TÁMOGASS ha belefér | kommentelj róla

A Quiet Place: Day One

Fogtak a második részből egy 2 perces monológot, és “ez mekkora ötlet, erre felhúzhatunk egy egész filmet” módon ráugrottak. Mivel felkerült SkyShowtimera, így az előzményfilmeket nálam jobban kedvelő párommal betettük, hiszen mégiscsak posztapok, mit tudhat. Hát semmit. Ez spoiler az amúgy sem hosszú posztra. Nem gondoltam volna, hogy az amúgy sem nagy elvárásaim ellenére is csalódok.

Nyilván a “hajókkal menekültünk, mert nem tudnak úszni, de szörnyű volt” tábortüzes beszélgetésen kívül tettek bele mást az emberi természetről, de valahogy egy semminek érződött. Ennek nyomán a főszereplő egy rákos beteg nő, aki épp bábszínházban van hozzá hasonlókkal a minden elpusztító űrlények Manhattanbe érkezésekor. Szóval egész film alatt csak egy utolsó pizzára hajt, miközben mindenki menekülni akar a városból. Eközben összefut egy öltönyös csávóval, akit beavat a hipszter öltözködés rejtelmeibe is — vagy csak a túlélésével, a ruhák átruházásával úgy érzi maga is fennmarad kicsit. hmhm.

Ha pozitívumot próbálnék keresni, akkor érdekes lehetne, hogy mennyivel emberi akar lenni az eddigiektől eltérőbb alappal a Day One, de közben meg mégsem tud mélyre merülni. Mi marad akkor? A kihalt és picit pusztult Manhattan, ami szép, és 1-2 akciójelenet.

Viszont a látványról süt az olcsóság. Mármint az eddigi Quiet Place-ek sem 250 milliós filmek, ez is csak kb. 70, viszont azokban kisebbek a helyszínek, így működik a “kicsi” akciójelenet. A Day One viszont ugyanolyan “kicsinek” érződik, na de a nagyváros közepén, néhol sok emberrel, akik eltűnnek a füstben-ködben, vagy épp a főszereplő fedezékén kívül sikoltoznak. Nem darálást akarok nézni nyilván, de a film nagyobbat akart vállalni, hogy aztán… szinte tipikus videós folytatásként csinálja meg? Túlzok, tudom, csak a megoldásai olyan olcsónak érződnek.

Azért nézhető? Mármint ezzel védhetném, de nekem ez annyira langyosnak érződött, mintha semmit nem vállalna fel a film, hogy nem tudom. Nyilván lecsúszhat, és mindjárt megvédi valaki, de számomra úgy tűnik a remek Piget készítő Michael Sarnoski ezzel nem katapultálta magát a kötelező blockbuster rendezők közé. Az írókra sem lehet mutogatni, hiszen az első részét felelősek és Sarnoski követte el a forgatókönyvet is.

Talán pont ez a bajom, hogy minden rossz előjel ellenére valamennyit vártam tőle, és ezért nem tudom a közepes lecsúszók közé tenni, sőt, még erre a posztra is rávett. John Krasinski sem az a hatalmas rendező (főleg az IF után nézve:), de a videójátékos akció-átkötő-akció szerkezet nála jobban flowolt ebben a Quiet Place univerzumban.

Elevation

Ezt miért is küldték mozikba? Tudom, mellékvágány kéne legyen, de ennyi filmmel és hát az azokat felvezető reklámkampánnyal már csak azért is érdekelt az Elevation, hogy az előbbi kérdésre talán válaszolhassak magamnak.

Már persze a szórakozás mellett, hiszen kicsit drágább posztapok mindig jöhet.

Az emberiséget ezúttal a földből kijövő szörnyek (Világok harca?) fenyegetik, amik sebezhetetlenek átlagos fegyverek által (Hang nélkül?), még a gránátvető is csak lelassítja őket, de 8000 ft. fölé képtelenek menni. Nyilván a magassággal már vicceltem az egyik előzetesnél, mivel átszámolva 2.4384 kilométerről van szó, viszont és de, a film igyekszik válaszolni arra, miért lehet afölött, ahogy a magyar cím is mondja, Halálszint felett élni.

Na persze nem nyugis az élet a magasban, főleg a főszereplő pasinak, mivel a fia nem elég, hogy átvágyik a másik hegyen levő közösségbe, ahol rajta kívül is vannak gyerekek, de a kölök még valami betegségtől is szenved, éjszakánként gép segíti a légzését, amiből fogyóban vannak a szűrők. Fater kénytelen a Halálszint alá menni újabb készletek beszerzéséért. A közösség tudósa tart vele erre a kalandra, meg egy vagány csaj, mindketten más indokból persze.

Lehet azt vártátok, hogy földbe döngölés lesz ebből, de az Elevation egy teljesen fogyasztható B-film, bár inkább tv-sorozatos minőséget jelent ez most. Simán el lehet lenni vele annyira, mint a hozzá hasonlító “Netflix blockbusterekkel” szoktunk (ez Vertical Entertainment). Sőt, egy Atlasnál jobb, és mintha mentek volna a szabadba is forgatni kicsit, ami feldobja a gyengébb effekteket. Plusz, bár látom, hogy A-listás főszereplőnek nem az igazi Anthony Mackie, főleg ha Chris Evanst kell pótolnia, ellenben bírom ilyen kisebb dolgokban mint ez, a Pain & Gain, vagy a Twisted Metal sorozat. Konkrétan nem miatta nem ugrik lécet a film, főleg, hogy a többi szerepben szintén nem A listások vannak: Morena Baccarin + Maddie Hasson.

A fő gondom, és ami miatt a sorozatozással jöttem, hogy semmi tényleges lendület nincs a filmben, nem hatja át még a ketyegő óra, a gyerek életveszélye sem, ha már a szálak nem bonyolódnak. Amolyan egyszerű, simán csak a “most menekülnek” és a “most karaktert építenek a legbeváltabb klisékből” panelek váltják egymást élesen. Nincs flow. Nincs igazi karizma, ezt értve a rendezésre és vágásra is. Nincsenek nagyszabású dolgok benne, csak van egy átlag, amiben semmi meglepetés nincs. Nem kell kiforgatni a zsánert, csak mozifilmhez kell valami juice.

A kérdésemre mi lehet a válasz? Nem tudom, mivel nem sok hasonló volt idén, hátha ilyen zsánerfilm véletlenül hoz egy kicsit (nem sikerült), így gondolom a mozis forgalmazás és Mackie + Morena Baccarin a poszteren jó tárgyalási alap a streaminges eladáshoz. Konkrétabb válaszom nem lett, mert nem rejtett posztapok kincset találhattunk ezzel, amit csak rosszul reklámoztak és esetleg kult siker lesz később, hanem a sokadik örökre eltűnőt.

(A végefőcímben van plusz jelenet!)

Arthur the King – a középszeré biztosan

Nagyjából minden nagyobb sportfilmet megnézek, így a nemrég a Maxra felkerült Mark Wahlberges darab sem maradhatott ki, és basszus, ezt aztán jó, hogy nem vállaltam be moziban. az Artúr, a királyban szinte semmi sem működött, pedig igaz történetet dolgoz fel.

A történet egy kalandversenyző körül bonyolódik, aki a csapatával csúfosan kiesett legutóbb, utána rendes állást kellett vállaljon, de a tűz még mindig ott van benne valamire. Utolsó esélynek összeszed pár embert, aki hasonlóan őrültek, és több napon át mindenféle módon hajlandóak átszelni a vadont. Mindannyiukat hajtja valami, a kalandversenyek piszkos 12-je leszne… túlszíneztem.

A lényeg, hogy ez a verseny a kitartásról szól, össze is szedik magukat, de útközben egy kutya, Arthur csatlakozik hozzájuk, akit megkedvelnek, akiben a főszereplő kicsit magát látja, legalábbis a korábbi párhuzamos jeleneteik alapján, mert nagyjából csak a vágó adta át a koncepciót. Igen, eljutottam a negatívumokig, miszerint a film igazából semmit nem tudott érzékeltetni, semmit nem nyújtott.

Nemhogy az nem jön le, hogy pontosan miért kedveli meg mindenki a kutyát annyira a végére, a nézőket is beleértve (ami amúgy érthető a valóságban, viszont a film nem adja át technikailag), de konkrétan még a versenyből sem érezni semmit. Nincs tét, nem jön le, hogy épp mit értek el, hol vannak, mit kell tenniük, csak vágással mutatják. Ez a sport alapból nem tűnik nézőbarátnak, amin a filmet készítők sem javítottak, csak fontosnak tűnő pillanatokat tettek egymás mögé.

A színészi alakítások? Hát nem tudom, Simon Cellan Jones nem sokat hozott ki belőlük, de igazából ami körülvette őket, abból csak a legjobbak tudtak volna kihozni valamit, és itt hiába kedvelek sok színészt más filmekből, ez a kihívás meghaladta őket. Nem azért, mert nehéz volt, hanem esélyük sem volt érvényesülni a szétesett filmben.

A végszó persze az, hogy el lehetett nézni az egészet, aranyos a kutya, és mivel igaz történet, így a tényleges teljesítménnyel nyakon öntve elmegy. Mégsem tudnám ajánlani.

Beverly Hills Cop: Axel F, vagy inkább D járna azért?

Eddie Murphy sok év és hát a harmadik rész mélyrepülése után végre tényleg visszatért az egyik legendás karakterként. Működhet Axel Foley 2024-ben? A Netflix szerint legalább nosztalgiázásnak igen.

A történet szerint a magánnyomozó Rosewood szól Axel lányának, aki ügyvéd, hogy egy srác bajban van, ártatlanul gyanúsítják rendőrgyilkossággal. Egy mocskos zsaru áll minden mögött, és nyilván a nőnek ebbe az ügybe nem kéne elmerülnie, így a bajba is kerül, hogy Axelnek újra el kelljen ugorni Los Angeles burzsuj környékére és segíteni neki. Közben az apa-lánya kapcsolatot is helyrehozzák, mi mást tennének!

Nem tudom mit lehetett volna friss levegőnek behozni a forgatókönyvbe, hogy ne csak egy nosztalgiajárat legyen belőle, de a végső luxusvillás lövöldözést elnézve ők sem tudtak semmi komollyal előrukkolni.

Az Axel F legnagyobb baja talán az, hogy pont azt hozza, amire számítanánk. Nyilván nem tudom milyen lehet “új” szemmel nézni ezt, ha valaki sosem látta a régi filmeket, de rutinosaknak semmit nem ad igazából, csak pár mosolyt, meg emlékeztetést a mulandóságra. Eddie Murphy a dumálásban még csak-csak elvan, de amikor akciójelenetben mozognia kell, akkor előbújik az a 60-nál több év, na de a többiek, akik nem hollywoodi módra öregedtek…

A film közepére amúgy Axel maga is belefárad a nosztalgiás rutinjába, ami addigra többször besül és ironikusan kéne mosolyogni rajta, így “fuck it” módon rendeli a szobát normál emberként. Ez jó pillanat lett volna, hogy saját hangot találjon a Beverly Hills Cop: Axel F magának, az “emlékszel”-es pillanatok letudása után elkezdjen a saját útján járni a mű, amiben a régimódi ember szembenéz azzal, hogy lehet elment felette az idő, de összeszedi magát, amihez még köthető is Bacon végső monológja. Mindezek helyett jön Sarge és villámgyorsan visszakanyarodunk oda, hogy miért is készült ez el.

Pár halvány mosoly kiváltásán kívül ami valamennyire tetszett, hogy némelyik jelenetet mintha tényleg terepen vették volna fel. Igazából kicsit ki akartam akadni azon, hogy mennyire tévéfilmes az egész, nem mernek hátralépni sokszor a kamerával, de aztán eszembe jutott, hogy sosem a “nagyság” miatt néztük ezeket. Na jó, Tony Scott a második résszel azért igyekezett, de az első, a klasszikus csak Murphy hülyülése miatt működött, a 48 óra simán agyonverte blockbusterként, és talán komédiaként is, de az egy másik poszt témája lehetne.

Az újoncokkal nem volt amúgy baj, de nem is sok vizet zavartak. Bár szinte látni a note-okat, hogy “emeljétek ki micsoda kémia van Axel lánya és a ‘fiatal’ zsaru között”, annyiszor hangsúlyozzák mások, pedig volt két jelenetük is, amiben volt némi kémia mutatva, mindenféle nézőnek sulykolós magyarázat felesleges volt. Kivéve azoknak, akik lemaradtak telefonnyomokodás közben. Nem mellesleg az valamilyen szinten tényleg tetszett, hogy nem is próbálják Kevin Bacon karakterének szándékait rejtegetni, felesleges is lett volna, ahogy valaki a trailernél is megjegyezte, az öreg kezdettől gyanúsítottként van kezelve.

Amúgy érdekesség ide a végére, hogy 11 éve próbáltak Shawn Ryannel sorozatot csinálni, emlékeim szerint Foley fia lett volna a középpontjában, de a leforgatott elvileg jól fogadott pilot után, amiben Murphy vendégszerepelt és ellopta a showt, a CBS mégsem kérte, és akkor azt hallottuk, hogy “a készítő egyébként azt írja, hogy olyan jók voltak a közönségreakciók, hogy a Paramount nekiállt előkészíteni egy BHC-mozifilmet.” Mostanra lett belőle valami! Megérte?

Igazából csak egy tipikus “sokévvelkésőbbi folytatás”, meg sem próbáltak kimászni a nosztalgia gödörből, csak kaptunk egy best of Axel-t. A végeredmény egy semmi lett. Kontent a háttérbe. Sajnos.

The Boys in the Boat – suhannak a feledhetőség vizén

Mivel inspirálós sportfilm, így nyilván nem feledhettem el örökre, főleg, hogy a Prime Videon fenn van George Clooney tavalyi rendezése. Vagy inkább Oscar halászata?

A történet? A dicső amerikai srácok leevezik a németeket a berlini olimpián 1936-ban. Na de milyen srácok!? A nagy gazdasági válság szegényeinek ad esélyt a washingtoni 8 fős evezős csapat edzője, amikor beteszi őket a másodcsónakba a gazdagék kölykeinek hátszelébe. Ez a sport egészen addig a felsőbb osztályok kedvtelése volt, a pénzes egyetemek legyőzhetetlenek voltak benne, de most jönnek a munkások, és kitartással, akarattal, elkeseredéssel feltörnek.

Szóval a tipikus sportfilm kezdetből, az esélytelenek nyugalmával indítókéból nem csak simán emberi kitartásos történet keveredik, de az osztályharc, és még a náciknak bemutatás is. Mi állhatott az Egy csónakban hatalmas sikerének útjába? Hogy a film iszonyat semmilyen?

Igazából a kényelmesen klisés történetet egy ilyen sportfilmnek sosem rónám fel, ezeknél mindig a mesélés módja számít, na meg az alakítások. A zsánerből való kiemelkedéshez nem elég az iparosmunka, kell valami plusz, ami a Boys in the Boatnak még csak távolról sem lett meg. Minden a legtipikusabb benne, de az utolsó centiig, nézésig, kameraállásig. Vagyis ez nem teljesen igaz, mert a fiúk mellé kerülő új “hajtó” sztorijából mintha kimaradt volna valami, szóval lehet csattogott a vágóolló, hogy a rövidebb játékidő miatt jobban csússzon a film.

El lehet lenni a Boys in the Boattal, főleg olyanoknak, akik hozzám hasonlóan mindent megnéznek a témában, de Clooney… akárhogy erőlködött, nem tudta megmarkolni a vizet (elnézést:). Ha eldugottabb, hangulatos néznivaló kell, akkor inkább újranézem a McFarlandot, mert ott legalább Kevin Costner rutinja felemeli a filmet, és bár komoly, de nem ilyen túlkomoly, mint az Egy csónakban. (Erről eszembe jutott az a jelenet, amikor a gazdagabb csapat edzője beszáll 200 dollárral itt, miután a szegények összeszedtek 4800-at, sokan lehet kihagyva 1-1 étkezést, és ez ünnepélyes pillanatként van beállítva… komolyan, több csóróságra még emlékező, onnan kiemelkedő rendező kéne, mert annyira nem érzik az arányokat már néha Hollywoodban.)

Röviden: Joy Ride (2023)

Nem akarok elmenni a nagyobb idei R besorolású komédiák közül egyik mellett sem, így nem maradhatott ki a Joy Ride, ami 32 millióba került, és bukott odakinn. Na de attól még lehetne jó, nem?

A történet egy örökbefogadott kínai lányról szól, na meg a barátnőjéről, akivel ketten kilógtak az amerikai kisvárosból, ahol gyerekként éltek. Felnőve az egyikőjük sikeres ügyvéd, a másik pedig a garázsában élő művész, akinek teljesen szétesett az élete. Ők ketten húznak el Kínába, hogy nyélbe üssenek egy üzletet, és hozzájuk csapódik egy rokon és egy barátnő, hiszen 2 emberrel nem lehet komédia road moviet csinálni. Na jó, ez cinikus megjegyzés volt, igazából mind a négyen teljesen más nézőpontot mutatnak be. De minek?

A lényeg, hogy az üzleti útból az örökbefogadott anyjának keresése lesz, amihez át kell vágni Kínán, és eközben bajba is kerülnek párszor a nők. Igazából ez bőven elég lenne laza keretnek, ami összefogja a kitalált vicces pillanatokat, de valahogy semmi flow nincs, iszonyat darabos a film. A fő probléma még így is inkább az, hogy a poénok nem erősek, vagyis… kínosak. A film után rögtön az ugrott be, hogy olyan, mintha a Bridesmaids fosós jelenete lett volna az etalon, és annak a hangulatát akarták megidézni, de gyenge és feleslegesen kínos utóérzet lett belőle. Ezen kívül a kémia sem működött a szereplők között, így amikor konfliktusba kerültek, az többnyire “na végre” érzést hozott nálam. Spoiler: ez még az utolsó perceknél is állt, amikorra elvileg összekovácsolódtak.

Valamiért reménykedtem, hogy jó lesz, de ez iszonyat elment mellettem, vagyis hát a többség mellett, azért is bukott. Egy-két női, és persze rasszhoz köthető poén ült, de ezek nagyon háttérbe szorultak a gyenge minden más mellett, pedig tippre felszabadítóak akartak lenni vele.

Heart of Stone

Hogy miért nem jött a poszt időben, pedig már szombaton megnéztem Gal Gadot kémes filmjét, a Netflix augusztusi blockbusterét? Mert egyszerűen a legátlagosabb semmi volt a végeredmény.

A történet egy olyan mindentől független kémügynökségről szól, akik vigyáznak a világ egyensúlyára, például az országos kémhálózatokba beépülve azok jó akciót segítik. A ventilátorba repülő kaki pedig az, hogy a tevékenységükhöz szükséges AI-t valaki meg akarja szerezni, és rossz célokra használni. (Tom Cruise fáradtan legyintett, amikor pénteken megnézte a filmet?)

Gal Gadot karaktere pedig az a Stone, aki mindent meg tudja akadályozni, mert van szíve, és nem mindent csak algoritmusok és százalékok alapján csinál. Egy régimódi gal! És ennyi. Nem akarnék sokat lovagolni a teljesen kiszámítható forgatókönyvön, ami csak azért vezethet meg nézőket, mert az “ennyire olcsó húzást csak nem csinálnak, csavarniuk kell rajta” gondolat egyszerűen félrevezetheti a nézőt, a legtipikusabb fordulatok jönnek mindig, meg sem próbálnak félrevezetni minket.

A kidolgozás pedig… nos, elvileg jártak helyszíneken, így nem is értem, a kezdő akció miért a legsiralmasabban kinéző például, szemben a fináléban levő tájon levő száguldozással. Azért néhol elmegy a végeredmény. Tudjátok mi ugrott be róla konkrétabban? A Pierce Brosnanes Bond filmek, de nem a Goldeneye, hanem a The World Is Not Enough.

Ezek tetején Gal Gadot ismét bizonyítja, hogy nem a színészetéről híres, de továbbra is szép, és valahogy a viselkedésével elvisz egy filmet, hiába hördülnek fel most páran. A többiek pedig, hát nem tudom, nem segítette őket a forgatókönyv, nyilván Gadotot sem, főleg, hogy egy részük csak a folytatáshoz szükséges worldbuilding miatt volt benne.

Természetesen #1 a Netflix filmes belső toplistáján napok óta, és nem bántóan szar, részemről a Red Notice fölé tenném, de nem sokkal, mivel egy lélektelen semmiség így is. Gondolom ez volt az elvárás a Heart of Stone-nal szemben, és be is váltotta, mint említettem. Mi van ma, kedd? Már nem emlékszem részletekre, viszont tény, hogy öregszem. Lehet ez is cél a filmnél, a feledhetősége, már amellett, hogy ne sértsen meg senkit, hiszen így újra lehet nézni 1 év múlva.

Fast X: az év vígjátéka?

Miközben a tényleges vígjátékok szinte halottak moziban, utoljára talán a Game Night volt ténylegesen említhető, addig a Fast franchise letette az év komédiáját. De tényleg, ennyit rég röhögtem filmen, mint a Fast X-en.

Ja hogy többnyire komolyan gondolták? Úristen…

Úgy a 40. percnél egy zöldhátteres szobában Jack Reacher, izé, Alan Ritchson halálkomolyan összefoglalta a franchise, vagyis Dom családjának eddigi történetét, miközben Brie Larson odafigyelve maga elé meredt, akkor kellett egy pisiszünet, mert veszélyben voltam. Lehet olcsó a Fast X-et ostorozni, hiszen sejtjük, hogy ez már szinte teljesen Vin Diesel kontrollálatlan hülyesége, de basszus, bevallom, kicsit jól esik.

Everybody becomes family. It’s like a cult with cars.

A forgatókönyv valami katasztrófa, és van pofájuk a Fast 5-höz és 6-hoz visszanyúlni a kezdésével. Most komolyan, azt hiszik amik letettek, az felér azok szintjéhez. A kezdő jelenet a Fast 5-ből van átvéve, avagy emlékeztetnek minket a legjobb régi pillanatra, és úgy vélik, amit utána kapunk, az meg fogja azt ütni, nem pedig csak tudatosítja a nézőben, hogy milyen szaron ül.

A történet egy hatalmas nulla, de nagyjából úgy foglalható össze, hogy a Fast 5 végével egy olyan ellenfelet teremtett magának A Család, aki most jött benyújtani a bosszúszámlát. A terve? határtalan szenvedést okozni Domnak. Ez konkrétan azt jelenti, hogy bár a sorozat a Föld sok részén játszódik, mégis mindenki meg tud jelenni mindenhol, amikor a plot úgy kívánja. És persze a gonosz ért mindenhez, meg van embere még a holdon is kb., szintén a plot szerint.

Tudom, egy pifpuff-csitcsatt filmnek nem kell nagy sztori, és akár elég is lenne ez, de valahogy egy nulla ahogy kibontják. Semmi erő vagy feszültség nincs benne sehol. Ez lenne a Fast franchise sötét mélypontja a karakterek számára, de azok egyszerűen nem veszik komolyan. Érdekes ez a kettősség, mert a szövegek úgy viselkednek, mintha a klisékönyvből előrántották volna egy zsánerfilmhez őket, avagy úgy tűnik, mintha tényleg mélynek gondolnák itt az érzéseket, de közben ahogy előadják őket, az tényleg egy paródiát karcolgat.

A legdurvább mégis az volt, hogy szétrobbantják a csapatot, mindenki a saját szálán dolgozik a film elejét kivéve. Mintha egy tv-sorozat közepét néznénk, zajlanak a B-C-D-E szálak, szerteszét lézeng mindenki. Ez is olyan, hogy igen, nem ördögtől való az erős B-C szál, de valahogy össze kell érniük, ami alatt nem a karakterek tényleges találkozását értem, hanem a témát is, amiről szólnak. Ezzel szemben itt mindegyik olyan, mintha külön filmet néznénk, és lassan az egész család Főszereplő, és eszerint van súlyozva is, csak épp túl sokan vannak ehhez. Vicces, de a Fast 9 után nem gondoltam volna, hogy itt a 10-ben pont John Cena szálát nézném rendesebben kibontva.

Itt tényleg oda tudok visszakanyarodni, hogy ezt erősebbnek gondolták, mint amilyen, pedig nem véletlen meme A Család, mert mégis miattuk nézzük, ebben volt erős a franchise. Erre itt nincs együtt a család? Dom egyedül akciózik rengeteget, és nem áll helyre a világ rendje miközben isszák a Corona-t. Ja igen, mert ez A birodalom visszavág a franchiseban, a komor rész, ami után majd visszavághatnak közösen.

Mondjuk Jason Momoanak senki nem szólt a komorságról. Szerintem ő egy másik filmben játszott, és minden éjjel Nic Cage filmeket nézve szippantott kokót. Mármint Momoa karaktere teljesen a paródia vonalat erősíti, de abból az irányból nézve… szórakoztató volt. Katasztrófaturizmus?

Hogy ne csak negatív legyek, az akciójelenetek egy részével elvoltam. Nyilván a minden lövöldözés helyett bunyózni kell az unalmas, nem is tudom hány arc nélküli bukósisakos “gonosz” meg “ügynök” hullik el a film alatt. Ellenben az autós pillanatok most emlékezetesebbek voltak, mint a 9. részben. Nyilván nem amikor a főszereplők ülnek a kocsiban odavetítéssel, de látszólag megint sok mindent ténylegesen leforgattak.

Azért bevallom, a végén a Mission Impossible 2 jelenet átvétele volt a vicc csúcspont számomra, de eztán a cápát átugró cápát is átugratták Domék a nagy cliffhanger előtti robbanásban. Ja igen, a film vége megtetőzi a sorozatos érzést, hiszen mindenki veszélyben, hogy majd feloldják a 11. évadban. Bár Vin Diesel már azt emlegette a premier előtt, hogy lehet még két folytatás lesz, a SAGA csak így zárható le, de szerintem a Fast X bevételei után maradnak inkább az eredeti terveknél, avagy egy lezáró filmnél. Majd kiderül.

Guy Ritchie /double feature/: The Covenant

Nem számítottam sok jóra, amikor a többnyire jó, régimódibb Ritchies The Gentlemen utána az új filmjei elé ültem, mivel a csekkért dolgozós munkáknak tűntek. Ez be is jött, de amikor szépen fel akartam vinni az imdb listámba, akkor ledöbbentem, hogy a Covenant 7,6 ponton áll. Azért voltam meglepődve, mert nem is tűnt filmnek. Talán csak azok mentek rá, vagy nézték meg, akik odavannak a katonás filmekért, és minden szart esznek a zsánerből, így egy picit kompetensebb mű már lenyűgözi őket?

A Covenant konkrétan nem is érződött filmnek, főleg nem mozifilmnek, és nagyon Guy Ritchie filmnek sem. A történet, hogy 9/11 után Amerika bevetette a hadseregét Afganisztánban. Mivel a katonák nem beszélték a helyi nyelvet, így fordítók kellettek nekik, akiket azzal édesgettek a rohadt veszélyes munkába, hogy VISA lehet a vége, mehetnek Amerikába ha elvállalják. Aztán sok évvel később a valóságban, és hát a filmben is, otthagyták őket a szarban. De nem a főszereplő!

Ha belegondolok, nyilván Jake Gyllenhaal emeli többe a filmet, bár valamennyire alva járva botorkál át a jelenetein. Gyllenhal karaktere törzsőrmester, aki új tolmácsot választ, amikor elvesztik az előzőt. Egy igazi önfejű figurát szúr ki, akivel nyilván kicsit összekülönböznek, de amikor egy bevetés rosszul sül el, akkor a csávó mégis iszonyat munkával megmenti az életét, így egy, dobpergés, Covenant alakul ki közöttük. Amikor később megtudja a törzsőr, hogy az országa szarban hagyta a fordítót, akkor maga megy érte, és menti ki onnan, hiszen tartozik neki. Talán így leírva a sztorit nem lesz annyira spoileresen, ilyesmit adtak ki előre is.

A fő gondom tényleg az volt, hogy iszonyat semmilyennek tűnt a film. Ritchienek sokáig volt saját stílusa, de mostanra valahogy iszonyat könnyen ad fel belőle, hiszen itt nagyon nem lehetett felismerni, hogy ő ült a fő székben. A fényképezés nagyon “tévés”, túl közeli, túl darabos. De még a színek is, mondjuk egy Lone Survivorhoz hasonlítva, olyan “kevesebb munkát öltünk bele” szintűek.

Ami furcsább, hogy a történet bukdácsol, hiszen valójában két sztorit vettek egybe, a film közepe egy hatalmas törés, és az első, a barátság kialakulása a hangsúlyosabb belőlük, így a “mentés” szinte új sztorinak tűnik, nagyon elkapkodottnak. Tulajdonképpen ez is erősítette a sorozatos hatást, két epizódnak tűnt az egész, nem pedig egy erős egységnek. Más szerintem ezt úgy csinálta volna, hogy megy menteni Gyllenhaal karaktere, és flashbackban mutatják miért, egybefésülve a két szálat. Természetesen ez nem pont az itteni jeleneteknek más vágását jelentené, kicsit át kellett volna írni a sztorit, máshogy alakultak volna az érzelmi csúcspontok.

De hogy ne legyek teljesen negatív, 1-2 akció jó volt, kivéve a legvégsőt, és ha nem is Afganisztánban forgattak, de mindenképp jártak terepen, tényleg bokrok vannak mögöttük, ez nem Red Notice, ami mindenképp jó pont. Lecsúszott a film, el lehet lenni vele, de erről csak Gyllenhaal és valamennyire a tolmácsot alakító Dar Salim tehet, a karaktereik barátkozásánál levő dinamika korrekt, és még a hősies lassított jeleneteket is kihúzzák a nézéssükkel a bajból, pedig néha szinte paródiába hajlanak az ünnepélyesnek szánt pillanatok.

Scream VI

Lehet furcsa ilyet írni, de hova lett ebből a fun? Bár végtére is beváltja, amit az elején levő meta kommentárt megelőző meta kommentárban mond Samara Weaving: a slasherek a koruk kulturális pillanatának lenyomatai. A Scream VI például a jelenlegi hibát keresők miatti túlmagyarázós korszakba tökéletesen illik, hiszen az expozíciós pillanatai teljes megfojtják a lendületét. Már azt a kicsit ami van.

A történet szerint az V. részt túlélők most New Yorkban élnek, de ezt sosem érezni, bár részemről lehet csak azért van így, mert tudtam, hogy Vancouverben vették fel az egészet. Sosem tűnik nagyvárosinak a Scream VI, mármint bevetik a “tömeg közepén is egyedül vagy” húzást, de úgy maguk a helyszínek sosem nagyok. Furcsa érzés.

Szóval a 4 korábbiakat túlélő most a nagyvárosban ropja, új életet akar kezdeni hátrahagyva Woodsboro-t, de meglepő módon elkezdi őket ismét üldözni egy Ghostface. Sajnos senkinek a sorsa sem érdekes, így a rejtély aspektus egy nulla volt. Emellett teljesen komoly arccal próbál szólni a trauma feldolgozásról is a film, és itt is bejön, hogy mai kor, hiszen a “beteg” Sam jobban elemzi magát, mint a pszichiáter, akihez ment, hiszen “mindent tudunk”. Lehet itt is arról van szó, hogy manapság milyen traumában élünk, szedjük össze magunkat? De ez kicsit belelátás, még ha a két testvér között újra elő is kerül még a történet közben. Meg van itt valami a fake newsról is mellette, de ebben sem merül el igazán a film.

Érdekes amúgy, hogy igen, a Sikoly első, és főleg a második részében is sok beszélgetés van, szóval az elején tett lendületes kijelentésem arra is illene, de ott valahogy organikusabb az egész, míg itt teljesen túlzásba vitték, élet és lélektelen volt a sok beszélgetés. Lehet ez a céljuk, hiszen “ez már franchise, bárki meghalhat” cinikussággal állnak a producerek a franchiseokhoz, konkrétan Neve Campbell nélkül is simán hozták a folytatást, de ettől még nézőként magának a filmnek működni kéne.

Nem vérengzés kell végig, nem csak “akció”, és lehet kamerába mondani a metát “a horrorokban ez történik, a későbbi részekben amaz, manapság emez”, korábban is tette a Scream, de mindezek mellett meg kéne maradni szórakoztatónak, egy borzongató slasher horrornak is. Ehelyett sorban jönnek az érdektelen, de többnek látszani akaró fordulatok, amikben bizonygatják az írók, hogy mennyire csavarosan okosak, mert amit hittünk az nincs úgy, de aztán mégis úgy van, és ez mennyire ötletes (pedig már az első részben elhangzott). Már azon kívül, hogy úristen mennyi szúrást kibír mindenki.

Amikor vége lett, akkor újra az ugrott be, hogy talán mostanra már megfáradt ez a kikacsintós meta filmezés. Az lenne az új meta, hogy a Scream VI csak sima slasher, mindenféle kommentár nélkül, a trailerben látott létrás jelenetet körülvevő történésekhez hasonló végig, aztán majd az internet beleláthat magának mindent, de sajnos nincs így.

Ghosted – the farmer’s bodyguard’s knight and day

Bár sorozatok között húz nagyokat az Apple TV+, de filmekben eddig eléggé semmik. Vagyis igazságtalan vagyok, a Ghosted hozza a Netflixes The Red Notice – The Gray Man vonalat, csak hát az igazából a nulla.

Eközben a film eléggé a Knight & Day újranézése után íródhatott, csak épp Ana De Armas karizmája nem működik annyira, mint ott Tom Cruise ámokfutása (I’m the guy), bár Chris Evans hozta a Cameron Diaz szintet ebben a hasonlításban.

Előreszaladtam? Nem baj. A történet egy farmer körül bonyolódik (Chris Evans), aki a vasárnapi piacon találkozik egy nővel, rögtön randiznak is egyet. Mindezek után a hölgy eltűnik, és az üzenetekre sem reagál. Mit lép erre a pasi? A trailer lelövi, lehet aki semmit nem látott, az jobban élvezte a fordulatot, de utána ered Londonba, ahol pár kétes alak elkapja, és innen a nő menti ki, akiről kiderül, hogy egy CIA ügynök.

Szóval ott van a civil farmer és a CIA ügynöknő, akik valami nagyobba keverednek, és a film végére mindketten kicsit máshogy állnak a kapcsolatokhoz, hiszen a “meg kell szerezni a MacGuffint” mellett civakodnak is. Vajon összejönnek?!?! Rögtön innen vicces amúgy a Ghosted, mivel csipkedik egymást, mintha valami könnyed film lenne, mondjuk a Smaragd románca, vagy a fent említettek, de közben engem is meglepett milyen brutálisan és néha nihilistán haltak meg a gonoszok. Annyira durva a kontraszt, mintha több film lenne egybegyúrva.

Amúgy “aranyos” olyan szempontból is a film, hogy az írója (írói) flörtölést nem tudtak papírra vetni, hiszen a két karakter az összeismerkedő pillanataiban borzasztó volt, bár az első randijuk aranyos lett végül. Szerintem a kezdeti nulla kémia a fókuszvetítéseken is feltűnt, így konkrétan másik karakterek mondják ki ‘köztetek tapintani lehetett a szexuális feszültséget’, amit az első találkozásuk után senki nem mondana.

Ezt külön emelte, hogy nem tudták miképp dobják a farmert a cselekménybe, mert láthatóan a 80-as 90-es évek romantikus komédiáiból akartak meríteni, elmegy az őt ghostoló lány után Londonba, de ez eléggé zaklatós pszichopata viselkedés, és mai filmekbe már nem lehet simán beletenni. Ennek következménye, hogy több jelenetben is igyekezték megmagyarázni/kommentálni miért romantikus gesztus igazából az a zaklatás, és nem is a jófiú Evans karaktere csinálja teljesen, hanem rábeszélik meg a többi. Próbáltak érzékenyek lenni, de vicces volt, ahogy vergődtek vele, ahelyett, hogy teljesen más lett volna a kalandra hívás.

Sajnos az akcióban is elhasaltak, mert míg korábban működött a film valamennyire, de a végső setpiece felvezetése…, hát még a jó esetben is legfeljebb közepes forgatókönyv mélypontja lett. Mondjuk Ana De Armas bevonulása a Taxmanre rohadt szexi, és gondolom a női nézőknek ott levő Chris Evans sem hátrány.

Mint mondtam, a Gray Man és Red Notice vonalat követi a megvalósítás, amit technikailag is értek, hiszen az egész film olyan, mintha végig zöld hátterek előtt lettek volna, de még egy Londoni utcakép vagy random sivatagnál is. Semmi sem érződött igazinak, ami alatt nem köldöknézős realizmust várok, csak valami kapcsolódási pontot nézőként, legalább a karakterek normális pillanatainak a szintjén, hogy onnan ugorjunk fejest a képtelenségbe. Érdekes amúgy, mert ezeket a sztáros valamiket “globetrotting adventure” dumákkal szokták eladni amikor a kezdetekkor olvasunk róluk, aztán látszólag nem mennek ki sehova.

Igazából ennyi a film: a két színésszel egy limonádé hülyülés, csak sajnos nem találja a helyét, és semmiképp sem igazi blockbuster, amit elégetett az Apple TV+ streamingen.

Boston Strangler – kicsit sem fojtogató 2 óra

A Hulu filmje (itthon Disney+) nem véletlenül nem került moziba: mert iszonyat közepes (mid mid mid). Látszik, hogy akart mondani valamit, de olyan szürkén tette, hogy rossz volt nézni.

A történet Loretta McLaughlin újságíróra koncentrál, aki először összekötött látszólag különálló gyilkosságokat, és felfedte a bostoni fojtogatót, meg a szexizmust, ami miatt a zsaruknak esélye sem volt elkapni a nőket gyilkolót. Vagyis vannak fordulatok, nem fedném fel őket, de ahelyett, hogy elborzasztó lett volna a rendőrség hanyagsága benne (a kizártam a gyanúsítottat – két perc papírmunkát nem végzett volt a “legviccesebb”), inkább csak bosszantó lett.

Egyszerűen megvalósításilag rossz helyen volt a hangsúly…, vagyis inkább sehol sem volt. Céltalanul bolyongott a történet előrefelé, és még csak a karakterekre sem merült el rendesen. Tipikusan olyan, mint amit az internet szokott követelni: csak a plot a lényeg. A film szolgaian felmondta mi volt az ügy körül, és ennyi, nem is volt képes semmi többre arról, hogy miképp élték meg az újságírók az egészet, vagy a közvélemény mennyire retteget.

Érdekes, hogy mindezt teljesen David Fincher másolatként hozta az író-rendező Matt Ruskin, értve ez alatt a képi világot, hiszen nyomába sem érhetett Fincher profizmusának és fókuszának. Ha valaki a Strangler után mondjuk leül a Zodiachoz, akkor egy hatalmas szakadékot érezhet a kettő között.

Elment A bostoni fojtogató? Igen, de hogy semmi emlékezetes nem volt benne, az is biztos. Igazi streaming töltelék a végeredmény, ha nincs más esetleg be lehet vállalni, de ennyi.

Strange World – színesen a legszürkébb?

Tudjátok mi a Disney új animációs filmjének a legnagyobb baja: bármit csinálhattak volna, szabad a fantázia, és vizuálisan akadtak is érdekességek, de egy semmit csomagoltak be vele.

Komolyan azt hinném, hogy halott a gyermeki énem, páran így is bólogatnak majd, de pár nappal korábban a Ratatouille ment háttértévének, vagyis oda terveztem, de aztán a nagyját újranéztem, és mese, persze, de úristen mennyivel jobban működik. Sőt, a két rendezőből az egyik a Big Hero 6-ért volt felelős korábban, és az is sokkal jobb.

A történet röviden annyi, hogy van egy hegyek között lakó közösség, és a Clade család legendás felfedezőként ki akar onnan jutni, túl a zord sziklákon. Vagyis az apa akar kijutni, törtet előre, míg a fia inkább felfedez egy növényt, és visszaviszi a lakhelyére, ami az elektromosságával felpörgeti az emberek életét, hiszen az hajt utána mindent. 25 évvel később ez a növény elkezd haldokolni, és útra kell a helyieknek kelni, kinyomozni mi a baj, így akadnak a Fura világra, ahol persze az ugyanannyi ideje eltűnt Apába is belefutnak.

Vicces, hogy a *isták abba kötnek bele, ami 2 perc a film elején, míg inkább a teljes tanmese érzés itt a baj. Nem tudom hogy lehet a környezetvédelmi üzenetet csomagolni, de az biztos, hogy nem ilyen kioktatón. Tudjátok mit éreztem? Hogy nem egy filmet akartak csinálni, történetet mesélni, hanem csak egy plakátot: ‘a Föld egy rendszer, harmónia kell’. Ez fontos üzenet, ami igaz, de filmként magában kevés.

Don’t Worry Darling: “Gaslighting, The Movie”

Annyira durva, hogy ez a film említés nélkül jött és ment volna, ha nem lett volna körülötte az a botrány, miszerint a rendező Olivia Wilde nyomatta a mellékszereplő Harry Styles-szal, és emiatt ment tönkre a házassága is. Na meg az is felmerült, hogy Styles nem olyan nagy színész. Ez utóbbi sajnos fontosabb a film minőségét tekintve, mint a pletyka a viszonyról ami igazából tökmindegy. Itt egy kép arról, ahogy Pugh ráébred a co-sztárja képességeire.

A történet egy idilli kisvárosról szól, ahol a férfiak valami hatalmas, emberiségformáló projektben vesznek részt, a nők pedig otthon takarítgatnak, főznek, támogatják a férjeiket. Dumdumdum.wav az egyik nő azt kérdezi az egyik kertipartin, hogy “miért vagyunk itt?” és ez bizony a főszereplőben is gyökeret ver, főleg amikor elkezd furcsa dolgokat érzékelni, kimegy arra a sivatagos terepre, ahol elvileg a férfiak dolgoznak.

Igazából már a trailerek, és az előbbi rövid leírás alapján is sejthető rengeteg minden. Na sok meglepetés nem is lesz, pont olyan és annyi a Don’t Worry Darling, mint gondolnánk. Nem is a fordulatokra értem ezt, hanem úgy az egészre, a mesélés sem jó, a végeredmény sem. Az egész egy nagy semmi, amiben Chris Pine kapott egy fasza jelenetet, Florence Pugh meg nem is tudom, talán hármat? Styles pedig semmi érzelmet nem tudott hihetően előadni, kivéve talán a hátradőlős lazítóst.

Tudjátok milyen ez a film? Mintha egy túlhúzott sorozatrész lenne. Ezt nem arra mondom, hogy mennyi történet van benne, hanem, hogy az milyen. Mondhatni érdekes, hogy a 60-as évekbe helyezték a történetet, amikor annyira nagyon tipikusan mostani. Lehet utána veregették a vállukat, hogy milyen ügyesek? Semmi mély tartalom nincs benne az emberi vagy női létről, olyasmi ami többé tenné, az egész film egy reakciós esszé az utóbbi évekről. Amikor bejött a Jordan Petersen szál akkor már csak mély sóhajtásra telt tőlem.

A Don’t Worry Darling legjobbja a soundtrack volt amúgy, kellemes koktélozós délutáni alapanyag. Vagyis most ezt a teljesen szürke hétfőt dobja fel kicsit épp nálam. A pozitívumok közé odatenném a szintén napsugaras, élénk színes fényképezést is. Néha kicsit feleslegesen mászkált a kamera, cél nélkül, és valahogy túl modern volt a kinézet, hogy tényleg 60-as éveknek érződjön, de el lehetett nézegetni. Szép volt.

A végeredmény mégis csak unalom lesz. Részemről botrányos, hogy a változás 30 percnél jön be (és ahogy, semmi felvezetés és magyarázat rá később?), mert az “idilli kisváros” alapfelvetésben manapság már nincs annyi, előbb kell valami plusz. Talán ha csak 90 perc lett volna a film és nekimegy egy keménykezű vágó, akkor a teljes középszer fölé tudott volna picivel emelkedni, így meg még alatta is van ugyanannyival.

Bros

Az év nagyszabású vígjátéka, aminek Judd Apatow (Knocked-Up) volt az egyik producere, és Nicholas Stoller (Forgetting Sarah Marshall) rendezte, na meg írta közösen a főszereplő Billy Eichnerrel. És félig jó?

Hogy a pozitívumokkal kezdjem, ez a leghagyományosabb romantikus komédiák módjára állt a két férfi szerelméhez itt, de tényleg a 80-as 90-es évek műveihez visszanyúlva néha. Két látszólag nem összeillő és bezárkózott ember szépen lassan közelít egymáshoz, megnyílnak, és a nehézségeket legyűrik a szerelemért. Mindezt korrekt fényképezéssel, és félig remek alakításokkal, ez alatt azt értve, hogy Luke Macfarlane jó volt.

Az a rosszabb hír, hogy minden más katasztrófa a filmben, Egyrészt Apatow neve még producerként is garancia volt arra, hogy a Bros túl hosszú legyen. A hegyibeszéd hangulat pedig Eichnernek köszönhető szerintem. Iszonyat kioktató a film sokszor, ahelyett, hogy természetes lenne, ami talán még segítene is Az Ügynek, hiszen esendő emberek csak szeretetben akarnak élni az teljesen érthető és átérezhető talán mindenki számára.

Vicces, mert a párkapcsolat részén képes visszafogni magát a mű, de azon kívül meg elszabadul és önismétlőn kiabál a nézőre. Ezen nem segített, hogy Eichner már a bemutató előtt szólt, hogy aki középen vagy esetleg valamennyire jobboldalon van, netalántán Trumpra szavazott, az meg se próbálja megnézni a filmjét. De ha meg csak balosoknak szánta, akkor miért erőltette túl az “oktatást”. Így a film fele amolyan dühöngő lett, ahova Billy Eichner kiöntötte a frusztrációit. A pénztáraknál meg hatalmas bukta.

Do Revenge: a tökéletes semmi

A nemrég érkezett Bosszúra készen tökéletesen lefedi mit gondolnak az emberek mostanra a Netflixről? Legalábbis a hangosabbak. Mondjuk részemről is hasonlóan ment a választás, mint amire ezt a content tölteléket szánták: teljesen lefáradva akartam valami nem komoly félig háttértévét, ami alatt nyugodtan fel lehet venni a telefont is pár percre. Na ezt szállította a film.

A történet egészen hitchcocki, hiszen egy le- és kitaszított menő csaj összefog az iskola visszahúzódó újonc lányával, hogy bosszút álljanak egymás bully-jain. Lehet spoiler a következő említése, de vannak plusz fordulatok, mondjuk eléggé előre vetítve, hiszen a narrációból az első 10 percben ki lehetett találni az egyik felfedést.

Mondom, igazi háttértévés a Do Revenge, láthatóan nem teljes odafigyelésre van tervezve, annyira előrevetítenek mindent, és döcögve, ismételve, magyarázva bontják ki a történetet. Vagy csak képtelenek voltak rendesen megvágni? Már a játékideje is árulkodó, ennek egy pergős 90 perc kellett volna, nem pedig ez a túlnyújtott 2 óra. olyan 80 perc környékén állítottam le elsőnek, hogy mennyi van hátra, és sokkolt a -37:valamennyi.

A megvalósítás, fényképezés is teljesen a fent emlegetett Netflix minőség, ami arra van tervezve, hogy akármiről akármire átváltva se legyen idegen, a Do Revenge után akár folytatásnak tűnhessen a Kissing Booth, de talán még a Red Notice is, egy masszának az egész fiatal tartalom. Vannak kivételek persze (napokban írok az egyikről), hiszen a Netflix 30 stúdió akar lenni, de sokszor ilyennek érződik a fényképezés-vágás-rendezés náluk.

Ami külön érdekes, hogy még a színészek sem hoztak semmit. Gondolom az Euphoria-ban jobb Austin Abrams, de ide annyira nem illet a suli szívtiprójának, vagy legalábbis az volt rossz, ahogy hozta a karaktert. De ami még érdekesebb, és a rendezői kvalitásról lehet árulkodóbb, hogy ~~Uma Thrum~~ Maya Hawke-val sem tudtak kezdeni semmit. Nem azt mondom, hogy hatalmas színésztehetség a csaj, de például a Mainstream-ben, és persze a Stranger Thingsben is jobb volt sokkal. Camila Mendes is teljesen semmilyen, de őt még nem láttam soha jónak, bár tény, hogy kinézetre illik rá a menőcsajos szerep.

Komolyan mondom, ez a film a tökéletes semmi. Senkit nem sérthet meg, senki nem fog érte rajongani sem, be lehet nyomni a háttérbe, és ennyi, kritikába nem szeretek pontot írni már, de ez annyira 5/10 amennyire csak lehet. Másfél hete láttam, és már most alig emlékszem rá. 5 év múlva görgetem az imdb listát, hogy miket néztem idén, és tuti a fejemet fogom vakarni, hogy ez micsoda.

Fast and Furious – F9 – The Fast Saga – vagy mi a hivatalos cím

Tudom, nagyon késve meg minden, de csak most… kimondom, vettem rá magam a film megnézésére. Az a helyzet, hogy nehéz belátni, mert a Fast 5 remek volt, de mostanra már végképp egyértelmű és többször aláhúzott, hogy ennek nem Vin Diesel, hanem Paul Walker volt a lelke, akit gyönyörűen elbúcsúztattak a hetedik résszel (where real man cried). Azóta pedig család ide vagy oda, Charlize Theron amoda, spinoff mégodább, ez egy semmi.

Konkrétan néztem a kilencedik részt, és el sem hinném, hogy ugyanaz rendezte, aki az ötödik részt. Semmi erő nem volt az akcióban (sem). Viccelünk tényleg a családdal, és jó érzelmi alap lehetne egy blockbusternek, de a teljesen szétkomolykodott személyes szálak mellé kéne az energia és a könnyedség az akcióba. Olyasmi hiányzik, hogy átrángatnak egy széfet a városon (Fast 5). Ehelyett még a trailerben mutogatott mágneses trükkök is borzasztóak voltak, pedig azokban nem is volt minden CGI.

Nem véletlenül nem a történettel kezdtem, mert az nincs. Vagyis van, de mégsincs. Van egy kütyü amivel így 2 nappal a megnézés után már nem is emlékszem mit lehet tenni, gondolom mindent irányítani, és ezt meg kell akadályozni a csapatnak. Az egész mögött némi egyéni szál is van, hiszen kiderül, hogy Dom-nak van egy tesója (család!), és ő félig a rosszfiú, mivel fiatalon volt egy komoly esemény, ami szétszakította őket (a családot!). Semmilyen a sztori, szinte senkinek nincs egyéni íve, csak 2 soros bólogatás jut a többségnek, de akár elég is lehetett volna ez az alap, már ha minden más klappol.

Szomorú, de konkrétan az űrkaland része volt a legjobb. Itt már nincs cápaugrás, simán visszajön rég halott szereplő ugye, egyszerűen bármit meg mernek tenni. Ennek megfelelően természetesen kocsival, de meglátogatták az űrt is a srácok. Miért ne? Nem tartom franchise káromlásnak, hogy erre kéne ráfeküdniük, több funt tenni az egészbe. Kell a család felőlem, de kell mellé olyan is, hogy letesszük a hajunk valamin, ami még pörög is. Itt minden akciójelenet súlytalan semmi volt.

Ugye a folytatás forgatásának a kezdése előtt dobbantott Justin Lin, és nem tudtam az általa rendezett F9 közben nem ezt érezni, mármint, hogy micsoda csaták mehetnek a háttérben. Lin esetleg tudja, nem elég a szappanopera, kell valami plusz, de a sztár már csak a szentimentalista dologra vevő, és az akció is egyre hülyébben néz ki vele. Lehet hozzáképzeltem, de mondom, ugyanaz az ember rendezte, aki a Fast 5-ot.

Nincs végszó, csak egy kérdés: nektek mi volt a legviccesebb a komolyan vett jelenetekből? Részemről amikor Dom “feláldozta magát”, hősiesen tartotta a frontot amíg a többiek elmenekülnek… hogy azok ne meneküljenek el, hiszen Dom egyedül lenyomott mindenkit tulajdonképpen. Vin Diesel nem veszíthet vásznon csatát!

Spiderhead – all style

A Top Gun Maverick és az Oblivion meg a Tron: Daft Punk rendezője ismét bemutatta, hogy a design életre keltéséhez rohadtul ért, de az érzelmi központhoz még egy másik erős alkotó hang is kéne mellé. Vagy legalább egy remek forgatókönyv?

A történet röviden úgy foglalható össze, hogy van ez a kigyúrt börtönigazgató, aki gyógyszerkísérleteket végez a rabjain, de azok beleegyezésével, hiszen ezen a helyen elvileg könnyebb tölteni a büntetést, mint egy állami börtönben. Szépen lassan eljut valami csodaszerhez, amiről nem árulnék el sokat, de a tesztek közben több hiba is becsúszik. És ennyi.

A Spiderhead a börtön neve, az egész pedig kicsit párhelyszínes dráma akar lenni az emberi határokról… talán. A kiszolgáltatottak kihasználásáról, nem csak a börtönben. Az a baj, hogy ha ez nem is belemagyarázás, igazából a film maga nem is merül el túlzottan ezekben a témákban, pedig talán oda tudott volna szúrni pár fájó helyre.

A pók feje egy novellán alapszik, aminek itt a története röviden összefoglalva, ezt húzták szét 100 percre. Mármint igazából simán lehetett volna ebből majdnem 2 órás végeredmény, de itt valahogy nem sikerült. Konkrétan elolvastam az előbbi tartalmat, és bólogattam, hogy igen, jó kis dilemma, de a filmben valahogy felszínesnek és súlytalannak érződött, talán azért is, mert a feloldásának átírása borzasztó lett. Konkrétan szanaszét esik a harmadik felvonás.

Viszont mindezek mellett simán lecsúszott, hiszen mint említettem, külsőségekben Joseph Kosinski továbbra is erős. Remek szereplőgárda, gyönyörű design, olyan “kellemes” jelenetek, már ha lehet ezt mondani. Talán pont a kellemesség miatt is gyenge a morális központ. Ha a végén a káosz mögött van egy rendes gondolat, és jobban megy neki a humor, akkor jobb élmény lett volna, de így is… elment.

Ui: na már a gonosz zseni CEO-k is kipattintottak lesznek? Micsoda kép ez a fiataloknak!

Gunpowder Milkshake – gyorsan átmegy mindenen

Míg a Kate védhető, addig ez a másik Netflix szösszenet (itthon más forgalmazta, így mozis volt) sajnos nagyon nem. Ilyen képregényszerű, John Wick áthallásos akció valami akar lenni, ami rögtön az első percekben elvérzik. Mármint noir képvilágból merítenek, tragikus sorsú bérgyilkosra rányit egy valag rosszfiú, és erre így lő rájuk:

A kemény csaj, akitől mindenki fosik. Komolyan ritkán látok ennyire mellécastingot, mint Karen Gillan a Gunpowder Milkshakeben. Mindezt úgy, hogy olyanok veszik körül, akiknek sokkal több a karizmája, legalábbis ebbe a zsánerbe jobban illő. Mármint van akciójelenet, ahol Lena Headey, Carla Gugino és Michelle Yeoh egyszerre osztja… Gillannal közösen. Borulnék.

Vicces amúgy a film olyan szempontból is, hogy igazából nem látszik hova akar sorolni. Az egész egy John Wick paródia lehetne, de… ezt komolyan vették. Ez egy komoly film akar lenni. Annak viszont rohadt gyenge. Nyilván vannak benne humoros jelenetek, kb. minden amihez Paul Giamattinak köze van, meg coolosan túlozni próbálók, néha még látványosak is talán, de folyamatos elhasal a film, és iszonyat művi lesz a kidolgozásában is. Műkeménység. Műdráma.

Érdekes párhuzam a szintén iszonyat túlzó Hit Girlös mentőakció (a Gunpowder legközelebb a Kick-Ass-hez lehetne), ami szintén idióta, és mégis megy benne a drámai szál, na ha ezt odatesszük mondjuk Gugino nagy akciója mellé, ami tele lehetne érzelemmel…

A történet amúgy röviden annyi, hogy egy bérgyilkos rossz embert tesz el láb alól, ami miatt nagyobb bajba keveredik, és közben még egy kislányt is meg kell óvjon. Sőt, még az ezer éve látott anyját is fel kell keresnie, aki szintén ezt a szakmát űzte. Közösen vágnak oda a végtelen mennyiségű férfinak, akik a nyomukban loholnak.

The Adam Project: a Netflix behúzta?

Sikerült egy közepesnél kicsit jobb blockbuster szállítaniuk? Nyilván túlzok, pár drága filmjük jó volt, de ha már itt is Reynolds a főszereplő, akkor a Red Notice-hoz hasonlítás valamennyire elkerülhetetlen, az is nagy premier volt a streaming szolgáltatónál, és hát Az Adam-projekt agyonveri simán. Azért így sem teszi nagyon-nagyon magasra a lécet.

A történet egy időutazással indul, Reynolds karaktere láthatóan nem jó úton járva kiköt 2022-ben vagy mikor. A lényeg, hogy nem ott, ahova eredetileg menni akart, így kénytelen összefogni tini önmagával, és az egész jövő a tét. Ennél jobban nem is mennék bele, tipikus mostani gyártású, a 80-as évekből merítő darabról van szó, a Stranger Thingsre várva le lehet tolni.

Pár arctalan páncélos csávó üldözi, szerencsére a kinézetük miatt legalább nyugodtan megölheti őket és mégis gyerek kalandfilmként sorolhatjuk be az Adam Projectet. Na jó, nem akarok túl cinikus lenni, mivel élveztem a filmet, de ahogy öregszem úgy kezd ez a képmutatás az erőszak felé egyre jobban zavarni. Itt különösen furcsa volt, mert elég lett volna, hogy a fegyverek amikkel harcolnak azok csak visszalökik az embereket a saját igazi idejükbe. Vagy nem tudom, nyilván akkor kicsit máshogy kellett volna a forgatókönyvet is írni. Mindenképp feleslegesnek tűnt, hogy arctalan páncélosok ellen harcoltak Reynoldsék, főleg, hogy milyen páncélok azok, ha puszta kézzel kiüthetőek a benne levő emberek. Konkrétan mitől védi őket a felszerelés? De ennyit a szőrszálakról.

Bár Ryan Reynolds mindig magát játssza mostanában, viszont néha tényleg fárasztó, a Red Notice-Hitman’s Bodyguard 2 duóval valamennyire besokalltam én is, de a Free Guy és ez valamennyire visszahozta a földre. Nem meglepő, hogy utóbbiakat ugyanaz, Shawn Levy rendezte. És valamennyire a rossz gyerekszínészek dolog is kezd megdőlni mostanában, lehet csak az íráson múlik minden és a 90-es években iszonyat rosszul bántak velük? Vagy a castingosok ügyesebbek? Itt is belenyúltak, a srác remek ellenpontja előadási energiában Reynoldsnak, ügyesen szállítja ugyanazokat a poénokat máshogy.

Igazából nem véletlenül ilyesmikről írok. Sajnos nem új blockbuster remekmű született, nem egy új Terminator 2 mondjuk, bár az időutazás és apa téma miatt valami olyasmi gyomrosba is reménykedtem a sztoriban, mint amire az About Time volt képes anno. Viszont ehelyett még ha volt is szomorúság, azért valahol visszatértünk a kellemes élmény irányába. Korrekt akciók, talán a végsőt leszámítva, jó alakítások, pár poén, remek zenék.

Mondani nem akart sokat, csak egy kis nosztalgiás járat modern tempóban. Semmiképp sem kidobott idő, csak semmi extra, valami még kellett volna bele, de nem tudom pontosan megmondani micsoda. Nem depresszió vagy ilyesmi, csak egy kicsit több mélység, viszont simán mostani mozis blockbuster minőség, és egy Moonfallnál több értelme is van, hogy olyat mondjak aminél sajnáltam a 3-4 órát amit az utazással és az elején levő reklámokkal kiadtam rá.

- A múltba →

Kategória archívum: *****