TÁMOGASS ha belefér | kommentelj róla

Solo

A Star Wars Story? Ilyen az, amikor egy profi filmkészítő rövid idő alatt csinál egy terméket. Lehet valami nagy savazásra számítottatok, de igazából csöndes beletörődéssel ülök most itt. A Solo közepes, ha nem a Star Wars brand alatt menne, akkor hatalmasat bukna, így majd meglátjuk mi lesz.

Random filmként 2 év múlva senki nem emlékezne erre. Pedig nézhető, néhol szórakoztató, de nulla egyediséggel bír, hiába van benne a top 10 cool karakterek egyike. Bár most egy fiatal, de a szerepben néhol elveszett színész által életre keltve.

Az is biztos, hogy most még az újraforgatások híre sem ártott számomra a filmnek, mivel pont emiatt tudtam pár negatívumát elnézni. Azt hallani, hogy a Solo 70%-át forgatta Ron Howard, amit így a mozi után simán elhiszek.

Egyrészt a Rogue One-hoz képest sokkal jobban össze van szedve a sztori, hiszen az egészet felfűzték egy rablásra, vagyis többre. Ami így rendesen rángatja előre a szereplőket egy cselekmény mentén. Mindig történik valami, mindig van következő cél, nincs kaszinóbolygó. Viszont ebben nincs semmi extra, iszonyat messze van a heist zsáner klasszikusaitól.

Az említett 70% kapcsán még durva érzés volt, hogy képileg is vagy másfél órába telt, mire először hosszabban napon voltak a szereplők (persze letekert fényerejű napon…). És ebben is az utóforgatás lehet a ludas, hiszen nem nagyon volt idejük terepre menni, vagy hatalmas díszleteket építeni Howarddal. Sokszor konkrétan tv-sorozatos a Solo kinézete, olyan közelikkel, meg szűknek érződő, egyéniség nélküli belső terekkel van tele.

Hogy a háborús részeket ne is említsük, ahol a nagy, trailerben menőn mutató lépegetős pillanat ellenére is hiányzik belőle minden hatalmasság. Most komolyan, gondoljatok vissza a filmre, és emeljetek ki bármit ami vizuálisan érdekes volt, vagyis “wow” élmény váltott ki. Pedig ilyen még a Rogue One-ban is volt, erre itt még a trailerben mutogatott Cthulhu szörny sem szállította. Talán a vonatos esetleg. A film közel sem nézett ki 200 milliósnak.

Az egyedüli dolog, ami nem teljesen szürke középszer benne, az a film lelke, egy bizonyos kapcsolat. Na nem Qi’ra (Emilia Clarke) és Solo (Alden Ehrenreich) között, hanem Han és Csubi barátsága. Az összekovácsolódásuk közben működött a film és talán a nosztalgia. Konkrétan velük voltak olyan pillanatok, ahol el is tudtam mosolyodni a moziban.

Mondom, mielőtt szétszedtek, még egyszer kiemelem, hogy elment a film, szerintem kompetensebben volt összetéve, mint mondjuk a Solo-hoz hasonló sorsú Rogue One, és az utóforgatások miatt még pár hibáját is elnézem, de ez jó szívvel is csak közepes volt nálam. És ez valahol szomorú egy ilyen franchise-nál, de még azon kívül is.

Black Panther: feketén-fehéren

Bár már pénteken kifakadtam twitteren a filmre, de nem sok kedvem volt megírni ezt a kritikát. Gondolom feltűnt már, hogy szoktam védeni a kritikusokat, még ha én nem is vagyok igazán az, mert többnyire segítenek mindenkinek elhelyezni a filmeket valami kontextusba, hiszen egy átlagembernél sokkal több művet látnak.

Mondjuk ha ilyen szempontból nézzük, akkor a Black Panther-t is helyére tették a sok éltetéssel, hiszen jelenleg mintha tényleg előtérbe kerülne a filmek politikai kommentár része, simán elnyomva a technikai megvalósítását a műveknek.

Mert ez a Black Panther nem jó annak, aminek készült: blockbusternek. Nem azért, mert ki vagy be kell kapcsolni az agyat közben, hiszen egy tényleg jó blockbusterhez sem kell kikapcsolni, hanem mert egyszerűen nem izgalmas. Gyönyörűen elmélkedik a rasszizmusról, egyáltalán nem “a fehérek rosszak búú” módon, amitől sokan tartanak ha meghallják az előbbi mondatot. Viszont azon kívül egyszerűen üres, vagyis nem szórakoztató. Bár ezzel nem sokan értenek egyet.

Rögtön ott kezdődik, hogy a film flashbackkel indít, aminek jelentősége lesz a finálé felé természetesen. Na most már itt ejtenek rögtön egy hibát, hiszen kettő jelenetet kéne mutatniuk, mert a mindkettő fontosnak bizonyul, de ehelyett az egyikről csak beszélnek. Nem akarok túlzottan leragadni ennél, de tökéletesen bemutatja a film egyik baját: sokszor csak mondja, nem mutatja. És még a beszélgetéssel is hihetetlen mennyiségű időt basz el.

Konkrétan mire elérünk a fő konfliktus erősödéséhez, addigra már a film több mint fele elmegy! A politikai kérdéseket persze alapozzák a sok beszélgetés közben, csak hát az ilyesmi már a Star Wars Prequeleknek sem jött be. Ezen az sem segít, hogy a film első komolyabb akciójelenete a trailerben mutogatott éjszakai kocsikon ugrálós. Ami még szarul is néz ki, plusz semmi tétje nincs. Ritkán akadok ki azon, hogy egy Marvel filmben mekkora a bodycount, de amikor az egyik lándzsás afrikai testőr embereket döf át, meg még ki tudja miket művel a fegyverével, és közben leszólja a “barbár lőfegyvereket” akkor már kiakadt a bullshit mérőm, hiszen csak azért nem látszik brutálisnak amit ő művel, mert a film nem mutatja milyen pusztítást végez egy mellkason átdöfött vibratium vagy miafene fém lándzsa. Konkrétan 10-20 perces videóesszéket lehetne megtölteni azzal, hogy milyen siralmas az első fő akciójelenet, amit csak tetéz a Marvel spórolása a CGI-jal. Lehet javítottak a kocsikon való ugráláson a trailer óta, de ez nem igazán érződött a moziban. Súlytalan az egész, mármint fizikailag, nem pedig a vér hiánya miatt.

Innen sok beszéd után eljutunk oda, hogy kétszer is verekednek egy vízesés tetején, és mindkétszer csak ámulok, mennyire gagyi. Pedig a Black Panthert rendező Ryan Coogler ezelőtt valami Creedet csinált, amiben volt egy eszméletlen boxmeccs. Hát itt nem tudom mi vezette a kezét a közelharc megalkotása közben. Mások voltak a kaszkadőrök? Vagy a Creednél azt inkább Stallone-nek köszönhetjük? Pedig itt is jó színészek vesznek részt ezekben a jelenetekben, sőt, a Párducot alakító Chadwick Boseman még a Civil Warban is jobban harcolt, szóval biztosan nem ő a szűk keresztmetszet.

Hogy a végső akciót már ne is emlegessem, hiszen a sok beszéd mellett a konkrét történések, a konfliktus kiteljesedése 5 perc alatt van ledarálva, és visszakanyarodva a flashbackekhez, az egyik fő résztvevőjének a motivációja sosem volt mutatva. Így a nevetséges CGI mellett (szinte Justice League szint) még érzelmileg sincs felvezetve. Persze a Fekete Párduc és a kicsit máshogy gondolkozó Sárga Párduc (Killmonger) konfliktusa valamennyire működött, csak épp a Killer Instinct játékot idézte a bunyójuk (spoileres kép, bár trailerből screenshot).

Ja igen, még azt akartam kiemelni, ha már lendületben vagyok, hogy Wakandát miért nem mutatják? A nép sosincs igazán jelen, nem tudjuk ők hogy éreznek, vagy épp gondolkoznak a film által felvetett gondolatokról, ők ki mellé állnának a Black Panther fő kérdésében.

Azért némi pozitívumot is említenék, miszerint a film gonoszai egész jók voltak. Andy Serkis iszonyat szórakoztató, Michael B. Jordan pedig kihozza a maximumot a szerepéből. Ami nem sok, hiszen csak a film végét kapta meg igazán, mert… ki tudja miért.

A lényeg az lenne, páran úgyis görgettek amikor meglátták ezt a sok karaktert, hogy a Black Panther túl van hypeolva, miközben csak egy sima Marvel film ez is. Sőt, még ott is lemarad az igazi élbolytól, mert hiába Wakanda, meg Afrikai motívumok, ha még így sincs igazi egyénisége.

Darkest Hour

Végtére is izgalmasabb volt, mint egy törióra. Mondjuk pontatlanabb is, nem? A Darkest Hour bemutatja a Dunkirk előtti időket, amikor Winston Churchill gatyába rángatta az angol politikusokat.

Nem is tudom hogy vágjak bele, de az biztos, hogyha altatóra lesz szükségem a jövőben, akkor fehér zaj helyett akár ezt a filmet is betehetem majd, olyan unalmas volt. Nem túlzottan kedvelem az Oscar bait kifejezést, mert sokan (köztük pár kommentelő is) elsütik minden kicsit is megosztóbb témával foglalkozó filmre, de ide muszáj lesz kiszórnom. Mondjuk ez is komoly társadalmi kérdéssel foglalkozik, csak burkoltabban reflektál a modern korunk erősödő szélsőségeire.

Ellenben a Darkest Hour annyira tipikusan “fontos” film, ami már halálunalmasnak bizonyul. Mint a király beszéde. Nem mellesleg mintha kerülgetné is a forró kását Churchill körül. Egyrészről iszonyat hatásvadász módon mutatja be a kapcsolatát az angol néppel, másrészről pedig elég rossz filmes módszerekkel szedi elő a korábbi ballépéseit, amik amúgy rengeteg életbe kerültek. Viszont ettől még a katonai döntései mögötti kétely drámája is gyengül.

Ahogy néztem a filmet végig szúrta a szememet, hogy a rendező milyen kiszámított módon igyekszik játszani az érzelmeimmel. Ami nem is lenne baj, minden mű hasonlóra törekszik, de ebben a stílusban valahogy mindig ugyanazokat és ugyanúgy mesélik el a múltból, szépen kisimítva, jólszabottá téve a cselekményt. Ez az ami a hasonló kosztümös drámákat szokta jellemezni, és ami miatt nem is vagyok oda túlzottan a műfajért. Semmi élet nincs a Darkest Hourban.

Hogy ne legyek végletekig negatív, azt simán meg fogom érteni, ha Gary Oldman ezért Oscart kap. Míg a filmnek nem adnék semmit, ő a szívét-lelkét beleteszi, és még ebben a nehéz jelmezben is sikerül érzelmeket átadnia. Hogy is szokták mondani: “a legtöbb színészet”. Rengeteg munkát tett bele, ami tisztán látszik, csak hát a Darkest Hour ezzel is csak a közepes szintig volt képes feltörni.

ui: a film nem keverendő a The Darkest Hourral. Kackac.

The Commuter – “nem volt jegye”

Liam Neeson a Non-Stop rendezőjének új filmjében ezúttal vonatra száll. Nyilván nem rejtvényt fejt az út alatt, mivel a gonoszok nem tanultak az eddigi munkásságából.

Ez lenne a Commuter amúgy. Egy ingázó volt zsaruhoz az egyik nap odamegy egy ismeretlen női utas, és azt mondja neki, hogy 100 000 dollárt kap, ha kiszúr számára valakit egy táskával a vonaton, akiről nagyjából azt tudni a csomagján kívül, hogy meddig utazik. Nyilván nem vállveregetést szánnak neki. Eleinte csak a pénzzel akarják motiválni, de utána elkövetnek egy hibát: a családja életét fenyegetik. El is borul az öreg.

A Commuter így nem meglepő módon a végére átmegy Liam Neeson többi akciófilmjébe… vagyis inkább így mondom: a Non-Stopból vagy a Takenből átmegy a Taken 3-ba. Ezt úgy kell érteni, hogy a film első órája baromi jó. Ötletes ahogy bemutatják az eddigi ingázó éveit, elmerülünk a rutinjába, amit megszakít a nő. Először kicsi a tét, érdekes miképp lehet talán megtalálni valakit ennyit információ alapján.

Eleinte már-már realista a film, egy izgalmas thriller, ahol a nagy akció egy bunyó, és nem is mindig a főszereplőnk nyer. Aztán a végállomáshoz közeledve egyre valószerűtlenné válik a film, hogy egy iszonyat látványosnak szánt képtelenségbe, akciójelenetbe torkolljon. Nem is igazán a személyes ízlés kérdésébe mennék itt, mert a probléma nem az, hogy nekem nem tetszett, hanem nincs összhang az első 2/3 és a befejezés között.

Maradhattak volna reális szinten a végére is, láttunk már olyat még Neesontól is, és akkor most egy jó akciófilmen lennénk túl, de sajnos nem így tettek. A kitalálható fordulatokba direkt nem mentem bele, az szerintem simán elfér egy ilyen Commuter kaliberű zsánerfilmbe.

Így is elment, csak…. kisiklott? Haha, de jó vagyok.

Bright – ez nagyjából mellément

Megérkezett a Netflix blockbustere, a közepes költségvetésű urban fantasy-je, amire bőven költöttek. A rendezői székbe beültették David Ayert (Suicide Squad, End of Watch), a főszerepre megszerezték Will Smith és Joel Edgerton párosát, de még a gonosz arcvonásai sem lesznek ismeretlen sokaknak.

Részemről vártam, hogy a közepes költségvetésű látványfilmek sorát fogja elhozni, erre a kritikai fogadtatása sajnos siralmas lett. Mondjuk ennek ellenére lehet a Netflix belső mérőjének megfelel majd, eléri a kitűzött céljaikat, hiszen hiába eszméletlenül fos a Ridiculous 6, mégis meghosszabbították Adam Sandler szerződését a streaming szolgáltatónál. De hogy a konkrét filmre térjek.

Nem kertelek: valamennyire objektíven nézve a Bright nem jó. Ellenben nekem tetszett. Ennek kifejtéséhez kicsit a történetbe is bele kell mennem: a film 2000 évvel a sötét úr eljövetele után játszódik egy alternatív valóságnak kinéző világba, ahol a mágia még jelen van, és Los Angelesben az orkok, a tündérek, az emberek, és még más fantasy lények élnek… hát nem békességben. Inkább egy bandák által uralt városnak tűnik a hely.

Főszereplő rendőrpárosunk az egyik éjszakai hívása során belekerül valami hatalmas játszmába, ami a már említett sötét úrral is összefügg, de földi szinten csak egy varázspálca utána hajszáról szól. Avagy az éjszakát végigmenekülik, miközben próbálják megakadályozni, hogy a “bármire képes” tárgy rossz kezekbe kerüljön. Kicsit gyűrűkura urban fantasy-ben. Vagyis End of Watch is, mert arra a hangulatra törekedtek közben. A lényeg, hogy egyszerű lehetne a történet, egy menekülés bemutatása nem lehet nehéz, de egy szétszabdalt, ritmustalan, többször logikai hibákkal teli valami a végeredmény.

Ami biztos, hogy nekem David Ayer kezd egyre gyanúsabb lenni. Mert hiába szállította a már említett End of Watch-ot rendezésileg, vagy épp a Fury-t (bár annak a vége), ha melléjük egy Sabotage és egy Suicide Squad fért be. Mondjuk az egész életművét elnézve is csak az jut eszembe, hogy hullámzó, viszont eddig pont az ilyen zsarus történetekhez értett a legjobban, mint amilyen a Bright kéne legyen, de itt szinte minden mellément. Az biztos, hogy a Brightnál kíváncsi lettem a vagy 3 millióért megvett Max Landis-fogatókönyvre (Chronicle, Victor Frankenstein), mert annyi mindent véltem felfedezni Ayer régi munkásságából, hogy szerintem eléggé átírhatta. Például van egy szál, ami egyenesen a Training Day-ből érkezett.

A lényeg, hogy a Bright közben többször is eszembe jutott a Suicide Squad. Egy picit jobban függnek össze a jelenetek, mint ott, de valahogy mégis inkább csak darabokat látunk az éjszakából, nem pedig egy összefüggő történetet. A főszereplők botlandoznak a néha cool, néha siralmas setpiece-ek között, hogy eljussanak a pár részinformációból összetehető még valamennyire jó végkifejlethez is. Sajnos a végére itt is kicsit elrugaszkodnak a film egyetlen tényleges előnyétől, a földhözragadtságtól.

Ennyi duma után eljutottam végre oda, hogy nekem miért tetszett: mert a világ teljesen természetes benne. Most nem a rasszista felhangra gondolok, ami áthatja a mindennapjainkat és szájba van rágva itt, hanem ahogy minden él. Kinéznek a kocsiból, és egymás mellett sétál ork és ember. Nincs minden kiemelve, hanem néha csak a háttérbe el van sütve valami ötlet vagy lény, ami teljesen… ismét csak azt tudom mondani, hogy természetessé teszi a film világát.

Amikor vége lett szinte már nyúltam is a Shadowrun könyveimért. Nekem ez átrángatta a döcögős narratíván a filmet. Mondjuk erről a profi Will Smith – Joel Edgerton páros is tehetett, mert néha hiába volt szarul felvezetve egy konfliktus, ha ők a jeleneten belül képesek voltak adni neki valami alapozást.

Mindehhez még hozzátenném, hogy az akciók is maradtak a földön, ami kifejezetten jót tett a filmnek. Bár ott is akadtak gondolok, péládul Will első lövöldözésénél, de basszus, utána sem szálltak el, és a fő jelene kifejezetten üdítő volt. Konkrétan a film minden hibája ellenére is sikerült felvezetni a végső csatát rendesen. De előtte meg ott volt az Ork templomos… kitudja mi.

Igazából az illik a filmre, amit Ayer karrierjére használtam, hogy hullámzó, de valahogy mégis elkapott.

Star Wars Episode VIII: The Last Jedi – avagy az Episode IX felvezetése és a Force Awakens-t ért kritikákra való válaszolás a stúdió részéről

Általában úgy szoktam az ilyen írások elé ülni, hogy elsőnek megpróbálom értelmezni az érzéseimet, és hogy ezt miért vagy épp mivel váltotta ki a film. Néha nem fejthetem ki a spoilerek miatt, sokszor csak nem megy, néha nincs kedvem magamat beletenni egy írásba, néha meg egyszerűen csak nem érzek semmit. Na ez utóbbi történt most is.

Vagyis valamennyire szomorú voltam a moziból hazafelé, de az annak szólt, hogy szeretni akartam a filmet (bár a kritikusok hurr durr utálni ülnek be mindenre), de nem tudom. Azért nem tudom, mert… semmilyen. Hiába tűnik úgy, hogy pár Star Wars beidegződést felrúg, mégsem próbálkozik semmivel igazán. Amivel mégis, ott pedig darabokra lehet szedni sokszor.

Pedig nagyon kompetensen van megcsinálva, és egyszerűen gyönyörű képileg. Most nem csak az űrcsatákra értem, amik között van egy lélegzetállító rész, hanem a drámai jelenetekre is. Nem egy Blade Runner 2049, ahol szinte minden kép kimehetne a falra, de azért akad bőven látnivaló benne.

Nyilván értem, hogy a blockbuster készítés az csak üzlet, de ennyire biztonsági játékot nyomni benne az néha már egy kicsit unalmas. Itt menne új utakra végre a franchise, amit úgy képzeltek el a Disneynél, hogy válaszolnak a Force Awakenst ért kritikákra, jobb helyszíneket kapunk, pár érdekes, eddig nem látott lény is becsúszik, és nem másolják teljesen az Empire Strikes Backet. De ez csak reakciós filmgyártás, nem pedig valami saját elképzelésre épülő “trilógia” építése.

Őszintén kíváncsi vagyok a véleményetekre, mert szerintem sokan fogják szeretni, de nekem most egy kicsit elegem van ebből a tvsorozatozásból. Ez a film magában szinte semmi, egy kis átírással 50 perces lehetne, felvezetve Rey és Kyle változásait a “fináléra”, amit 2 év múlva nézhetünk majd. De tényleg, az írók Lost darát tartottak előtte? Mert ahhoz hasonló szinten nem beszélnek meg a karakterek egymással semmit, csak a Losttal szemben itt minden előtte elhangzó információ szerint meg kéne tegyék, így csak teljesen mesterséges konfliktusnak érződik. És ezzel nem Rey-ékre gondoltam.

Az egyedüli ami tényleg tetszett benne, az Ray itteni útjának a vége és amit Benicio Del Toro karakterével műveltek. Bár utóbbi eléggé sok közhelyt is elpufogtatott. Mondjuk ez utóbbi kapcsán kicsit vicces, hogy milyen komoly témákról is akart mesélni a Last Jedi, és közben milyen gyerekes humort használt a feszültség feloldására sokszor. Egyáltalán nem éreztem összhangot az erőben, izé, írásban.

Még talán folytathatnám, de már nincs kedvem. Ezt a filmet is úgy lehet a legjobban védeni, hogy szükség volt rá, valami újat indított el, talán új rajongókat szerezve a Star Wars brandnek. Na de a Force Awakenst meg úgy lehetett védeni, hogy muszáj volt olyannak lennie amilyennek, mert annyi mindennek kellett megfelelnie. Egyiket sem úgy, hogy magában üt. És közben elment 3 év.

(A kommentekben ha SPOILER-t írtok akkor a komment legtetejére biggyesszétek oda a figyelmeztetést.)

Barry Seal: A beszállító (American Made)

Nem hiszem, hogy túlságosan hosszú leszek, hiszen ezt az American Made-et egyedül Crusie karizmája viszi el a végéig, nélküle talán a mozikig sem jutott volna el.

A rendező Doug Liman karrierje elég hullámzó, hiszen az utóbbi évek egyik legjobb blockbustere, az Edge of Tomorrow mellett van ott Jumper, Mr. & Mrs. Smith, Fair Game is. De előttük meg az első modern Bourne meg a Go. Az biztos, hogy nem szállított egyenletes minőséget, és A beszállító sajnos a rosszabbak közé tartozik, évek múlva eszünkbe sem fog jutni.

Pedig egy érdekes korszakban mutatja be az amerikai álmot, hiszen a hidegháború alatt elég törvénytelen üzletekkel is a jófiúk oldalán lehetett állni. Persze a CIA közreműködésével. A főszereplőnk is kereskedelmi pilótából lesz Közép-Amerika mindenese, az a csávó, aki fegyvert visz le, embert és kokaint pedig fel, méghozzá komolyabb gondok nélkül.

Mivel Cruise mellett a film egyetlen pikantériája, hogy Amerika döntéseiből láthatunk párat, így nem is mennék bele jobban. Inkább azt tenném még hozzá, hogy aki szereti a narrátoros “akkor ez és ez történt” filmeket, miközben megtud pár érdekességet egy korszakról, az nézze meg. A közelmúltból a Narcos ugrott be hasonlónak, de nyilván mélyebbre nyúlik vissza a stílus, aminek talán a legerősebb képviselője Scorsese.

Viszont pont a kicsit dokumentarista jelleg miatt nincs igazi érzelmi magja a filmnek. Csak a tények vannak sorban, és itt jön képbe Cruise, aki a “semmiben lebegő” információmorzsákat képes élettel megtölteni. Pár karakterpillanatot csak miatta érzünk át, hiába nincs rendesen felvezetve.

Röviden: Message from the King

Ez egy jó film is lehetett volna. Elég rövid voltam?

És nem is ilyen képpel kéne kezdeni, de ez az a hangulat, ami miatt egyáltalán belenéztem a Netflix pár héttel ezelőtt bemutatott filmjébe. A történet röviden: a főszereplő Afrikából elugrik Los Angelesbe segíteni a húgának. Későn ér oda, a lány addigra már halott, szóval indul is a bosszúhadjárat, ami film noirosan egyre sötétebb dolgokat fed fel a alvilág mélyében.

Azt azért leszögezném, hogy nem egy akciófilmet kell elképzelni. Ez nem a Chadwick Boseman főszereplésével készült Taken remake, viszont néhol teljesen megragadó a film hangulata mégis. Bírom az ilyen lemerülős történeteket, mert minden képtelenségük ellenére is valahogy olyan… emberiek, hiszen végtelen sötétség van bennünk.

A probléma leginkább az, hogy szinte minden túl van húzva. Ezt úgy értem, hogy nem lassan hömpölygő a történet, ha fogalmazhatok így, hanem akadozós, nagy szünetekkel, amikben elég durván le tud ülni. Így lesz a végeredmény pár jobb pillanattal megtámogatott közepes.

Atomic Blonde

Oké, szóval mondom. Ez egy közepes film, de van benne egy olyan 20 percesnek érződő akciójelenet, ami miatt már megérte megcsinálni. Na és Theron még mindig gyönyörű, bár lehet ezt nem kéne ide írnom, mivel a film eléggé arra épít, hogy erős női karakter… bár utána meg nyugodtan lebeg az idomai fölött, ami kicsit kapufa döntés.

Odavagyok az akciófilmekért, de olyan kevés tényleg jó készül, hogy meg kell becsülnünk ami mégis eljut a mozikig közülük. Itt van például az Atomszőke, amit a John Wick rendezőpáros egyik tagja csinált, tökéletes bizonyítva, hogy nem igazi rendező ő még. Komolyan, le sem tagadhatná, hogy a filmek akciójeleneteiért volt felelős régebben. Ez a Wicknél nem volt gond, mert a misztikum építésen túl a pofonegyszerű sztori gördült folyamatosan előre.

Itt viszont egy csavarosabb kémtörténetről lenne szó, amit egy kihallgatásra fűztek fel. Gondolom a Usual Suspects is a szemük előtt lebegett a forgatás közben, na meg biztos pár kémfilm is, viszont a sztorinak semmi lendülete nincs, pedig rengeteg kém élete múlik egy lista előkerítésén, a vallatásos felépítés csak arra jó, hogy valamennyire összekösse a klipeket és akciójeleneteket.

Mert az Atomic Blonde tulajdonképpen ennyi, egy baromi jó 80-as évekből merített zenei válogatásra fűzött agyonstilizált klipgyűjtemény. Aztán jön az az akciójelenet és minden rendben. Na jó, előtte is elmegy, csak nem igazán érződik filmnek. Igen, megint odajutottam, hogy válogatásalbum. Persze cool, hiszen látványilag a helyszínkiírásokon kívül gyönyörű a film, és maguk a jelenetek is sokszor működnek, csak közben a csavaros kémsztori nem, ami a történet lenne.

Tudom, hogy lehúzásnak érződik az egész, pedig Theron jó, McAvoy pedig szintén, és párszor eléggé vigyorogtam rajta, az akciók elképesztőek, de sajnos ez nem lesz klasszikus. Egynek viszont simán elment, és abból az egyik legszórakoztatóbb fajta.

Amúgy lassan vége a 80-as évek nosztalgiájának? A Stranger Things volt a zenit és most jön az ereszkedés. Putty. Hogy én is nosztalgiázzak kicsit a hazai termelésből.

Alien: Covenant – ezt miért kellett?

Úristen ez a film. Egyszerűen nem is tudom hol kezdjem, mert valójában eléggé összetett a válasz a “jó?” kérdése.

Kíváncsi vagyok mennyire fogunk egyetérteni, vagy épp miért nem, de szerintem ez a film borzasztó, és egyben jó is. Még ne dobd a követ, vagy épp éljenezz, mert iszonyat sok baromság van benne, viszont emellett szerintem érdekes kérdésekhez is mer nyúlni. Az más kérdés, hogy ez utóbbira egyáltalán szükség volt-e.

A főbb gondjaim oda vezethetőek vissza, hogy mintha a Covenantből hiányozna vagy fél óra játékidő. Sokszor volt olyan érzésem, hogy kimaradt pár jelenet. Mármint Ridley Scott tud filmet csinálni, tudja mi kell az feszültségkeltéshez, ezt a film első nagy akciójelenetéhez vezető út szépen be is mutatja. Erre a finálé nagy akciójánál “spórolt” az alapozással. Vagyis ott durván vágtak, és csak az érhetőséghez szükséges minimumot hagyták benn.

Ha viszont nem játékidő és a vágás a gond, akkor az, hogy látszólag két filmet gyúrtak össze eggyé, mert így blockbuster lehet a végeredmény. Ehhez viszont már bele kell picit mennem a történetbe. Csak olyasmit fedek fel, amit előre tudtunk a reklámkampány miatt, csak most jobban kifejtettem.

Szóval a film alapja az, hogy a Covenant hajó telepeseket szállít az űrben, és egy rádióadás miatt válaszút elé kerülnek, aminek a végeredménye az, hogy letérnek az útjukról és kivizsgálnak egy közelebb levő lakható bolygót. Mi már tudjuk, hogy ott ki várja őket: David. A lényeg, hogy az ember épp terjeszkedik az univerzumban, amit ez a hajó is képvisel, és amit a Prometheus alapján a kopi tervezők nem igazán akartak hagyni anno.

És itt jön a kettősség, miszerint: fizikai szinten egy Alien fejezetet kapunk, jön a menekülés meg az emberből kirobbanó undormányok, viszont mellett van egy filozófiai része is a teremtésről, ami érdekes. Vagyis nem minden nézőnek az nyilván, de szerintem az.

Avagy a Covenant sokkal mélyebben belemegy a Prometheus kérdéseibe: az ember képes teremtésre, de ki teremtette az embert, és valójában miért is élünk. Leegyszerűsítve, a vallási felhangokat kihagyva. Mindez a két Android közös beszélgetéseiben csapódik le, mivel a Covenant küldetésen egy a Davidhez hasonló szériás robot van, aki már máshogy lett programozva, mint korai elődje. Mindjárt be is írja valaki, hogy furulyáznak, és igaza is van! Viszont számomra nem ez volt a negatívum.

A probléma sokkal inkább a fizikai szinttel van, az akcióval. Komolyan mondom, a Moon költségvetésével megcsinálva egy “Walter megy az űrben és ráakad Davidre” film milyen jó lenne már? Ehelyett sajnos kaptunk egy rakat karaktert, akiknek a sorsa teljesen hidegen hagy. Hullanak, látszólag drámai lenne, de kispórolták mögüle az alapokat.

Például mindenki együtt van valakivel a legénységből, de ezt nem mutatják, amiből olyanok következnek, hogy valaki meghal, egy másik karakter nagyon szenved és én meg a filmet nézve arra jutok, hogy az akkor a párja volt. Hiába volt közös jelenetük, egy csók sem fért közöttük, csak beszélgettek, azt is csak azért, hogy megmagyarázzák a küldetés útjáról való letérését. Az első fél óra teljesen olyan, mintha utólag építették volna hozzá ahhoz, hogy letértek. Nem véletlen a 6 név a Writing Credits részen.

A végére viszont mindenképp ki akartam még emelni valamit: a Prometheus legénységének idiótasága szinte eltörpül attól, ami itt folyik. Az első akciójelenetig egész korrekten jutunk el, ezt már kiemeltem, viszont utána bemenekülnek egy helyre… és ott minden komolyabb kérdés nélkül szétszélednek. Ezt persze inkább az írói bénaság részhez kell feljegyeznem, hiszen csak mechanikusan helyére teszik a puzzle darabokat, ahelyett, hogy hihető jeleneteket írnának. Ez kicsúcsosodik a kapitány baromságában. Aki látta, az tudja mire gondolok, aki nem az pedig képzelje ide a kobrasimogatást a Prometheusból.

Azt pedig már végképp csak halkan jegyzem meg, hogy ez a prequel bőven elvesz az Alien erősségéből, és nem biztos, hogy jó a lény létrejöttének ezekben a filmekben. Míg ott egy megállíthatatlan élőlény volt, aki elpusztít mindent, addig mostanra már végképp csak egy eszköz, mivel a Covenant folytatja a Prometheus gondolatait.

Egy erényt mindenképp a film mellé kell írnom, miszerint bőven ad alapanyagot. Ez a poszt is folytatódhatna még, mert például a rendezés és production ezúttal sokkal rosszabb, mint az elődnél, hogy a főszereplőről ne is beszéljünk, viszont már így is túl bő lére fogtam, és elvenne a főbb gondolatoktól. Persze a kommentekben szabad a terep.

King Arthur: Legend of the Sword – még egy közepes

Komolyan nem értem, hogy miért fogad a stúdió fel egy Guy Ritchie-t, ha utána nem adnak neki nagyjából szabad kezet? Ennek így nincs értelme.

Itt van ez a King Arthur is, amiből egy időben sok részt terveztek, aztán még párszor átírták a forgatókönyvet, a végeredmény pedig ez a massza lett. Viszont ezt látni is rajta, a sok tervet, mivel az egész olyan, mint egy sorozat pilotja. Plusz arra tippelek, hogy pár dolgot az “univerzum” építés miatt tehettek ebbe.

Mármint nemrég hallgattam egy mélyinterjút Ritchie-vel, és teljesen tisztában van a történetmesélés szabályaival (nálam jobban), sőt, amikor felrúgja azokat, akkor iszonyat hangulatosan teszi még ebben a filmben is, de mindeközben meg rengetegszer csak magyaráznak a nézőnek, ami a borzasztó tesztvetítések miatti utóforgatások miatt lehet, vagy épp a vágások rontanak el egy ugrást a történetben.

Arról nem is beszélve, pár jelenet egyszerűen érzelmi töltet nélkül marad… vagyis van némi alapozás, szóval Charlie Hunnamnak kellett volna jobban odatennie magát azokban. Az egyik ilyen például amikor elhajítja a kardot. Értem, hogy mit akarnak ott mutatni, és nem is teljesen jön a semmiből a dolog, viszont mégsem működik.

A történet Artúr királyról és a kardjáról szól. Gyerekként túléli a szülei lemészárlását, kurvák fogadják be és az utca neveli fel, de már ott is vezető személyiségnek bizonyul. Mindeközben a puccsot elkövető király hatalma egyre növekszik, amire ellenhatásként az Excalibur “kiemelkedik” egy tóból. Hősünk eleinte nem hajlandó elfogadni a sorsát és a kőből kihúzott kardot, de nem meglepő módon idővel beletörődik és megtalálja az igazi útját.

Negatív voltam? Akkor nyilván most jön a DE. Szóval ott a sok magyarázós jelenet, a nem elég erős többi karakter, viszont mégis van rengeteg pozitívum a filmben. Kicsit olyan, mint a Ritchie kezéből kikerült Sherlock Holmes filmek, vagy a Mátrix 2, mivel négy kurvajó jelenetet is fel tudok idézni rögtön.

A két “agyonvágott” történetmesélés és a két vizuálisan baromi jó akciójelenet miatt nem tudnám igazán lehúzni a filmet. Mármint ezek már alapból több ötletet tartalmaznak, mint sok blockbuster. Igazából szerintem a film humoros és játékos része működött (az első fele), abban lubickolt nagyjából minden szereplő is, csak a drámával voltak bajok, mert jöttek a súlyos fordulatok sokszor tényleges töltés nélkül.

A végeredmény simán nézhető lett, mert még a két szék közötti seggreülés közben is kreatívak tudtak lenni főleg Ritchie-ék. Mármint ezt neki tulajdonítom, mivel a jó pillanatokban teljesen felismerhető volt a rendező Snatch-Rock ‘n’ Rolla stílusa.

Fast 8: Fate of the Franchise

Így a nyolcadik film környékén az nem nagy megfejtés, hogy ezek buta, nem is, egyszerű filmek. A különbség sok sorstársához viszonyítva nem is a család, bár a karakterek közötti összetartást is jó volt látni mindig, hanem a készítők érezhető szándéka. Egyszerűbben: tudták mit csinálnak, de azt igyekeztek jól.

Ez az évek során simán tettenérhető, vagyis a reboot 4. résztől kezdve folyamatosan. Végig emelték emelték a tétet a robbanó és pörgő kamion alatti áthajtás óta, de igyekeztek a karaktereket és a történetet értelmes keretek között tartani.

Persze az amnézia meg a többi simán szappanoperás húzás volt, viszont a franchise saját szabályain belül logikus volt az összes lépés. Na meg mindig kitaláltak valami őrült akciót, amit igyekeztek CGI nélkül megcsinálni. Ha jól emlékszem még a Dubai ugratásnál is volt igazi kocsi a jelenetben, csak nyilván nem a két épület között dolgozott vele a kaszkadőr.

Viszont az utóbbi évek húzásai most érték utol a sorozat készítőit. Nyilván már a 6. rész végtelen kifutópályájánál rezgett a léc, a 7, részt pedig a Paul Walker miatti törődés mentette meg, viszont a nyolcnak már nincs ilyesmi előnye. És sajnos ez látszik is.

Termésetesen a Fast and Furious mindig is akciókomédia volt, de most egy bizonyos szinten meg önnmaga paródiája is. Mondjuk szerintem pont emiatt lett most is szórakoztató, csak nem pont azon a szinten, amit terveztek neki.

Hatalmas kettősség van bennem. Siralmas a történet, a “Dom a család ellen” jó lehetne, csak hát sajnos az indokok és a gyönyörű Charlize Theron nem működnek annyira — pedig megírhatták volna értelmesebbre is, egy tényleges trilógiába, ha már azt terveznek, ahogy manipulálja Domot az itteni gonosz. Ehelyett Die hard 4 szerű paprikajancsizás megy.

És nem, a kapcsold ki az agyad továbbra sem érv arra, amikor valamit elbasznak. Lehet pofonegyszerű a történet, senki sem vár ezektől a filmektől köldöknézős drámát, de a saját univerzumán, a filmen belül jónak kell lenni a logikának. Itt meg az eddigieknél sajnos rosszabbul sikerült összekötni az akciójeleneteket, amik fizikatagadásával továbbra sincs baj.

Viszon, és most jön a DE, igazából ez jobb Expendables lett, mint amit Stallone-ék csinálnak. A történet Commando szintű, bár feleslegesen túcsavarták (de jót tenne a blockbustereknek, ha ismét 90 percesek lennének), és a macsóság… hát az sima Tango és Cash (100 perc). Olyan egysorosok sülnek el főleg a Rock (nem hiába kapta meg azt a stafétát a Rundownban) és Statham szájából, hogy borultam rajtuk. Sőt, még Diesel is elereszt pár 30 éve talán még fenyegető, de most vicces egysorost Theron felé.

Egyszerűen az idióta humor működött most csak a filmben. Hiányzott Paul Walker, kevesebb volt a szív a Furious 8-ban, viszont még most is szórakoztatott egy bizonyos szinten.

Ghost in the Shell (2017)

Egy dologra mindenképp jó volt a film: utána kedvem támadt újranézni az animét, amit már lassan 10 éve láttam utoljára. Ezt nem tudom miként értitek majd.

A film története röviden: az emberi testek kimbernetikus kisegítése szépen lassan eljut arra a szintre, hogy teljesen robot testbe humán agyat tesznek. Ha ez jól sikerül, akkor ez lehet az evolúció következő lépése. A főszereplő a tesztpéldány, az akinél az elme és a lélek (ghost) nagyjából el is fogadta az új lakhelyét (shell).

Mivel ez a kísérletezgetés baromi drága, így természetese a befektetők csak fegyverként tekintenek rá, a Major-re. El is adják, így kerül a Section 9-hez, ahol terroristák ellen harcol. Itt az egyik bevetése közben egy nagyon érdekes ellenfélre akad, aki valamiért a főszereplőt is létrehozó cég alkalmazottait támadja.

Ez már alapból egy jó kis cyberpunk alap, amihez csatlakozik a filozofálgatás arról, hogy mi tesz minket emberré. A probléma, hogy nagyon egyszerű, és eléggé szókimondott, vagyis szájbarágott ez az egész réteg a filmben. Nyilván blockbustert akartak, szóval annyira mélyen nem mehettek bele, de annyiszor hozták elő, hogy szerintem azt szerették volna, ha az emberek a létezésüket feszegető kérdésekkel állnak fel a film elől, de ez nincs így. Vagy csak minimálisan van így.

A fő gond az, hogy az animéhez rosszul keverték a gondolom sorozatévadokat. Az egész egy iszonyat kiszámítható vonalon haladt, a főhős nagy felfedezései a nézőnek többnyire egyértelműek voltak, néha meg csak huszárvágással vannak valahol – ja még valamit el kell intéznem – ja még megtudtuk ezt az infót, avagy hirtelen váltásokkal halad a történet, nem annyira organikusan. Ez még egy kicsit még az akciót is elrontja.

Pedig a felszín az nagyon jó, avagy a film többnyire szép. Valahol vicces is, hogy mennyi ikonikus jelenet van az eredetiben, mert sokszor még most is egyértelmű volt, mit másoltak le szinte centire. Ez egy ideig működik, az első pár akció baromi jól sikerült, “Beat” Takeshi odacsap, még a rángatott szálak ellenére is, viszont a végső harcot egyszerűen nem tudnám pozitívan említeni. Bírom a zenét szerző Clint Mansell-t, de az ő alkotása is csak unalmasabbá tette a szinte tét nélküli harcot. Bár az “ellenfél” jól nézett ki.

Azt még idetenném, hogy Scarlett castingja elmegy, hiszen ahogy az eredetit rendező Mamoru Oshii is mondta, a test csak a shell, bármi lehet, az hogy fehér, hiszen a robotikai céget fehérek vezetik, az csak aláhúzza az énválságát a karakternek.

Ezért lehet kapok majd anyázó kommentet, de a filmet számomra külön lehúzta, hogy sok jelenetben egyszerűen nem tudtak mit csinálni a szereplők. Ezt úgy értem, hogy csak álltak körben, vagy mászkáltak fel és le céltalanul a párbeszédek közben, amitől még üresebbnek tűntek azok a pillanatok. Ilyen például a csapatmegbeszélés az alső akció után, csak nézzétek meg Scarlettet benne. Egyszerűen nem volt mit csinálniuk, amit a rendező Rupert Sanders valami borzasztó módon hozott a vászonra.

Végtére is nézhető a végeredmény, és tényleg nem minden pillanatát az animéhez hasonlítottam, de rengeteg dolog miatt csak a közepes szintet üti meg. Néhol lekötött, főleg mert kevés cyberpunk film létezik, de ez egy Johnny Mnemonic szint, bár szebb, nem pedig az új Mátrix (ami amúgy sokat merített az eredeti Gits-ből). Talán nem arra kellett volna bízni, aki eddig csak a Snow White and the Huntsmant rendezte.

Life: moziba tévedt B-film

Úristen mennyit tologattam ezt az írást, pedig már az első nap elmentem rá. Mindegy, nem akarom magammal vinni tovább, szóval lássuk röviden, vagy hosszan, még nem tudom mennyire fakadok ki. Igazából nem az volt a bajom vele, hogy szar, mert valójában nem is az, csak hát két év múlva senkinek sem fog eszébe jutni.

A Life egy B-movie. Így lehet tényleg röviden összefoglalni, de közben meg olyan neveket nézünk benne, hogy Ryan Reynolds, Rebecca Ferguson és a főszereplője pedig Jake Gyllenhaal. Ez utóbbi megpróbált visszatérni a blockbusterek világába, na de pont ezzel? Meg minek? A Prince of Persia után szépen tudatosan építette a színészkarrierjét, viszont erre nem tudom mivel vették rá, mármint nem szúrja ki a szemem semmi tervezett mélység, amit csak rosszul bontott ki a film.

A történet röviden annyi, hogy az egyik marsi szonda életet talál a vörös bolygón, egy kis sejtet, amit visszahoz a Föld felé. A 200 milliárdból épített nemzetközi űrállomáson levő tudósok kezdik vizsgálni először, hogy ha esetleg veszélyes az ÉLET-re akkor ne rögtön a bolygónkon legyen baj. Aki látta a trailert, az tudja, hogy először csak több sejt, aztán valami gyilkos lény lesz ezek összességéből, ami persze elszabadul az űrállomáson.

Innentől pedig jön az űrhorror, ami nem keveset merít az Alien és az Alien 3-ból. Mármint ez az ami kiszúrja az ember szemét, bár nekem valamiért főleg a Screamers ugrott be. A lényeg, hogy az inspirációk összessége egyszerűen egy pillanatra sem egyedi. Miközben pedig brutál jól néz ki.

Mármint tényleg, a Safe House-t is rendező Daniel Espinosa pár jelenetet képes a maximumra húzni itt is, a látvány üt, a színészek mindent beleadnak, és a vérengzés nagyon durvára sikerült. Az első halál undorítóan durva, de működik.

A probléma ismét csak a forgatókönyv felé keresendő. Vagyis mivel nem kenhető minden az írókra, hiszen egy film rengeteget változik a készülése alatt, így a végső történet rossz, nem gördül előre hanem rángatják.

Minden technikai baromságot félredobva, hiszen pontatlanságokkal tele van a film, ami a fent előhozott B-filmes hatást erősíti, egyszerűen a karaktereket nem építik fel. Izgulni senkiért nem lehet, a nagyobb tét sem működik, plusz sokszor csak a plot előrelendítése miatt hoznak bizonyos döntéseket. Van aki 1 percen belül két ellentétest.

És akkor a teljesen fura “tűzfal” párbeszédekről még nem is írtam, ami beleolvasva pár kinti kritikába még csak nem is a magyar szinkron torzszülötte, hanem eredetiben is nevetséges. Mindezek mellett szerintem szórakoztató volt a film. Mármint tényleg, furcsa volt a jó színészeket látni benne, de a vérengzés a végső nagy setpiecet félretéve baromi jó, és néhol még kreatív is volt.

Kong: Skull Island

Gondoltam, hogy nem fog kitartani a májusi tényleges blockbuster szezonig a mostani szerencsénk. Szóval a John Wick 2 és a Logan után akár várni is lehetett, hogy valami igazi csalódás jön lassan. Hát a Skull Islanddel be is futott.

Ne értsétek félre, nem földedöngölni akarom a Skull Islandet, hiszen még a mostani változatában is felülmúlja a tavalyi hasonló kategóriájú filmek jelentős részét. Viszont nem igazán jó, rengeteg dologban megy mellé.

A történet ugye arról szól, hogy felépüljön a Monster Univerzum, ami a Godzillával indult elvileg. Ja nem, van magának a filmnek is valami sztorija, de túlzottan alárendelik a nagyobb képnek. Röviden: egy csapat tudós egy eddig felfedezetlen szigetre megy a vietnami háború végén, és ott egy emeletesház méretű majmot, meg ténylegesen borzasztó más állatokat találnak.

De mindezt úgy, hogy igazából odamennek a szigetre, és utána el kell jutniuk az evakuációs helyhez. Most abba nem is mennék bele, hogy ha mégis belehet menni békésen, akkor miért kockáztatják az életük egy viharzónán át való behatolással. Ez még elfér a film logikájába.

A nagyobb gond az, hogy a Koponya szigeten igazából két fő szálat kapunk, és túl sok karakterrel népesítik be ezeket. Mert az evakuáció felé tartók mellett egy megszállott majomellenes kapitány is akad. És ez utóbbi van jobban megalapozva. Persze blockbuster mélységben értve ezt. Sőt, nem csak felépítése korrektebb, de ez a szörnyfilm rész, amin át bemutathatták volna Kongot.

Mellette viszont ott van még Tom “Chris Pratt nem ért rá” Hiddleston és Brie “túl komolyan vettem a filmet” Larson. A színészi alakításuk igazából tökmindegy, mert többnyire feleslegesek a filmbe. Itt is az van, mint sok ilyen filmnél, hogy pár zenével és cool jelenettel azt hitték kész is van a karakter.

A fentiekbe azért mentem ennyire bele, mert tulajdonképpen ezekből adódik a Skull Island közepessége. Egyszerűen túl van zsúfolva, hiányzik egy erősebb kéz, aki megszorította volna a gyeplőt és egyenletesebben növekvő tempót diktált volna. Egyszerűen nem volt ritmusa a filmnek.

Hogy mi menti meg mégis valamennyire? Hát maga Kong. Konkrétan a setpiece-ek, a nagy akciójelenetek kurvajók. Persze az igazi tét hiányzik mögülük, a hulló ~~karakterek~~ háborús filmes klisék sorsa teljesen lényegtelen, de valami eszméletlenül néz ki. Néhol kicsit olyan érzés volt, hogy először kitalálták a fasza dolgokat, főleg miután képbe került a Vietnami háborús hangulat (a rendező kedvence kb. az Apocalypse Now lehet), és utána megpróbálták úgy összekötni őket, hogy még az MU is alakuljon.

A Kong: Skull Island nem lett új kaland és/vagy szörnyfilm klasszikus, de a jobb pillanatai miatt még épp nézhető lett. Viszont a végefőcím utáni jelenetben felvázoltak valahogy teljesen hidegen hagytak, hiszen egy Godzilla és ezen film vállán fognak nyugodni…

Star Wars: Rogue One – Gyönyörű, de félig üres

Ebbe biztos bele fog kötni valaki, de a film teljesen azt hozta, amit az előzetesek közben éreztem: nem az igazi. Pedig rengeteg jó dolog van benne! De valami hiányzik is egyben.

Muszáj a látvánnyal kezdenem, mert az egyszerűen pazar. A helyszínek gyönyörűek, az ütött-kopott “használt univerzum” díszleteket jó nézni, az akciójelenetek pedig simán felülmúlják a The Force Awakens-t. Konkrétan egy brutál látványos robbantás és két pörgős, jól összetett hullámvasút simán van a filmben.

A probléma a töltelékben kereshető. Avagy a forgatókönyv nem az igazi? Most azt félretéve, hogy az első fél óra kőkemény információöntés. Sajnos később sem javul a helyzet. Pedig nagyon jó pillanatokat tudtak írni, csak összekötni nem tudták elég folyékonyan.

Mindezt úgy, hogy jó pár tényleg háborús helyzethez illő kérdést is a filmbe tettek. Mert bizony a lázadók sem azok a tündibündi katonák ám, hanem ott is ezerrel megy a politikai játszma, mert a Birodalom emeli a tétet folyamatosan, és nem mindenki úgy képzeli el a fellépést ellenük, mint a többiek. Arról nem is beszélve, hogy a hosszú ideje katonáskodók lelkét bizony megviselte, amit tenniük kellett az eddigi harcok során. Sőt, még a sötét oldalon történő hatalmi harc is előkerül.

Viszont ez mind csak vázlatosan van jelen a filmben, egyikbe sem mennek bele igazán. Így a parancs és feltételezett jó cselekedet között vívódó katona lelki tusája teljesen súlytalan lesz.

A látványnál direkt nem akartam szóba hozni, de a negatívumoknál muszáj lesz: el sem hiszem, hogy a CGI színészeket a Disneynél komolyan gondolták. Bizony, renderelt Tarkinról beszélünk. Olyan uncanny valley mindegyik jelenet, amiben feltűnnek az így létrehozott karakterek, hogy rossz volt nézni. És sajnos nem 2 percről van szó…

És ha már technikai dolgok, akkor az utóforgatások kiszúrhatósága mellett sem mehetünk el. Nem elég, hogy sok a trailerekben látott jelenet egyszerűen nincs a filmben, de néha iszonyat szembetűnő amit később tettek be. Például a robot egy “poénos” jelenethez feltűnik, aztán elsétál. De a legdurvábban a film vége lett átszerkesztve szerintem. Befosott a hímsovinisztáktól a Disney? Láthatóan az egyik férfi karakter kapott jelentősebb szerepet az utóforgatásokban, nem a nő intéz mindent. Nem csoda, hogy az elvileg csak pár hétre beugró Tony Gilroy végül írói kreditet kapott.

Még a Force Awakensnél mondhattuk, hogy mennyi minden nyugodott a vállán, addig ez a film nem menthető hasonló módon. Persze ettől még látványos blockbuster akciófilm termék, és igazából simán legurul, még az agyat sem kell kikapcsolni hozzá, ami mindenképp pozitívum.

The Martian (Mentőexpedíció): földművelés a Marson

Ridley Scott igazi science fictiont hozott nekünk, ami teljesen illik az utóbbi években elkövetett filmjei közé. Akinek tetszenek az ilyen Exodusok meg Prometheusok, az baromi jól fog szórakozni. Ez sem lő föléjük, vagy hozza vissza a régi Scottot.

A történet nem bonyolult: a marsi kutatóexpedíciót katasztrófa éri, a bolygón levő asztronauták evakuálnak, de valaki ott marad. A csávó persze nem adja fel, az más film lenne, szóval a NASA eredeti terveit figyelembe vége eldönti, hogy a nagyjából 1 évre való élelmével kihúzza 4 évig, amikor érkezik a következő küldetés a vörös bolygóra. Ehhez persze rengeteg mindent meg kell oldania, és sok minden közbejön.

A pozitívumokkal kezdeném, bár ezek közül az egyik nem meglepő: technikailag gyönyörű a film. A Marsi jelenetektől kezdve minden Nasa felszerelésen át a szinte észrevehetetlen CGI-ig bezárólag minden. Na de ez Ridley Scott legrosszabb filmjeiről is elmondható, de a minimum így már megvan.

A másik, ami remek, hogy a filmből végig árad a pozitivitás. Sima túlélős történetet sokféleképpen lehet csinálni. Ott van a Cast Away drámája, az All is Lost depressziója, vagy épp ez a film, ahol szinte letörhetetlen a főszereplő életszeretete, ami miatt képes mindig talpra állni, és a következő lehetséges megoldásra lépni.

Az életszeretethez köthető a humor is, amit szintén jól találtak el. Szerencsére sikerült a könyv humorából rengeteg mindent áthozni, nem csak a káromkodásokat, amik a főszereplő védekező mechanizmusát jelentették a szar helyzetben.

A pozitivitáshoz kapcsolódóan szóba hoznám a forgatókönyvíró egyik jó húzását: nem minden romlik el a Marson, ami elromolhat. A könyvben az egyetlen, ami nem tetszett, hogy a főszereplő bármit csinált, az balul sült el, amire plusz megoldást kellett kitaláljon. Szinte a vécére nem mehetett ki nyugodtan. Itt viszont van ami működik elsőre. Nyilván ez a játékidő miatt is alakult így, hiszen 120 perc környékére nem fért volna el még 2-3 probléma.

Ami viszont sajnálatos, hogy nem mertek még merészebben eltérni a könyvtől, így viszont néhol simán csak olyan, mintha olvasónaplót néznénk. A történés ott van, csak épp nem elég részletesen. Nyilván a 10 oldalas levezetések nem maradhattak meg, nincsenek illúzióim, viszont ennek kapcsán jobban át kellett volna írni az egészet. De komolyan, már zenés montázsokkal spóroltak nem is egyszer időt, csak hogy beleférjenek a 120 perc környékébe.

Nem elég, hogy a Marson kapkodnak Scotték néha, de a Földön játszódó jeleneteket csak a színészek mentik meg a teljes vicctől. Jeff Daniels, Sean Bean és Chiwetel Ejiofor nélkül még keményebb lett volna a mentőexpedíciós szálon a sietség.*

Hiába Matt Damon jutalomjátéka, hálás szerep a túlélés, valahogy mégis az “ez lehetett volna jobb, bár szórakoztató volt” érzéssel jöttem ki róla. Kicsit túlságosan olyan volt, hogy a szükséges jeleneteket rakosgatták egymás után, nem a sztorit mesélték gördülékenyen. Azt még hozzátenném, hogy ha a The Martian lenne a legrosszabb blockbuster idén, akkor határtalanul boldog lennék, szóval a mezőny jelentős részét még így is felülmúlta a jobb részeivel és a gyönyörű Marssal.

*Donald Glover nem jó színész.

Röviden: San Andreas

Úgy tűnik, hogy a trükkök egyre olcsóbbak lesznek. Bár ezt lehet inkább az Into The Stormhoz kellett volna írnom, hiszen a pusztítás nagyon jól nézett ki ott. Na meg itt is. A San Andreas bizonyos szinten klasszikus katasztrófafilm, bár a drámai része elég szar.

A The Rock főszereplésével készült rombolásról van szó, amiben a Szent András törésvonal tovább szakad, és ennek kapcsán a világ legnagyobb mért földrengése történik Amerikában. A Rock pedig megy, és megmenti a nagymellű családját. Carla Gugino lassítva fut, a csillagszemű pedig sokat néz.

Her eyes are up there.
Mondom.

A probléma, hogy a karakterépítés az nulla. A családi dráma valami borzasztó. Na meg az akció egy kicsit tömény, nincs igazi felvezetés, nem mélyítenek el semmit. Viszont a zsáneren belül ezek nem fájnak annyira. Persze, jobb lenne velük, hozná a régebbi klasszikus katasztrófafilmek minőségét, ellenben az említettek nélkül is simán szórakoztató marad a San Andreas, eszméletlenül látványos néhol, csak simán felejthető is lesz az egyetlen megtekintés után.

Amúgy nem szeretek annyira belekötni ilyen logikai dologba ehhez hasonló filmnél, például a trailerben mutogatott árvízzel szemben való csónakozás simán elfért, de ahogy a romvárosban keresi a lányát Rock, az, hogy is mondjam, még a film szintjén is fájt kicsit. Felpofoztam volna a forgatókönyv írót, ha nem írja meg értelmesebbre. Sajnos a San Andreas exec producere és rendezője elnézőbb volt.

Get Hard (Keményítőkúra): láttuk már párszor

Most nincs annyira kedvem nehezebb filmeket nézni, így inkább a vígjátékok felé tekintgettem, de utólag annyit tudok csak mondani, hogy bárcsak ne tettem volna. A legszomorúbb, hogy a Get Hard még a jobbak közé tartozik az idei felhozatalból.

A történet annyi, hogy a jól kereső brókert, akinek bombázó felesége van (muszáj kiemelnem, mert Alison Brie – középső kép), 10 év börtönre ítélik, méghozzá a legkeményebb fegyházban. A kocsiját mosó afro-amerikait megkéri, hogy készítse fel a túlélésre, mivel szerinte ő már volt benn, hiszen fekete. Nyilván a poénok forrása az, hogy felkértnek köze nincs a bűnözéshez, így csak improvizál a kiképzésen.

A film kapcsán az egyik alapvető negatívum az, hogy a pár soros történet alapján szinte minden fordulat kitalálható. Ezt mondjuk enyhítik azzal, hogy a két főszereplő között is felmerülnek a kérdések, és “ezt nem vetted észre, te idióta” szinten vannak felfedve a dolgok. Szóval kicsit összekacsintanak a nézővel, hogy “tudjuk-tudjátok”.

Nem akarom annyira lehúzni a történet miatt a filmet, hiszen sok kedvenc vígjátékom sem bonyolult, de mégis, olyan volt a Get Hard, mintha már láttam volna. Főleg, mert Kevin Hartnak nagyjából egy figurája van, amit közepesebbnél közepesebb komédiákba tesznek. Ha az itten Kevint megcserélném a The Wedding Ringerben levővel, akkor is működnének a filmek simán.

Azt el kell ismernem, hogy a főszereplők közötti komédia működött, méghozzá Will Ferrell miatt. Lehet nem bírni a pasit, és ő sem valami nagyon újat villantott a repertoárjából, de ez a kicsit rasszista, de inkább naiv figura bevált a filmben.

Szóval tipikus hő-fejlődés történetet kapunk, bevált klisékkel körbevéve, amit feldob a két főszereplő közötti hülyülés, és a gazdagok, emiatt enyhén rasszisták leoltása. Ez utóbbi miatt nézhető el a filmnek a rengeteg sokkolónak szánt jelenet, amik esetleges mondanivaló nélkül csak kegyetlennek tűntek volna.

Nem azt mondom, hogy kiváló, de nem akartam kirohanni a világból utána, magamat szidva, hogy miért basztam el rá időt.

Terminator Genisys: Arnold is back

Bevallom, kicsit dühítő ez a film, mivel a jó részek miatt sokan tojni fognak arra, hogy valójában közepes vagy rosszabb minden más benne.

Nyilván a pozitívummal kezdem, miszerint Arnold Schwarzenegger kibaszott jó a filmben. Bár a végeredmény egy lélektelen Die Hard 5 is lehetne, de szerencsére Arni nem egy Bruce Willis, így minden jelenetén érezni, hogy örömmel csinálta a Genisys-t. Nyilván vicceltek a korával, és a cyborg programozása továbbra is értetlenkedve áll az érzelmek előtt, de ezt remekül használta ki a film.

Mondjuk ki: Schwarzenegger minden jelenete jó. Ezen kívül elég pörgős a film. Vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy sok benne az akciójelenet, amik között nincs annyi szünet. Muszáj volt pontosítani, mivel az akciókat megszakító töltelékre minden mondható, csak az nem, hogy természetesen gördülnek előre.

Igen, oda jutottunk, hogy a forgatókönyv egy kalap szar. Ezen nincs mit szépíteni. Kitalálta 3-4 cool jelenetet, aztán megpróbálták valahogy összekötni. Közben megnézték a JJ Abrams rendezte Star Treket, mivel itt időutazás van, így nem meglepő módon (a trailerek is lelőtték ezt) hasonló rebootot képzeltek el. Már persze a cool jelenetek mellé, de meg kevésbé tisztelve a régi filmeket.

A “jelenetek köré csinálunk egy filmet” dologra a legjobb példa, amikor lekapcsolják a főszereplőket, szól a Bad Boys zene 1 percig, mert az laza, aztán vágás, és mehet a következő nézőnek… vagyis egymásnak magyarázó jelenet, ami nyögvenyelősen előrébb rendíti a toldozott-foldozott történetet.

Lehet kisebbségben vagyok vele, de amikor Reesenek látomása van az időgépben, hiszen az kell a történet változtatásához, utána pedig elmagyarázzák ~~neki~~ nekünk, olyan “tanárnéni a táblánál” szinten, hogy mitől volt, az fájt kicsit. Nyilván azok sem tudták, mitől lehetett, akiknek magyarázva lett, de az egész onnan indult, hogy máshogy nem tudták kisiklatni az eredeti történetet a medréből.

Mindezt a Terminator 1-2-höz viszonyítva mondom. Nem Oscar díjas forgatókönyv kell, a régi klasszikusok is milyen egyszerűek voltak (egyszerűbbek, mint például ez), mégis milyen normálisan haladtak előre. A Skynetnek volt célja, bevetett hozzá egy fegyvert, az pedig ment előre megállíthatatlanul. Az első részben horrorisztikusan. A másodikban pedig blockbuster szintre emelve a “John Connor az emberiség megmentője” alapot.

Itt mi is volt? Az ami az eddigi filmekbe, meg idősíkok, meg a Google által elképzelt jövő felturbózva, meg mittomén. Sok szar, összedobált ötletbazár, amit úgy ahogy felfűztek egy szálra.

Abba már nem is akarok mélyebben belemenni, hogy mennyire tét nélkülinek érződött minden jelenet. Bármi történet, annak nem volt igazi következménye. Olyan tv-sorozat pilot szinten. Ennek megfelelően a legjobb akciójelenet szerintem az volt, amikor Reese összecsapott egy T-800-as modellel. Nem 100000 golyót lőtt az ellenfélbe, hogy lelassítsa talán, hanem tényleg a túlélésért küzdött és volt esélye is. Ez még az eleje felé van, így tudtam mi lesz a vége, de abban mégis volt feszültség. A trailerekben villogtatott nagyszabásúakban pedig semmi.

A TV sorozat élményt erősíti amúgy, hogy elég sok dologra nincs magyarázat, olyasmikre amik fontosnak voltak beállítva. Szóval nem tipikus “el kell fogadni, hogy ebben a világban EZ VAN”, hanem fel van építve, mintha számítana, aztán semmi. A végefőcímet amúgy remélem megvártátok, az a végső döfés a pilot érzésben.

A sok szidás után mégis ott vagyok, hogy jobban tetszett, mint a Jurassic World, mégpedig Arnold miatt. Minden más ugyanolyan lélektelen itt is, mint a manapság készülő blockbusterek többségében, a “karizmatikus” Jai Courtneyt ideértve, bár a mélypont Jason Clarke volt. Ellenben van az 30-40 perc humoros, érzelmes perc, amikor a jó öreg Arnold mászkál, szórja és kapja az egysorosakat, és ez feldobja az egészet.

← Vissza a jelenbe - A múltba →

Kategória archívum: ******