feszültség, azt is kinyírta valahogy a soundtrackjével.

Mégis, nekem az egyik űrbeli probléma vége ütött, néha a hidegben küszködő páros is. Ezen kívül még az húzta fel a végeredményt, hogy a film iszonyat sötét hangulata teljesen rám ült, amit pozitívumként említek most.

Ezek miatt tűnhet úgy, hogy a negatívumokat sorolgattam, de közben meg simán megvédeném a filmet. Nyilván a Jupiter lakható holdja dolgot el kell fogadni, pedig ilyesmire nem sok esély van, és ha 20 percet kivágnak belőle, akkor többen szeretnék, de még így is egy jobb bevállalós sci-fi volt. Csak épp nem egy ilyen év végére, hogy is szokták ezt mondani, read the room?

Fatman

A Mikulás (Chris) kiégetten nézi a világot, alig van pénze legyártani az ajándékokat a gyerekeknek, piál, lövöldözik, és amúgy is Mel Gibson alakítja. Mi kell még manapság, a “gritty” filmek korában. Ja, hogy ez elvileg valamilyen szinten komédia is lenne?

Azért nyugi, a Fatman nem teljes depresszióra fut ki, inkább csak arra, hogy a szar világhoz kicsit keményebben kell hozzáállni.

A történet tényleg egy olyan világban játszódik, ahol a Mikulás létezik, egy morgós öregember, és hiába pörgeti a gazdaságot az ünnepekkor, mégis anyagi gondokkal küzd. Leginkább azért, mert a mostani fiataloknak inkább szén jár, annyira rosszak, így viszont a Mikulás népszerűsége is csökken, ezáltal a gazdaság élénkítő hatása is.

Mindezek következményeként, hogy kevesebb az ajándék-több a szén, az amerikai kormány nem is fizetik ki neki a régebbi megállapodás szerinti pénzét. Így még nagyobb anyagi gondba kerül a Mikulás, kénytelen elvállalni egy katonai megbízást, a hadseregnek gyártani… Mindeközben az egyik szént kapó fiú felbérel egy a Mikulásra amúgy is haragudó bérgyilkost, hogy intézze el az öreget egyszer s mindenkorra.

Igazából fejvakarós a darab, mert minden bele tett ötlet tetszik valamennyire, és a kidolgozása is jobb, mint mondjuk a Force of Nature-nek, közben meg valahogy mégsem tetszett igazán, kivéve a teljesen westernes végső harcot. Tényleg nem a cinikussággal van bajom, mert nem nihilbe torkollik szerencsére, egyszerűen csak nem áll össze.

Mondjuk az sem segít, hogy az első pillantásra nagyon különböző szálak konfliktusa túl lassan ér össze. Mel Gibson vonala működött azért, ellenben hiába Walton Goggins a bérgyilkos, és voltak jobb mozzanatai, amikor vele foglalkoztak, az valahogy nem stimmelt. Vagyis inkább a kis srác volt a baj, de ő meg kellett a film üzenete miatt, viszont csak duplázta a mikulásra haragudókat, plusz lépcső volt.

Már elfelejtettem, hogy Saban film, de a végén tényleg ez jutott volna eszembe. Hozzájuk illően valami hiányzott belőle. Pedig a költségvetéshez képest jól fényképezett anyag, és a viszonylag nagy nevek nem is vették félvállról, legalábbis Mel Gibson és Marianne Jean-Baptiste semmiképp sem. Mégis ide tudnék írni a végére vagy öt DE-t.

Hillbilly Elegy: ezért nem jön az Oscar bácsi majd?

Ezután már nem csak Netflix filmeket veszek elő, de még gyorsan ide vésnék pár szót Ron Howard új drámájáról, amiben Amy Adams és Glenn Close mellékszerepelt. Bár lehet az Oscar kampányban valamelyikőjük elő lesz léptetve onnan.

A történet pofonegyszerű, egy nehéz környékről, ezúttal Amerika kvázi (térképen nem annyira) középen elhelyezkedő államainak egyikéből származó fiúról szól, aki összeszedi magát az életben, és viszi valamire. Ennek során bemutatják a családja történetét, az évszázados nehézségeket, amik folyamatosan sújtották őket, néha saját okokból, és azt, ahogy minden generáció igyekezet kicsit jobb lenni, mint az előző, ami végül a srác boldogulásához, innen való kitöréséhez vezetett.

Ebből a szempontból szerintem működik is a Hillbilly Elegy. A nehézségeket leküzdő főszereplő sztorijában nyílegyenes darab, a legtipikusabb, régimódi díjesőre gyártott dráma, ami mégis el tudja kapni a nézőt, főleg ha Európában ül. Simán lekötött a végéig, szinte repült a játékideje, hiszen Ron Howard ha nem is rendelkezik saját rendezői stílussal, azért a flowhoz nagyon ért.

Erre, a nyílegyenességre rájöttek legkésőbb a vágószobában, így flashbackek folyamatos használatával igyekeztek kicsit feldobni a szerkezetet… és valójában még jobban leegyszerűsíteni a filmet. Sosem kell gondolkozni a nézőnek, hogy valaki miért dönt X módon, hiszen mindig be is mutatják rögtön.

Az egyik negatívum számomra az egész túlszerkesztettsége volt. Például szokták mondani, Gore is említette már a podcastban, hogy a ketyegő óra jó, és gyakran használt dolog a filmekben. Hát itt a ketyegő óra csak még viccesebbé tette az egész idővonalát a történetnek, és még jobban kiemelte a magyarázó jeleneteket.

Arra gondolok, hogy a srác kevesebb, mint 3 nap alatt vezetett 20 órát, elintézte az anyjának az elvonót, de még egy délutáni piknikre is ellátogatott a nővéréhez, aki amúgy ennek megrendezése után elment dolgozni, ahova a főszereplő beugrott… Oké, aki nem látta még a filmet, az most nem értette, a lényeg, hogy a ketyegő óra, az “oda kell érnem az interjúra” mellett képtelenül sok minden történt ebben az igaz történet alapján készült drámában, ami kicsit mesterségessé tette az egészet.

Mindezek ellenére mondom, simán lekötött végig, és az alakítások szapulásával sem értek egyet. Egyetlen dolog sütött csak belőlük: “Oscar bácsit kérek”, legalábbis némelyik Glenn Close világbölcsességnél szinte éreztem ezt a hangulatot. Viszont Amy Adams szokás szerint jó, hiszen a túljátszásait onnan kell nézni, hogy látszólag a két véglet között ingadozó bipoláris.

Tipikusan olyan amúgy, mint a Green Book. Csak itt nekünk még távolabbi a politikai vetülete, hiszen előzetesen sok helyen olvastam, hogy ez a könyv és film megmagyarázza a Trump-ra 2016-ban (és idén) is szavazó népeket. Hát ezt egy pillanatra nem érezni ebből. Ehelyett egy családi dráma, mindenféle mélység nélkül, akik összetartanak minden szarban, de jobbra vágynak. Amit sugallnak a könyv kapcsán, hogy a Hillbilly kultúráról regél, az igazából nincs jelen.

Egyszerűen többnek akart látszani a Hillbilly Elegy, de végül csak olyan dráma lett, amit megnézel, elmegy, 1 hét múlva pedig már komolyan fel sem tudod idézni. Hogy gondolkodásra vagy tényleges empátiára sarkalljon? Esélytelen.

← Vissza a jelenbe - A múltba →

Kategória archívum: ******