Valószínűleg túl nagy elvárásokkal érkeztem a filmre, eleve szeretem az 1930-as évek Chicagoját, a korabeli ruhákat, zenéket, atmoszférát, gengszterfilm-hangulatot, részben ismertem John Dillinger bankrabló valódi történetét, imádom Johnny Depp-et, a karakterposzterek gyönyörűek voltak, a rendező Michael Mann pedig olyan filmeket jegyez, mint a Heat vagy a Collateral, ami szintén bizakodásra adott okot. Úgyhogy azóta várom a filmet, amióta először hallottam róla. És nem volt végülis kifejezetten rossz film, csak olyan semmilyen. Unalmas.
John Dillinger a gazdasági válságot követő évek egyik híres bankrablója. Ugyan viszonylag rövid ideig tevékenykedett, azalatt számtalan bankot kirabolt és meglehetős hírnévre tett szert, részben a sajtónak köszönhetően, részben pedig az olyan húzásai miatt, mint például az, hogy a bankokban visszaadta az ügyfelek pénzét, csak a páncélteremben lévőt vitte el, vagy hogy bravúrosan szökött el többször is az igazságszolgáltatás kezei közül. A film többé-kevésbé a valós történetet meséli el, vagyis Dillinger utolsó hónapjait és ezzel párhuzamosan az FBI megalakulását.
John Dillinger (Johnny Depp) tehát bravúrosan megszökteti a börtönből néhány haverját, akikkel aztán bankokat rabolnak (a klasszikus, oldschool módon, tudniillik bemegy az ember a főbejáraton, pisztolyt ránt, közli az alkalmazottakkal, hogy ez egy bankrablás, majd zsákban elviszi a pénzt), klassz ruhákban élőzenés mulatókba járnak és prostituáltakkal hetyegnek. Dillingernek kétségkívül van stílusa, elegáns, vakmerő, kemény, ellenségeivel könyörtelen, barátaival a végsőkig lojális. Megismerkedik a ruhatároslányként dolgozó Billie Frechette-tel (Marion Cotillard), aki eleinte vonakodik ugyan, de szerencsére Dillinger pontosan tudja, mivel lehet egy nő szívére hatni (szőrmebundával). Sajnos valahol máshol eközben alakulni kezd az FBI, a chicago-i iroda élén a faarcú Melvin Purvissal (Christian Bale), akinek eltökélt szándéka, hogy felszámolja Dillinger bandáját.
Johnny Depp remek, mint mindig, komolyan, ahogy néz a szőrmebundás jelenetben, abban benne van minden, amit az életéről tudni lehet: hogy apja verte, anya nélkül nőtt fel, és nagyon akarja, hogy szeresse őt itt ez a nő, de amúgy meg kemény és vakmerő és nem lehet vele packázni. Marion Cotillard is klassz a kis öntörvényű ruhatároslányka szerepében. Egyéb kritikák helyette inkább Christian Bale játékát emelik ki, aki az én szigorúan szubjektív véleményem szerint egy dolgot tud igazán jól: kifejezéstelen arcot vágni, szerencsére a nyomozó szerepéhez ez valóban illik, szóval tulajdonképpen nincs vele gond.
Talán az lehetett a baj, hogy Mann nagyon valósághűre vagy dokumentumszerűre akarta rendezni a filmet, vagy más, nem tudom, mindenesetre rettentően hiányzik belőle a gengszterfilmekben azért alapkövetelménynek számító feszültség. Lassú, sokszor unalmas, gyakorlatilag egyetlen jelenetnél emelkedett meg egy kissé a pulzusom: amikor az egyik szökés közben megállnak a piros közlekedési lámpánál, akkor reménykedni kezdek, hátha mégis izgalmas lesz innentől, de nem.
A párbeszédek laposak, az akciójelenetek elnagyoltak és kidolgozatlanok — bár simán el tudom képzelni, hogy ez is a valósághűség érdekében történik, végülis a valóságban egy lövöldözés tényleg nem akkora kaland, csak két csattanás meg egy vérző seb, de filmben akkor is legyen feszes, legyen olyan, hogy izguljak, vagy legalább kössön le. Még a látványvilága sem volt olyan lenyűgöző, amilyenre számítottam, nem tudom, mennyiben köszönhető ez a digitális kamerának. Leginkább persze egy jó forgatókönyv kellett volna ide meg cool párbeszédek, de nem volt, anélkül pedig hiába a klassz ruhák, remek korabeli zenék meg Johnny Depp szúrós tekintete.
Közellenségek értékelés
Kicsit csalódás, kicsit unalmas, különben nem rossz film, néhány klassz színésszel meg 30-as évek-hangulattal, de sajnos 6/10-nél többet én nem tudok erre adni. Kár, mert akartam szeretni.
