TÁMOGASS ha belefér | kommentelj róla

Star Wars: Rise of Skywalker – ez is megvolt. Ennyi?

Már hazafelé is gondolkodtam, hogy a fenét írhatnék erről a filmről, de egyszerűen meg vagyok lőve. Több helyen is abban futottam még szerdán, akárhogy kerülgettem a kritikákat és spoilereket, hogy tessék, csináltak a fanboyoknak egy filmet, de ezek szerint végképp nem számíthatok annak, mivel ez nekem nem jött be. És akkor finoman fogalmaztam.

Valójában persze van igazság abban, hogy rengeteg netes felvetésre válaszoltak. De komolyan, a The Last Jedi-nál emlegettem a reakciós filmkészítést, és erre is tökéletesen áll, csak most a fanok felé próbáltak billenni. Ennek meg nyilván az a vége, hogy leülnek mindenféle szék közé. Persze megválaszolják a “lyukakat” az előző filmekben, van kiképzés, rengeteg régi filmből ismerős dolgot rántottak össze, csökkentették Rose szerepét, igyekeztek visszarántani a misztikumot oda, ahonnan Rian Johnson lerántotta a szürke morális válaszaival.

A végeredmény viszont nem nosztalgikus Star Wars, de még csak nem is új út a Star Wars univerzumban. Pedig kinézetre az is lehetne, de olyan random, semmiben lebegő dolgok lendítik előre, hogy komolyan paródiának éreztem néha a filmet. Csak egy példát mondok, amit a trailerekben is felvillantottak, és itt az első 5 percben történik: egyszer csak van egy brutális csillagromboló flotta… mert csak. Szóba hozzák a legénységet, de a csatára akadt is 541251136 emberük ezek szerint. És nem, sem az eredeti nem ennyire összeszedetlen, de ennél még a prequel trilógia is átgondoltabb konkrétan.

A múltkor a podcastben beszélgettünk arról, hogy mi az a hős útja, miképp tartja be a New Hope. Na most ez meg kicsit ellenpéldának érződik. Ez a mi a producer útja? Kreatív gondolatok nélkül excelt táblákkal bombázni az írókat és a rendezőt?

Bár az előzők is a Rise of Skywalkerről szóltak, de nem véletlen, hogy kerülgetem a konkrétumokat. Nyilván a spoilerekbe sem akarnék belemenni, de egyben ez nem is érződött igazi filmnek, csak a mellettem ülők popcornhangjából éreztem, hogy tényleg moziban vagyok, elvileg filmet nézek. Viszont “vidámparki látványosságnak” sem felel meg, hogy Scorsesetől nyúljak. Pedig J.J. Abrams képes blockbusterekre, szóval itt bizony ismét valami felsőbb kezeket, erős megkötéseket érzek. Igazi iparosmunka Abramstől a dolog, hozta amit elvártak, és egyben ott is hasal el az Episode IX, hogy már a kért alapok nem stimmeltek.

Igazából komolyabb annyira csalódott vagyok, hogy nincs is kedvem többet írni róla, negatív részletezésekbe meg főleg nem akarnék belemenni (bár a halálok megérzését mégis szóba hozom, annyira siralmas ez a megoldás…, áh majdnem elindultam a lejtőn, de igazából pár órája láttam a filmet is már felejtem is őket, ez talán még nagyobb kritika, még csak meg sem sértett rendesen nézőként). Ez a film egy termék, de annak is rossz. Azért aki máshogy érez, pozitívan jött ki, az se fogja vissza magát!

The Laundromat

Olyan jó lenne éltetni ezt a filmet, hiszen Steven Soderbergh újra rendes kamerákkal forgatott, stílusosan többnyire. A szereplőgárda is erős volt. A téma is maradhatna a köztudatban, sőt, ha többen értenék mi volt ez az egész Panama papírok dolog és az offshore-ozás, akkor… hát nem aludnának jobban. Lehet jobb az ilyesmiről nem is tudni? Pár fej lehullott, de nem is a jók, többet nem várhatunk?

Már az előbbi kérdések is érdekes alapot szolgáltatnak a filmnek, de tipikusan csak az agyam nézte az egészet, azt pedig nem annyira kötötte le. Valahogy nem sikerült jól átadni az offshore témát és az adóelkerülést. Mármint a Laundromat egyértelműen a Big Short miatt kaphatott zöld utat, és akarta bővíteni az “elmagyarázzuk valamennyire szórakoztatón”-univerzumot.

Valahogy a személyesebb drámák nem jöttek át közben, és nyilván nem Margot Robbie-t néztük a kádban, vagy Ryan Gosling magyarázott nekünk, miközben Steve Carell karakterén keresztül a néző is mindenre ráébredt. Ehelyett a Laundromat karakterei, pedig kaptunk kisember drámát amin keresztül borult a bili, egyszerűen nem elég érdekesek. A végén pedig túl egyértelmű papolásba megy a film, ami inkább legyintést vált ki.

Pedig a szereplőgárda is jó alap volt, konkrétan a simlis Mossack-Fonseca ügyvéd duót életre keltő Gary Oldman & Antonio Banderas páros telitalálat lett. Amikor őket láttuk, az valamennyire működött, de sajnos például Meryl Streep szála kicsit sem. Túl hétköznapin volt szomorú. Mármint ez lehetett a cél, az író és a rendező is profi ugye, de közben félrement.

Midway – KAMIKAZEEE

Nem akarom megsérteni a filmeket azzal, hogy a Midwayt közéjük sorolom. Pedig a látvány rendben volt. Már amikor nem egy zöld háttér előtt álltak a “karakterek” a műteremben, miközben elvileg egy hadihajó fedélzetét kellett volna eladja a kép, csak hát nem ment neki.

A film meglepő módon a II. Vh egyik jelentős csatáját mutatja be, a midwayit. Vagyis valójában Pearl Harborban kezd a történet, hiszen azt is megkapjuk amik felvezették az eseményeket. Na meg próbálnak karaktere… áh nem tudom leírni komoly arccal.

A Midway legnagyobb baja, hogy igazából borzasztó minden karakterizáló pillanat. Már az írástól bűzlik, de amikor komolyan előadnak bármit, akkor csak pislogtam, hogy “ez mi a fasz”. Senkivel nem lehet empatizálni, nincsenek értelmes karakterek benne, akiknek a sorsa érdekes lenne. Látszik, hogy Wes Tooke (Colony sorozat, meg sem lep, hogy azon dolgozott) izzadt, tudta, hogy kellene bele valami emberi szál is, de itt meg is állt a tudománya.

Hogy akkor mi ez a valami? Ki tudja mennyi történelmi hűséggel (bár pont a repülőgépeik technikai fejlettségét nem titkolja a Midway), meg hatalmas ugrásokkal bemutatja, hogy az amerikai haditengerészet mi a fenét csinált Pearl Harbor után. Avagy szép sorban: ez történt, aztán az, végül amaz módon megy a történelem lecke. Egy dologban éli csak ki magát Roland Emmerich (2 Independence 2 Day): a csatákban. Ezek elmennek, látványosak, de mivel senki sem érdekes bennük, így az “aha, hát jó” dolgon kívül semmit nem váltanak ki.

Amolyan amerikai tököscsávós f*szverés a végeredmény, sírni lehet pár komoly arccal kiejtett mondaton, amiben a japánok nem számítottak rá, hogy Dick Best (történelmi hűségű név) kaliberű harci szellemű csávók lenyomják őket. Ajánlani semmiképp nem tudnám.

Röviden: Late Night, avagy Preach, Sister!

Nem tudom mennyire figyelitek, de az utóbbi években minden irányból az jön, hogy a nagy vígjátékoknak vége, senki sem megy a moziba küldött darabokra — a kicsik virágoznak “videón”. Ez egyrészről szomorú, mert például a Long Shot buktájának nem örülök, de amíg a 2019 elemzésben az van, hogy a Late Night vígjáték, mint a Booksmart vagy a Good Boys, és miért nem mentek rá az emberek, addig nem fogok meglepődni.

Főleg azért, mert ez nem vígjáték, de mégis oda akarják sorolni valamiért. Ha egy filmben van pár poén, az nem teszi a Hangover, vagy akár az Amerikai pite és a többi mellé. Ez kőkemény dráma, pár poénnal, még csak dramedynek sem hínám igazából. Az Amazon mondjuk valami presztízs dolognak szánhatta a filmet, de annak meg egyszerűen túl egyszerűen volt benne az üzenet. Fontoskodónak érződött.

Érdekes, mert valahol volt benne egy jobb dráma. A történet egy öregedő éjszakai talkshow házigazdáról szól, akit le akarnak cserélni. Igazából nem azért, mert idős, hanem mert elvesztette a hangját. Mármint az nem megy neki, ami egyedivé tette a vetélytársai között. És ez a része a filmnek szerintem teljesen rendben volt.

De közben ott van, hogy a férfi írócsapatába érkezik egy nő, aki felráz mindent. Egyrészt katalizátor a főszereplőnek is, a sok csapás közben ő az aki előre lökdösi, viszont egyszerűen túl sok időt pazarolnak rá. És neki is elég sok fejlődést szánnak, amivel az írók bizony leülnek a két szék között a földre. Nincs igazi fókusz, és mindenhol felszínes lett a film. A végén a katartikus lépés ürességéről nem is beszélve.

Csalódás, mert egyrészt érdekelt volna egy jó film az éjszakai talkshowk világáról, vagy akárcsak az érintett metooról, mert jó kifordítás, hogy egy nő követi el, de valójában csak a felszínt kapargatják. És sajnos a karakterdráma sem működik.

It: Chapter 2

Ezt miért kellett? Azon kívül, hogy az első kaszálása miatt muszáj volt megcsinálni. Szóval anyagilag teljesen érthető a döntés, csak épp nézőként ez nem hoz megnyugvást.

Rögtön belevágok a közepébe, szó szerint: ennek a 247 perces játékidőnek semmi értelme nem volt. Ohh, csak 169 perc? Hát többnek érződött, mégpedig egyetlen borzasztó írói és rendezői húzás miatt. A film közepén van egy rész, ahol a karakterek szétválnak (mi mást tennének egy horrorfilmben).

Na itt annyira leül az amúgy sem gyorsan pergő film, hogy ha itthon néztem volna, akkor szerintem kinyomom a fenébe. Mindannyian elő kell keressenek egy fiatalkori emléket, ami Pennywise hallucinációi mögött lapul. És ezt minden egyes karakterrel lejátsszuk egyesével vagy másfél órában. Nyilván a könyvet szeretőknek ez lehet jó húzás, de mozinézőként bizony ez a repetitív megoldás egyszerűen unalmas.

Hogy miről is van szó It:Chapter 2 címmel? A remek, tényleg jókor befutott hangulatos modern It folytatásáról, ami 27 évvel az Chapter 1 után játszódik. A gonoszt először legyőző gyerekek rájönnek, hogy mégsem nyerték meg azt a háborút, felnőttként komolyabban is szembe kell nézzenek a múltjukkal és gyerekkori traumáikkal, és feldolgozva, helyén kezelve azokat végül lekicsinyítsék a félelmeiket – és ezáltal a gonosz hatalmát.

Vizuálisan amúgy baromi jó a film. Az amúgy unalmas hallucinációs részek ebből a szempontból iszonyat szépek, és rengeteg ötlet, érdekes megoldás van bennük. Ahogy Pennywise működése is sokkoló néha, nem kímél senkit. De hogy ezt meg kellett volna metszeni, az is biztos. Még így is eltértek a könyvtől, de tuti jobban át kellett volna írni. Főleg mert a legjobb részeket már ellőtték az első részben, ami valójában magában is jól működött.

Captain Marvel

Vele kezdődik minden! Végre női szuperhősfilm érkezett a Marveltől is! A kérdés, hogy a sok előzetes botrány után végül is milyen a Captain Marvel, és hát nem túl jó. Konkrétan pénteken láttam, de annyira semmilyen, hogy nem is volt igazán kedvem nekiülni ennek a posztnak.

A történet Carol Danversről szól, aki még a nevét sem tudja, na meg a képességeinek kontrollálásával is gondja akad miközben a Kree-n kiképzik a harcra. Az egyik bevetése félresikerül, és a Földön köt ki rendes adóvevő nélkül. Sőt, még az erősítés is lassan érkezik. De nem parázik, inkább igyekszik elkapni a bolygón levő valamit kereső Skrullokat, mielőtt túl mélyre épülnének a helyi erőkbe. A csaj az akciói közben találkozik a fiatal Nick Fury-val, és izé, vannak fordulatok, nem is ez a lényeg.

A történet még elmehetne, de ez a film tökéletes példa arra, hogy a sok erőlködésnek aranyér a vége? Vagy hogy van a mondás? Szinte biztos vagyok benne, hogy még ha a stúdió terveiben elő is került Captain Marvel karaktere az Infinity War kapcsán, akkor sem akartak neki külön filmet csinálni. Szóval leült összesen 8 kreditet kapó (amúgy 5) ember, és főztek egy vizes zabkását mindenféle ízesítés nélkül. Tipikusan “ez meg az benne kell legyen” “ezt mindenképp jól kell ábrázolnunk” és hasonló módon álltak a női szuperhősükhöz, nem pedig egy értelmes történettel, amit érdekesen el tudtak mesélni. Ennél még az Ant-Man eredettörténete is érdekesebb volt. De még a Thor első része is.

Kezdjük ott, hogy mennyire félrement a casting. Tényleg nem Brie Larsont akarnám leszólni, hiszen a Roomban erős volt, szóval igazából az a tippem, hogy jó színész, de ebbe a filmbe egyszerűen nem illett. Semmi keménység nincs benne, valamennyi játékosság akadt, de ennyi.

Mondjuk a forgatókönyv sem segítette. Szerintem kitalálták a nagy fordulópontot, az elnyomott, addig valamennyire sodrodó karakter talpraállását, aztán igyekeztek megtölteni a többit valamivel. Na de még az a pillanat sem erős igazán. Konkrétan a Mátrixra hasonlított, mármint hogy ott mennyivel jobban megoldották, amikor Neo elkezd hinni magában a metróban. Itt meg pff, egy nulla az amit katarzisnak szántak, ami valamennyire kihúzta volna az addig mutatott dolgokat a szarból. Példát akartak mutatni a sok női nézőnek, hiszen a fiúk már kaptak eleget, ami jogos és nem kéne puffogni, csak jobban kellett volna megvalósítani.

Arról ne is beszéljünk, hogy konkrétan Nick Fury érdekesebb lett a filmben. Samuel L. Jackson bedobta magát, és míg a Rogue One-nál azt mondtam, hogy a CGI karakter simán kiszúrható, amit tartok is, itt félelemetesen jól valósították meg a fiatalítást. Legjobban a 70 éves Jackson mozgásán volt kiszúrható a trükk, nem pedig az arcán. Nincs már sok hátra a valóságból, ha ilyeneket tudnak csinálni egyre könnyebben.

Viszont ha már a megvalósításnál tartok, akkor egy valamit ki kell emelnem, és ismét csak a nulla elképzelést bizonyítja: mi a fene volt ez a zeneválasztás? Nem csak a No Doubt használata, aminél sírni tudtam volna, de már előtte is. Ez összefügg az akciókkal, amik a végső mentsvárai lettek volna a filmnek, de egyrészt túl sok unalmas, néha fontos üzenetes rész választotta szét őket, másrészt semmi erő nem volt bennük. És ismét Brie Larsonhoz értünk, mert megnéztem a videót arról, hogy elvileg miképp készült az energikus verekedésekre, de gyakorlatilag nem hiszem el. Persze itt közrejátszik az is, hogy egy pillanatra sem tűnik sebezhetőnek a karaktere. Túl erős? Konkrétan miért izguljak, hogy verekszik egy metrón, ha előtte iszonyat sebességgel a földbe, vagyis egy blockbuster videókölcsönzőbe csapódott, és simán túlélte? Vagy a Skrullok erejét kellett volna bemutatni előtte, hogy simán ölik a Kree harcosokat, vagy nem egy ilyen “ez de vicces lesz, jól megalapozza rögtön 90-es éveket” jelenettel kellett volna kezdeni.

És a végére hagytam a kegyelemdöfést: tényleg nem tudtak volna dublőröket alkalmazni a futásra? Vagy máshogy megoldani azokat a jeleneteket? Viccelünk itt Tom Cruise-zal, de amikor sprintel, akkor az úgy néz ki, mintha tényleg megerőltetné magát. Itt ugye Samuel L. Jackson a kora miatt nem tudta hozni, na de Brie Larson miért nem? És akkor miért nem használtak tényleg dublőröket? Ebből is csak sütött a “design by committee”, az egységes, a végén projektet egybe rántó vízió.

A Captain Marvel egy tipikusan csak “ez is legyen” módon készült mélypontja az MCU-nak.

Polar – Mads Mikkelsen is pakol

Oké, a színész előtte is volt már komoly dolgokban, de ezúttal egy teljesen elszállt képregényen alapuló akciófilmben aprította a népet. Méghozzá iszonyat véresen, durván R besorolásban. A probléma, hogy a többi készítő nem volt a helyzet magaslatán.

A történet középpontjában egy nyugdíjba vonuló bérgyilkos áll. Viszont szerintem tök vicces, hogy miért kerül újra akcióba: nem akarják kifizetni a nyugdíját. Tényleg, nem utolsó munka, még egy bevetés, vagy hasonló áll a fegyverfogás mögött, hanem az eddig őt alkalmazó cég megszorul, és jó sok milliós spórolást tervez azzal, hogy kinyírja a nyugdíjba ment profikat. Rájuk is küldenek egy csapat fiatal bérgyilkost, de amikor a lista Mads karakteréhez ér, akkor megakad felszámoló hadművelet.

Nem érzik át a súlyát annak, hogy kivel kezdtek!

Simán lehetne jó a Netflix filmje amúgy, szóval ez nem igazi földbedöngölés akar lenni, mint mondjuk az Io-nál. Vannak remek pillanatok a Polarban, csak nem áll össze valahogy mégsem. Konkrétan olyasmi az egész, mintha Joe Carnahan (Smoking Aces, The A-Team) stílusát akarnák lemásolni, azt a pimasz, macsó vagányságot, de baromira nem megy nekik. Mondjuk nem tudom mit vártak, amikor egy folyamatosan 6/10-eket szállító rendezőre bízták a dolgot. De itt még a vágó sem remekelt, néha siralmas a jelenetek lendülete, pedig azoknak rendben kéne lenni, hiszen egy style over substance darabot akartak csinálni a filmmel.

A lényeg, hogy nem kergettek ki a világból, de a sok lehúzással szemben ez simán hozott egy közepes szintet. Viszont nem egy jövőbeli “underrated gem”-ről van szó azért.

Glass – üvegházban ne dobálj forgatókönyvet se

Ekkora csalódást ritkán látni moziban? Vagy majd kiderül mindjárt, hogy komolyabb rajongók miként vélekednek róla. Lehet csak a podcastben mondogattam, de nekem gyanús volt ez a film. Egyrészt mert a The Visit elég gagyi, másrészt a Split hiába tetszett, annak az alapjait még jó régen írta elvileg Shyamalan, és most újat kellett alkosson. Hát megtette.

Szokták mondani, mi van akkor, ha folytatnak egy filmet, az eredetiből nem vesz el. Hát lehet ez többnyire igaz is, de sajnos nem most, a Glass csökkent az Unbreakable megítélésén. Egyszerűen átértelmezi azt, és annak az üzenetéből aláhúzza azt, amit Shyamalan szerint jelentett. Pedig pont a szerző ottani visszafogottsága működött, itt meg… hát nem is tudom. Mármint láttuk már, hogy a rendező mintha elfelejtett volna történeteket mesélni, és ezt most is bizonyította?

Arról nem is beszélve, hogy a Glass még filmkészítésileg sem volt a csúcson. Az egészből sütött az olcsóság, mintha valami tv-sorozatévad közepén helyezkedne el. A probléma, hogy elvileg a nagy leszámolásról volt itt szó, szóval ami a Splitnek jól állt, az ennek már kevésbé, csak hát Willis és Jackson 1-1 hetes fizuja elvitte a költségvetés nagyját. Persze Shyamalan megpróbálta előnyként eladni a végén levő fordulatokkal.

Az a baj, hogy minden logikát, meg nevetséges párbeszédet, meg olcsó megvalósítást félretéve a film alapvetően unalmas. Egy Quiet Place-t is imádtok (unk?) a fotelból logikával “én nem ezt csinálnám, szóval hülyeség” módon szétszedni, de legalább halad előre ezerrel. Itt viszont halálunalom van, ami a végén egy picit szórakoztató. De még nem fordul át paródiába.

Viszont eskü a wombo combo “erre egy átlagember képes lenne” Unbreakable-flashback összeadva az interneten felnőtt emberek gondolkodásával szerintem nevetséges finálét adott. Shyamalan egy faluban él az erdő közepén, hogy ennyire nem tudta még az általa megálmodott (borzasztó) emelését sem megoldani a történetnek?

Röviden: Action Point

Ha már Package, akkor legyen nagy, így átnyergeltem Johnny Knoxville idei “mesterművéhez”. Mondjuk ezt nem is akarnám igazán bántani, mert legalább a szíve a helyén volt valamennyire.

A film igazi nosztalgiatrip azokra az időkre, amikor a helikopterszülők feltűnése előtt a gyerekek még sokkal veszélyesebben élhettek. Nagyjából ennyi a film pozitívuma, na meg Knoxville 1-2 kaszkadőrmutatványa, hiszen a forgatáskor 45 éves színész bevállalt pár idiótaságot természetesen. A történet röviden: egy fiatalok számára nagyjából közösségi helynek számító lepukkant vidámpark mindennapjait láthatjuk, a küzdelmet a túlélésért, amikor megjelenik a jólfésült konkurencia.

Valamennyire sikerült átadniuk a régi idők vadságát, amikor még nem aggódta magát mindenki agyon, csak hát a forgatókönyv nem rántotta elég jól össze a történetet. Bár van egy átívelő szál, de valahogy mégis csak egy szkeccsshownak érződik, sokszor a “most ez a nyári táboros klisé kell jöjjön” van összekötve pár poénnal. Ami szomorúbb, hogy a közösségi élményt sem sikerült erősre írni. Nincs meg a fiatalok között az összetartás, összhang, pedig ha ezt sikerült volna eltalálni, akkor minden más hiba elhalványulhatott volna.

Végül is nem lett borzasztó az Action Point, de jónak sem tudnám hívni.

Cargo

Gondoltam nézek valami zombis filmet Marting Freemannnel a főszerepben. Ehelyett kaptam egy drámát. A probléma, hogy abból sem túl erőset.

A történet a zombi apokalipszis kezdete után játszódik, de nem a korai menekülést mutatják, hanem amikor már nagyon sokan meghaltak. Mindezt Ausztrália kihalt tájain. Itt csurog egy feltételezett menedék felé a folyón a főszereplő, a felesége, és a nagyjából egy éves lánya. Ez a kor csak tipp, a lényeg, hogy cipelni kell a kölköt, és beszélni sem tud, teljesen a szüleire van utalva.

Az első fordulatot muszáj elárulnom, hiszen ez a horog amit bekaphatunk. Nagyjából 20 perc körül van, és a kisfilmet ismerőknek már nem lesz újdonság: a feleség meghal, és az apát is megharapja közben, így a férfinek a vírus aktivizálódásáig már csak 48 órája van hátra, addig kell új otthont találnia a gyereknek.

Namost ez a keresés többnyire unalmas, és a klisézsákot is kinyitják közben. Egyáltalán nem az a baj, hogy nincs zombiírtás, hanem hogy az érzelmi töltet mögött sincs igazán semmi. Nem tudom jól megragadni, hogy merrefelé rontották el, egyszerűen csak lapos volt minden, amit mutattak, miközben túlélőkkel találkozik, és próbálja eldönteni, hogy jó család lesznek-e a kölöknek. És ezen az sem segített, hogy a tájat sokat mutogatták, mivel teljesen tv-filmes szinten volt fotózva a film.

Persze ráfoghatjuk, hogy van üzenete a gyerekvállalásról, a modern társadalmunk romboló hatásáról, és a gyökereinkhez való lelki visszatérésről, ez utóbbit eléggé súlykolják a szimbolikával, de ez magában kevés lett, nem tudtak köré jó filmet írni. Tipikusan az az eset, hogy 15 percben jobban működne… ja hogy úgy díjat is nyert?

Ocean’s 8

Ilyen az, amikor egy tehetségtelen rendező megpróbál egy nála sokkal ügyesebbet másolni. Még ha meg is értem ezt a női főszereplős reboot mániát, akkor is felvetném, hogy nem érdemelnek jobb filmeket? Itt a pénz, itt vannak a jó színészek, miért gáncsolják el már a rendezővel ezeket a műveket?

Ghostbusters hasonló, bár sokkal szarabb természetesen, mondjuk ott Feig még csak fel sem fogta az eredeti erősségeit. Az itteni Gary Ross kicsit okosabb volt nála, csak megidézni volt képtelen.

Mondjuk azt hozzátenném, hogy a heist, a rablós filmek alapból baromi nehéz falatok általában. Míg jó drámákkal, komédiákkal, vagy blockbusterekkel is tele a padlás, addig ebből a stílusból kevés igazi klasszikus van. És az Ocean’s 11 remake egyike ezeknek. Na most tényleg nem az baj, hogy hozzányúltak, hiszen nem újraforgatták női szereplőkkel, hanem tényleg új történetet találtak ki nekik. A gond, ahogy ezt kidolgozták.

Annyira durva, hogy már a kezdő jelenet mindent elárul a filmen dolgozó emberekről. Most a kritika előtt újranéztem az Ocean’s 11 elején levő meghallgatást: sokkal kevésbé szájbarágó, nem sterilen fényképezett, nagyon ritmusos 2-3 perc. Ehhez képest ami az Ocean’s 8 elején van, az a tipikus modern vígjáték kinézet, megspékelve némi szájbarágással. Semmi, de semmi nincs benne az Ocean’s franchise coolságából, aminek a megidézésével próbálkoznak, de konkrétan csak a vágónak sikerül néha. Pár ötletesebb átmeneten elmosolyodtam.

Pedig többnyire tehetséges színészekkel tömték tele az Ocean’s 8-et, mondjuk a barátnőm szerint plasztikai sebészek fizethettek a termékelhelyezésért, de még így sem működik. Nagyjából Cate Blanchett és Anne Hathaway az, aki néha képes jókedvet és lazaságot sugározni. Utóbbi konkrétan ellopja a showt párszor. De jobban belegondolva igazából még Rihanábba sem tudok belekötni, mivel esélyük sem volt a nőknek.

A történet ezúttal egy gyémántnyaklánc ellopása körül forog. Danny Ocean húga a börtönben kitalált egy hatalmas bulit, és szabadulása után neki is áll megvalósítani. Jön a szokásos csapatösszeszedés, bukkanók a tervben, és maga a rablás. Ez utóbbira még visszakanyarodok. Bevált panelek, és ismét csak azt tudom előhozni, hogy a megvalósításuk a probléma végig. Egy-kétszer el lehet vigyorodni, főleg az utolsó 20 percben, de közben mégis csak kiszámított, precíz, legjobb esetben is csak közepes a megvalósítása. Számomra rosszabb.

Kivételesen lenne pár spoileres gondolatom is még, mert most nem tudom magamban tartani, de már csak a tovább mögött. Csak az kattintson, aki már látta.

Folytatódik a bejegyzés »

Happy Death Day

“Mi lenne, ha az Idétlen időkig koncepcióját horrorfilmre használnánk?” – a film producere. Most már válaszolni is tudok: születne valami, amit valamennyire bekajálnak a népek, de ránézésre csak a koncepció miatt. Gondolom az emberi elmét eléggé mozgatja, hogy mit csinálnánk másképp, ha lenne rá lehetőségünk, és az is, hogy miket próbálnánk ki, ha nem lenne következménye.

A történet tényleg ennyi: a főszereplő csaj reggel valami idegen pasi ágyában ébred, és aznap este megöli valaki. Másnap ismét ugyanannak a srácnak az ágyában ébred, avagy ismétli a napot, erre megint leszúrják. És így tovább. Elkezdi leszűkíteni a gyanúsítottak halmazát, hogy kiderítse ki vadászik rá. Szóval egy pici nyomozás, sajnos siralmas girl poweres montázsban, némi vérengzés, és “nem várt” fordulatok tömkelege. Mindezt PG-13 besorolással, pedig van egy jelenet, ahol meztelenkedik Jessica Rothe, akit Mary + Jane óta bírok, de csak a hátát mutatják. Ez van, ösztönfilm, kijött belőlem.

Maga a horror az semmi amúgy a filmben. Nemhogy a mély félelmeinkhez nem nyúl le a Happy Death Day, pedig az elkerülhetetlen halál jó alapot biztosítana hozzá, de még a jumpscare sem megy neki. Mármint komolyan, elég könnyen meg szoktam ijedni hirtelen dolgokon, ezért is kerülöm valamennyire a tipikus horrorfilmeket, de itt nem volt olyan váratlan támadás, ami hatott volna rám. Mondjuk ezen az sem segített, hogy az izgalmas részeket 100% romantikus vígjátékos kidolgozású töltelékkel szakítják meg sokszor.

A logikai buktákba bele sem mennék már. És nem a napismétlésre gondolok, nyilván az a koncepció, azt el kell fogadni a film elé ülve, hanem a főszereplőn kívül levő karakterek viselkedésére, akik teljesen a plot kiszolgálására vannak csak jelen, épp arra hajlítva, ami az aktuális “nap” ötletéhez, vagy épp a nézőnek magyarázásra kell.

Valahogy mégis arra jutottam, hogy egynek elment. Moziból kijőve bosszankodtam volna, de egy szombat délutánon simán lecsúszott. Szomorú, mert a hype és a koncepció miatt választottam ki, bár nagy elvárásaim még így sem voltak, de egy kicsit alulteljesítette azokat is.

I Am Not An Easy Man (Je Ne Suis Pas Un Homme Facile)

Ilyen egy férfinézőknek szánt feminista film. Sajnos a gyenge komédiát tartalmazó részeket nem menti fel, de a végén olyan szép gyomrost visz be a Je Ne Suis Pas Un Homme Facile, hogy öröm volt nézni. Kár, hogy előtte unalmas.

A történet középpontjában egy nőcsábász csávó áll, aki beveri a fejét, és átkerül egy olyan világba, ahol a férfiakat kezelik úgy, mint jelenlegiben a nők egy jelentős részét. Teljes szexizmus, a metroszexualitás elvárják tőle a mindenhol szőrös nők, ha bármi értelmes gondolata van, azt sokszor lesöprik azzal, hogy “nem tudhatja, mert túl szép”, és még sorolhatnám. A megfordított nemi szerepek miatt teljesen furcsa, néhol kínos nézni a filmet.

A gond tényleg az lenne, hogy mindezt egy ideig romantikus komédiaként adják elő. Avagy a stílus bevált húzásai szerint “hősünk” küzd az őt lekezelő, meg önzőn használó nők ellen, viszont a képi világ hiába játékos itt még, valahogy a történet sosem billen oda. Mondjuk ha jobban belegondolok, ez a romantikus komédiák többségére igaz, és nyilván az volt a cél vele, hogy a klisék kifordításával még jobban hasson az üzenet. De csak üzenetre nem lehet építeni egy filmet, mert akkor hegyibeszédszerűség lesz a vége.

Szóval igen, a hatásra volt kihegyezve minden, és valójában egy kemény drámáról van szó, amit nagyon erősen fejeznek be. Viszont így filmkészítési szempontból olyan érzés, mintha a csattanótól lett volna felépítve minden, méghozzá nem teljes odaadással, egyszerűen csak túl akartak esni rajta, így nem csak a poénok, de konkrétan a romantikus kapcsolat sem működik benne, nincs kellően kidolgozva a szerelmi rész.

Inkább érdekességnek volt jó ez a film, utána lehet gondolkozni is kicsit, de jól szórakozni semiképp sem lehet rajta, akármit is sugall az előzetes. Amúgy a Netflix terjeszti, szóval ott nézhető simán.

Kodachrome

morzsoljunk el egy könnycseppet az analóg technológia hanyatlásáért. Oké, a film nem annyira erről szól, hanem az életünkből eltűnő pillanatokat szemlélteti a kodachrome filmre lőtt fényképekkel.

A történet nagy vonalakban tényleg ennyi lenne. A főszereplők az ország utolsó olyan boltjába tartanak, ahol még előhívnak kodachrome filmről fényképeket. Csak közben egy családi dráma is, mivel a zseni fényképész apa rákosan az utolsó útján van arrafelé, és valahogy belekényszeríti az évek során tőle eltávolodott fiát is a kocsikázásba. Ezen kívül még a betegség miatt egy nővér is tart velük, amit azért a fő szál után említek, mert a film legfeleslegesebb dolga volt.

Mielőtt folytatnám, leszögezném, hogy a road movie stílust imádom, és a Kodachrome oda jelentkezett, így muszáj volt megnéznem, akármilyennek is találtam az előzetest. Sajnos minden sejtelmem “tipikus kicsi indie movienak tűnik” megvalósult. Semmi igazán egyedi nincs benne. Sőt, azt kell mondanom, hogy egyszerűen túl hatásvadász volt. Minden zene szentimentális rock, minden pillanat alá van ásva valami drámával, sokszor eléggé kilógó módon, és mindenből csöpög a szomorú nézéses bölcsesség.

Ellenben hiába tudtam, hogy miképp játszanak az érzelmeimmel, a végén mégis volt egy rész ami nagyon ütött. Talán mert már én is éreztem hasonló veszteséget. Viszont rögtön utána látszott, hogy a film készítői sem voltak tisztában a kezükben levő történettel, mivel mert az érzelmi csúcspontra érés közben újra elővették a nővéres románc szálat is. Felállíthatnánk valami párhuzamot, hogy az apja iránti érzelmei felülvizsgálata közben micsoda utat jár be a főszereplő, de még így is csak B-szálnak érződik ami Elizabeth Olsen vonalán történik, ami a sorozatokkal szemben egy filmben nem túl elegáns. Nem tudom mennyire spoiler, mert pont erről minden kitalálható az előzetes megnézése után.

A végére hagytam szegény Jason Sudeikis-t. Bírom a csávót, de az ennyire érzelmes szerepekbe egyszerűen beletörik a bicskája. Főleg egy Ed Harris mellett. Van a filmben egy monológja a kisiklásban levő karrierekről, de szerintem neki magának is el kéne gondolkoznia a karaktere által mondottakon. A Colossal-szerű dolgok felé kéne kacsintania, nem pedig az ilyenek irányába, mint a Kodachrome. Az előbbi megy neki jobban.

The Hurrican Heist: why so serious

Minden előzetes után arra gondoltam, hogy megjött a Geostorm utódja. Sőt, a témája miatt még össze is illene azzal, miközben a Butler fenn rendet rak addig az egyik dutchboy általi természeti csapás közben valaki kirámolja az amerikai pénzmegsemmisítőt.

De Maggie Grace-szel nem számoltak.

Komolyan. A Lost szalmaszála és a Taken elrablottja igazi keményt csajt alakít, aki már látott mindent a Földön, és nem akarja, hogy ismét a rosszak győzzenek. Ezek miatt amikor ránehezedik a hurrikán közbeni rablás megakadályozása, akkor mindent tudását beveti. Avagy sokat lő. Meg kiabál a szélvihar közepén, miközben utószinkronizálják. Ez amúgy külön vicces volt, mert konkrétan botfüllel is hallani, hogy merrefelé írtak a filmbe plusz poénokat, annyira szar a hangkeverés.

– I’m out of bullets!
– Well how’d that happen?
– I shot them all!

A filmmel az a baj, hogy komolyan vették. Mármint érezni rajta, hogy szerintük ez a hurrikán közbeni rablás egy jó heist-film alap, és eszerint készült el a mű. Viszont annak szar! Nincsenek benne tényleg jó akciójelenetek, a rosszfiúk a “hogyan játsszuk túl a szerepünket” iskolából érkeztek, főleg a film hackerei, és hát Maggie Grace kemény csajként egy nulla.

Viszont a sok képtelen jelenet az egyszerűen fun! Nem tudtam nem röhögni, amikor egy pláza teteje kirobban, vagy amikor az utolsó pillanatban lerántják egy kocsival a mobiltornyot. Csak ez nem tudta ellensúlyozni a fakezű történet és színészvezetést.

RP1

Még egy semmi.

Talán pont ezért sem ugrottam neki ennek az írásnak rögtön, hiszen már így is beleöltem utazással majdnem 4 órát, amit sosem kapok vissza. Nem bántóan rossz a Ready Player One, de közel sincs bármilyen kiemelkedő teljesítményhez. Természetesen a popcorn stíluson belül, mielőtt valaki betámad a köldöknézéssel.

Arra jutottam, hogy ha nem lenne ez a 2004-ben, a máig remek Spider Man 2 képregényfilm premierjének hónapjában indult blog, aminek az alapjai valahova a Neuromancerhez vezethetőek vissza, hiszen harcolni kell a Wintermute által írt AI cikkek ellen – viccet félretéve, nagyon durva már milyen cikkeket csinálnak mesterséges intelligenciával –, akkor lehet el sem mentem volna a Ready Player One-ra. Pont olyan volt, mint amit az előzetesek sugalltak. Akiknek a trailerek tetszettek, az… már látta.

Az előbbi hülyeséggel, bár több popkult említés kellett volna bele, arra akartam rámutatni, hogy mennyire semmilyen az egész. Egy film nem attól lesz ütős, hogy tele van utalással, és ennél szinte mindenki azokat emlegeti, mert a drámai szál nem működik. Pedig abban még erősítettek is a könyvhöz képest Spielberg meg az írói. Csak közben kinyírtak minden mást.

Valójában nem akarok sokat sírni azon, hogy a könyv így meg úgy, mert az sem erős ám, sőt. És mozgóképen ott volt az az előny, hogy amit oldalakon át csak sorolgat az író, az itt kevésbé idegesítő, hiszen vizuálisan megmutatják és kész. Ellenben ha már Spielberg a rendezője, akkor a kaland résznek erősebbnek kellett volna lenni. Ez tette a tipikus YA regényekhez képest kicsit mássá a könyvet. Itt is megvan a siralmas jövőkép, ahol az emberek már csak menekülnek a valóságtól, és csak pár optimista fiatal küzd a jobb jövőért, viszont mellette volt egy Nemzet aranya szintű “ez a nyom erre vezet, amiből amaz következik” stílusú kirakós is. Nem volt bonyolult, de a látottaknál érdekesebb volt. Itt meg maga a kutatás halál egyszerű és agyon is vágott lett. Konkrétan a NyV podcastban azt hoztam fel, hogy már az első nap tolatott volna valaki egy online multiplayerben. A könyvben érthető volt, hogy miért nem találták meg az első kulcsot, de itt nem. Tipikusan olyasvalaki csinálta a film forgatókönyvét, aki nem szokott online játszani. És ez még sokszor tetten érhető volt amúgy.

Mindent beáldoztak annak az oltárán, hogy a dráma erősebb legyen. Ami valamennyire kellett is, hiszen a megbánás sokkal felnőttesebb téma, mint amit a lapokon olvashattunk anno. A gond, hogy ezt nem sikerült jól becsomagolni, hogy a végső csatáról, és az IRL részről már ne is beszéljünk. Ismét csak oda értem, hogy nem tudott kiemelkedni a Ready Player One. Van pár jó pillanata, de inkább unalmas, mint izgalmas. És értem, hogy a VR rész miért nézett így ki, tök jól el is fértek oda a popkult utalások, nem lógtak ki, logikusak voltak, viszont az egész úgy nézett ki, mint valami videójáték átkötő animáció olyan ember kezéből, akinek nincs igazi filmes tapasztalata. Érdekes, hogy a TinTin is sokszor volt videójátékos, főleg a fizika hiánya tűnhetett fel, ott mégis érezte Spielberg a határt. Itt nem.

Arról nem is beszélve, hogy ha jobban belegondolunk, akkor pont a nosztalgia kritikája lehetett volna ez az adaptáció. Ehelyett fogták a sok utalást, de semmi újat nem mashupoltak belőle. Itt a jövő, ahol mindenki a múltban él a jelen helyett, és ennek tapsoljunk is.

The Shape of Water

Ilyen, amikor az ember 10 éve egyszer látta a Le Fabuleux Destin d’Amélie Poulaint és gyerekkorában sokszor a Black Lagoont? Aztán felnőttként egy mesében megpróbálja ezeket ötvözni.

Bevallom még az Oscar előtt meg akartam nézni a filmet, de csakis a jelölése miatt, nem azért, mert igazán kíváncsi voltam rá. Nagyon igazam lett, amit még keserűbbé tett a tudat, hogy az akadémia szerint ez volt 2017 legjobb… vagy értékesebb filmje. Mert ezt nem látom benne.

Félre ne értsetek, vannak fontos témái a Shape of Waternek, és ha jobban belegondolunk, akkor remekül van összerakva, kezdve a sokak által “feleslegesnek” tartott maszturbálással, ennek ellenére rég unatkoztam ennyire egy tehetséges rendező filmjén. A kíváncsiság végigvitt volna rajta, de csakis a körítés miatt, hiszen mi van, ha a végével jóvátesz a bűneiből párat. Nem tett.

A történet szerint él egy nő, aki sosem találta meg a lelkének a hiányzó felét, de a hidegháború alatt egy laborban dolgozva mégis összeismerkedik valakivel. Egy hal-ember szerű istenek tartott lénnyel. Egymásra néznek és szerelmesek lesznek. Azért ez elég merész alap egy filmnek, nem? Közben ki lehet dobni a női szereplőkhöz köthető kliséket, lehet beszélni még egy kicsit a jelen kor aktuális problémáiról is, elég csak megnézni a film szó szerint rohadó gonoszát, és azt, hogy ő miképp gondolkozott a világról.

Avagy a film üzenete rendben lenne, most hogy a podcast óta aludtam még párat rá, ezek alapján Oscart neki, de basszus, ha a tálalás ilyen unalmas, akkor mégse. Főleg, hogy idővel még furcsábbnak tűnik az a döntés, hogy az egyik legnagyobb fordulat nincs rendesen felvezetve, így kellő alap nélkül van elsütve még a film első felében. Addigra nem üt be az empátiánk, vagy csak az enyémnek nem sikerült.

Röviden: Mayhem

Ilyen, amikor egy színészt beskatulyáznak? A Walking Deadből ismert Steven Yeun egy vírustól megbolondult emberekkel teli épületben kell túléljen. Vagyis céljai is vannak a káosz közepén, ami mindig sínen tartja a történetet.

A film tényleg erre alapoz: bár nem az egész Föld veszett el, de a civilizáció közepén néha elszabadul egy ösztönök előtörését kiváltó vírus. Mivel éljen a jogi rendszer, így a betegség hatása alatt észnél levő, de azért fertőzött emberek nem felelősek a tetteiért. Amikor ez a főszereplő irodaépületében, ahol egy nagyon mocsok multi van, szabadul el a betegség, akkor a karantén idején mindenki kihasználja a lehetőséget a felelősségre vonás nélküli bűnözésre.

A probléma amúgy nem is ott van, hogy mennyire minimál költségvetésű az egész, hanem… hogy olyan semmilyen a film. Itt lenne a lehetőség az irodista munkásoknak szóló igazságosztásra, de valahogy nem tud a témában semmit sem mondani a Mayhem. Ennél még az Office Space is jobban a felszín alá nézett.

Gondolom mindjárt kapom, hogy minek társadalomkritika egy zúzós filmbe, pedig az a hasonló művek sava-borsa. Vagy a teljes B-filmes elszálltság. Sajnos a Mayhem nem az utóbbival próbálkozik, így a végére kipukkad

Justice League

Úristen, ez a “film” az összes negatív jóslatomat beváltotta. Na jó, azért a Suicide Squadnál egy picit jobb volt, de az nem nehéz. Az biztos, hogy nem idegesen jöttem ki róla.

A történet tulajdonképpen a folytatás felvezetése. Magában meg sem áll, hiszen a főgonosz egy pillanatra sem vehető komolyan, és amúgy is csak egy nagyobb jön utána, mintha egy Marvel filmet néznénk (hello Thor 3). Pedig a DCEU azért a Man of Steelben képes volt már szállítani ilyen szempontból valamit.

Valójában a történet annyi, hogy jön Steppenwolf, meg a legyei, és le akarják igázni a Földet. Valamennyire van erre oka, csak hát a hatalmas sereg minden pillanata unalmas (hello Thor 3). Össze akar szedni három kockát, amik összeállnak egy nagyobb kockává, és ezt először csak Batman igyekszik ezt megakadályozni a nagy hősök közül, de persze egyedül képtelen rá, így összejön az Us League.

A probléma, hogy a filmen tisztán látszik miből építkezik: Snyder távozása után csináltak egy leltárt a használható jelenetekből, aztán több-kevesebb sikerrel összekötötték azokat az utóforgatáson készült rengeteg anyaggal. Rengeteg helyen látszik az utószinkron (de komolyan mennyiszer nem mutatják a beszélő színész arcát), meg sokszor olcsóbb és kicsi díszletben folyik a karakterépítés, amik tipikusan utóforgatás szagúak.

Arról már ne is beszéljünk, hogy mennyire nincs a jeleneteknek rendes eleje meg vége. Mondjuk nagyjából még így is értelmesre vágták az átdolgozott forgatókönyvhöz, amiért az editoroknak és az utómunkákért felelős Whedonnak még így is Oscar-díjat, hogy ez valamennyire összeállt a végére. Hogy hasonlattal éljek: Warnerék először nekiálltak főzni a fele hozzávalóval, aztán jött valaki és hozzáadta a maradékot, csak kicsit későn, így furcsa lett az íze. De az biztos, hogy közel sem egységes a végeredmény.

Persze erre biztosan megkapom, hogy 1, direkt az utóforgatást néztem, 2, ha nem tudnám fel sem tűnne. Na most ha erről a Justice League-ről nem tudnánk és “fel sem tűnne”, akkor azt látnánk, hogy egy siralmasan összerakott blockbuster. Mindezt a Wonder Woman után, ami ennél sokkal koherensebb volt.

Amúgy még azt sem mondhatom, hogy fun, mert valójában nem az a film. Van benne 5 perc talán összesen, ami fun. Mellette a karakterek nincsenek igazán felépítve, Batman pedig próbálja a lapokat összetartani sok plot-ásszal az ingujjában.

Azt pedig végképp nem tudom felfogni, hogy miképp lehet elbaszni egy csapatösszeszedő montázst. Vagyis a Justice League most bemutatta. A ma látottak alapján ne mondja nekem senki, hogy Snyder nem eltávolítva lett… De hogy még az akciójeleneteit is kiherélték, az külön szomorú volt. Itt nincs semmi “Batman pakol a raktárban”, az akciók végig feszültség nélküli mozaikdarabok, amik magukban végképp nem coolok.

Do you bleed?

Hát én igen, vérzik a szívem.

Röviden: Baywatch

Ha még egyszer meghallom egy színésztől, hogy “it’s for the fans”, miközben RT-n a béka seggén áll, akkor már végképp csak nevetni fogok. Talán többet is, mint a Baywatchon tettem, amit Rock pont a fenti szöveggel védett anno?

Pedig ez lehetett volna jó film. Komolyan. Tudom valamennyire divat utálni a Rockot, és évente tényleg nem csak 1 filmben látjuk (de azért közel sem “mindben”), de ő és Zac Efron baromi jó párost alkottak pár jelenetben. Sőt, a csajok is viccesek voltak néha, amellett, hogy gyönyörűek.

Viszont a Baywatch készítői pont a lényeges leckét nem tanulták meg a 21 Jump Street sikeréből. És közben még a fanokat sem elégítették ki. Tényleg nem arra gondolok, hogy vetkőzni kellett volna a szereplőknek az R besorolású vígjátékban, de több parton futás kellett volna beleférjen, meg a kivágott jelenetes seggbevágós fürdőruha poén. Meg ilyesmik.

Ehelyett a bűnesetre gyúrtak rá, egy nyomozásra, amit meg túlbonyolítottak. Ez is jó irány lehetett volna, hiszen a Jump Streetben is működött az ügy, viszont azt sem voltak képesek jól megírni, így tipikusan leültek a két szék közé. A cselekményt lökdöső történet unalmas, a nosztalgikus, kacsintós humorizálás pedig kevés. Mondjuk a CHiPsnél még így is jobb, mert párszor azért lehet röhögni.

← Vissza a jelenbe - A múltba →

Kategória archívum: *****